Hogy a párizsi volt-e minden idők legjobb olimpiája, azt nem állítom – ezt majd megteszik a NOB vezetői, ha akarják –, de talán a legkülönlegesebb hangulatú 16 napon vagyunk túl, és pont erre volt most szüksége a világ sportjának a koronavírusos évek után. Pedig az előzmények nem ezt ígérték: terror- és kibertámadások veszélye, háborús konfliktusok világszerte, társadalmi megosztottság Franciaországban, sztrájkok és sztrájkfenyegetettség, hőség, a Szajna szennyezettsége, és egy kiélezett választás pár nappal az olimpia előtt. Ha ez nem lett volna elég, az első napon szurkolók rohantak a pályára az argentin–marokkói futballmeccsen, a megnyitó előtt néhány órával pedig megbénult Párizs környékén a vasúti közlekedés, több százezer embert érintve egy szabotázsakció következtében. Ezek után jött a sok vitát kiváltó ceremónia, amelyet ráadásul elmosott az eső.

Nos, ilyen felvezetés után sikerült elérni, hogy a legutóbbi 16 nap különösebb zökkenők nélkül menjen le, és tényleg arról legyen szó, amiért ezt az eseményt négyévente megrendezik: a sportról és annak hőseiről.

A párizsi tömegközlekedés jól vizsgázott a több százezer drukker szállításában – néhány kisebb döccenőről lehetett hallani, lezárt állomáson megálló szerelvényektől kezdve a terelések miatt dinamikusan változó menetrendekig –, és pár nap után azt is meg lehetett szokni, hogy az ember napi 2-3 órát a metróban tölt a létesítmények között ingázva. Mert távolságok bizony voltak, a kajak-kenu pályára vagy az öttusára eljutni legalább másfél óra volt a belvárosból, de rengeteg átszállási lehetőség közül lehetett választani.

Az önkéntesek és a biztonságiak alapvetően segítőkészek voltak, még ha nem is mindig beszéltünk közös nyelvet vagy nem rendelkeztek megbízható információkkal, és végül nem lehetett bejutni azon a kapun, amit ígértek, vagy nem közlekedett az általuk ajánlott járat.

Meglepetések persze érték az embert. Például amikor a Grand Palais-ból elzavartak arról a helyről, ahonnan előző nap vígan néztem az asszókat a vívóversenyen. Vagy amikor a kézilabda-arénába menet a hatodik napon találták ki, hogy a kulacsban bevitt vízbe kortyoljak már bele, nem sósavat akarok-e épp becsempészni, azért felszaladt a szemöldök. A válasz pedig csak annyi volt: tudja, mindennap változnak a szabályok. A szabályokhoz márpedig határozottan tartotta magát a kisegítő személyzet, nem lehetett lerövidíteni egy utat sem, és nem engedték, hogy illetéktelen helyre üljön az ember, hiába volt az épp szabad. De ennyit a helyszínen tapasztalt apró negatívumokról, mert ennél jóval többet adott ez a két és fél hét.

A több tízezer rendőr és katona az utcákon valóban biztonságot teremtett, jelenlétük a kezükben lévő fegyverek ellenére inkább volt megnyugtató, mint rémisztő vagy aggodalomra okot adó. A közbiztonságot illetően sem tapasztaltam problémákat. Rendszerint bemondták, hogy mindenki vigyázzon az értékeire, főleg a zsúfolt helyeken, és az utcákon civil ruhás rendőrök is figyeltek a biztonságra – egy-két furcsább, a külvárosokban történt esetről lehetett csak hallani.

A létesítményekkel magasra tették a lécet a franciák, kihasználták minden nevezetességüket, és mindent megmutattak a világnak. Azt lehetett gondolni, a Copacabanát nem lehet felülmúlni a strandröplabda helyszínével, nos, azzal, hogy az Eiffel-torony tőszomszédságába tették ezt a versenyt, igenis sikerült. Ugyanígy hatalmas ötlet volt a Mars-mezőre felállítani egy ideiglenes dzsúdó- és birkózócsarnokot, ahol a lelátó elemei körülöleltek egy lovasszobrot. A Grand Palais-ba lépve minden alkalommal elfogta az embert a történelmi rácsodálkozás, ahogy a versailles-i kastély vagy a Concorde tér is különleges hátteret nyújtott. És ezért volt számukra fontos a Szajnában is versenyeket tartani az egészségi kockázatok ellenére.

Remek kezdeményezés volt az is, hogy az olimpiai lángot nem egy stadionba helyezték, hanem a Louvre mellé, a Tuileriák kertjébe, hogy minél többen megnézhessék. Annyira népszerűnek bizonyult az ötlet, hogy az utolsó hétre már nem lehetett időpontot foglalni. Az aranyszínű ballon, ami igazából nem is a lángot, hanem megvilágított vízgőzt emelt a magasba minden este, a párizsi égbolt legújabb nevezetességévé vált két hétre – jelkép, igazodási pont. Ugyanígy apró, de szívmelengető ötlet volt, hogy az atlétikaversenyeken használt harang, amelyet a győztesek vidáman kongattak, a felújítás után a Notre-Dame-ba kerül, így tud továbbélni a játékok szellemisége Párizs egyik leghíresebb épületében.

A Bajnokok Parkjában járva pedig az jutott az ember eszébe, hogy ezt miért nem találták ki korábban a nyári olimpiákon? Kiváló ötlet volt külön is köszönteni a sportolókat, még egyszer megünnepelni őket 15 ezer ember előtt, hogy rocksztárnak érezhessék magukat – ez járt nekik és járt a szurkolóknak is. Az ott tapasztalható érzelmi többletből sokáig építkezhet mindkét fél. Most már azon csodálkoznánk, ha ebből nem lenne visszatérő hagyomány, főleg, hogy a következő olimpiát Los Angelesben tartják – még nagyobb show várható.

A tökéletes olimpiai hangulathoz csak egy igazi olimpiai park hiányzott, egy olyan központ, amely több létesítményt is magában foglal, és a helyszínek között sétálgatva lehet enni, inni, hűsölni, találkozni más szurkolókkal vagy bulizni. Ez a hangyabolyként nyüzsgő központ Londonban és Rióban is sokat adott hozzá a szurkolói élményhez. Most a franciák takarékossági okokból döntöttek másként, és inkább a meglévő létesítményeket használták ki, csak kettő újat építettek. Ezzel persze nem lehet vitatkozni, amikor alapból olyan csarnokaik vannak, mint a Bercy Arena vagy a La Défense Arena, ami monumentalitásával varázsolta el a drukkereket és a sportolókat egyaránt. A kézilabda, röplabda, súlyemelés és asztalitenisz volt egy helyszínen, egy expóterületen, itt lehetett leginkább fesztiválhangulatot tapasztalni, valamint a belvárosban, a III. Sándor híd környékén, ahol szintén helyet kaptak több sportág küzdelmei. Az ajándékboltokban mindig hatalmas tömeget lehetett látni, igazából mindent el tudtak adni az olimpia logójával vagy a francia jelképekkel.

A sportolók teljesítménye nélkül nem lenne olimpia az olimpia, de a szurkolók nélkül sem. A franciák minden helyszínen kiváló hangulatot teremtettek, az első napok után már nem lehetett azon csodálkozni, hogy bármikor felcsendülhet az ollézás vagy éppen a Marseillaise – persze a többiek is igyekeztek kitenni magukért, de a hazaiak teljesen magukénak érezték ezt az olimpiát. És úgy tűnt, pont ez kell nekik a viharos közelmúlt után, és a játékok, valamint természetesen a sikerek újra képesek egységesíteni a nemzetet – bár ezt pontosabban majd a francia politológusok és szociológusok ítélik meg.

Hogy mi marad a kedvenc pillanat? Egyet lehetetlen kiemelni, szerencsére. Voltak mosolyok, öröm- és bánatkönnyek, kellemes és kellemetlen meglepetések. Nagy élmény volt látni Márton Viviana lazasággal vegyes eltökéltségét, Gulyás Michelle legyőzhetetlenséget sugárzó auráját, Kós Hubert magabiztosságát, Siklósi Gergely sodronyból lévő idegeit, de ugyanúgy azt is, hogyan tudják a sportemberek emelt fővel viselni a vereséget és hogyan tudnak két nap alatt felállni a padlóról. Örökre emlékezetes marad, amikor a japán kollégák meghajolva gratuláltak nekem (!) a férfi párbajtőrcsapat diadala után, amikor a metrón egy amerikai apuka magyarázta el kisfiának, hogy hol is van Magyarország, miután együtt utaztunk, vagy az is, amikor a rendőrök és a szurkolók együtt néztek egy francia kosármeccset egy mobiltelefon köré gyűlve.

Párizs remekül vizsgázott, most pedig szusszanhat egyet a paralimpia előtt. Az élet hétfőn már visszatért a normális kerékvágásba: alig lehetett látni mezbe öltözött drukkereket a metrón és az utcákon. Hogy mit visznek, viszünk magunkkal tovább az elmúlt két és fél hétből a hétköznapokba, hogyan értékeljük hőseinket két olimpia között, az már rajtunk múlik.