Az 50 év, 50 meccs-sorozat előző részeit itt olvashatják!

Lionel Messi nemrégiben azt mondta, pályafutása legkedvesebb gólja, amelyet 2009 májusában a címvédő Manchester Unitednek fejelt. Miután sérülése miatt a 2006-os, az Arsenal elleni finálét kihagyni kényszerült, ez volt az első a királykategória döntői közül, amelyben játszott, s amelyben gólt is szerzett.

Ez a római mérkőzés döntötte el (de tényleg…), hogy melyik csapat ülhet fel az európai klubfutball csúcsára. 1999 óta először fordult elő, hogy a részt vevő két gárda úgy lépett pályára a Bajnokok Ligája döntőjében, hogy addigra megnyerte már országa bajnokságát tavasszal.

A Manchester United azokban az években uralta a Premier League-et, sorozatban harmadszor, 1993 tavaszától kezdődően pedig tizenegyedszer nyerte meg az angol bajnokságot. Győzött a Ligakupában is, így csak az FA-kupa hiányzott a tökéletes szezonhoz. A Barcelona más helyzetben volt: három év után diadalmaskodott a La Ligában. De nem csak ott: azon a tavaszon tizenegy esztendő után ismét megnyerte a Király-kupát is.

Mindkét edző a kétezres évek legsikeresebbjei közé tartozik, de akkor még egy világ választotta el őket. Sir Alex Ferguson 1986 óta állt a Manchester United élén, azóta legalább ötször építette újjá a csapatot. 2009-ben „Fergie fiókái” közül már csak Paul Scholes és Ryan Giggs játszott. A római kezdő tizenegyében nyolc ország játékosai kaptak helyet, köztük mindössze három angol (Rio Ferdinand, Wayne Rooney és Michael Carrick). A legértékesebb játékosa már egy fiatal portugál, bizonyos Cristiano Ronaldo volt.

A Barcelona 2006-ban, a Stade de France-ban megnyerte az Arsenal elleni BL-döntőt, azon az estén sokan gondoltak arra, hogy Frank Rijkaard legénysége lesz majd a az első alakulat, amelyik meg tudja védeni címét a Bajnokok Ligájában.

Ám hirtelen minden rosszra fordult, a korábbi évek szupersztárja, a brazil Ronaldinho – a pletykák szerint elsősorban azért, mert túl gyakran mulatott a barcelonai éjszakában – visszaesett formájában, ráadásul rossz hatással volt a többiekre is. Frank Rijkaard nem tudta uralni a helyzetet, még ha túlzásnak is tűnik, amit akkoriban a Barça egyik vezetője mondott róla: „Franknek egyszerűen nem volt ötlete arra, hogyan tudna úrrá lenni a gondokon.”

Mindazonáltal a korábbi sikerek egészen 2008 nyaráig a posztján tartották, de tavasszal már biztos volt: távozik.

Joan Laporta, az elnök több lehetséges utódot is kigondolt, ám valójában egyet akart igazán. Pep Guardiolát, a klub korábbi legendás játékosát, aki a kétezres évek első öt esztendejétől eltekintve 1984 óta szolgálta a klubot. Tizenhárom évesen került a La Masíára, az akadémiára, egy Barcelonától ötven kilométernyire lévő faluból. Az akadémián egy tízágyas szobában lakott eleinte, jó barátjával, a nála két évvel idősebb Tito Vilanovával, aki aztán átvette a csapatot Guardiola 2012-es, önkéntes távozása után. Ahogyan Laporta mondta, amikor 2008 nyarán bejelentette Guardiola vezetőedzői kinevezését: „Pepnek vérében van a Barcelona.”

Laporta elnökként nem igazán hagyott jó emlékeket, de javára szóljon: az addig a Barça B-t irányító edző kinevezése az első csapat élére rejtett kockázatokat. Ám Guardiola megbirkózott a feladattal.

Nem viccelt. Miután átvette a csapatot, nem marasztalta, vagy éppen elküldte azokat a játékosokat, akikre neki nem volt szüksége. Megtehette: azzal a feltétellel mondott igent Joan Laportának, hogy azokat tartja meg, akiket akar, s azokkal dolgozik a stábban, akikkel akar. Tévedhetetlen szeme, orra volt – Jimmy Burns a spanyol futballról szóló kiváló könyvében (La Roja) utal arra, hogy Guardiola nemcsak az eredménysorával, hanem az intelligenciájával is kiemelkedik az elődök és az utódok közül.

Biztos volt abban, hogy lemond Ronaldinhóról és Decóról, meg abban is, hogy minden korábbinál nagyobb szerepet ad Lionel Messinek. Lemondott Samuel Eto’óról is, de a kameruni végül maradt, s megharcolt a helyéért. Harminc bajnoki gólt szerzett, házi gólkirályként zárta a bajnoki idényt. Távozott Gianluca Zambrotta, Giovani dos Santos és Edmílson is, visszavonult a szívpanaszokkal diagnosztizált Lilian Thuram. Guardiola felvezényelt néhány játékost a B-csapatból, ekkor került az első csapathoz Pedro és Sergio Busquets is. Két új játékos érkezett „kívülről”: Daniel Alves Sevillából és Gerard Piqué a Manchester Unitedtől. Utóbbi persze szinte hazatért: a La Masía nevelése volt.

A gárda egy kicsit nehezen kapott lábra az idénykezdet után, de aztán a bajnokságban húsz fordulón keresztül nem kapott ki, s megszerezte a bajnoki címet. Két héttel azt követően, hogy május 2-án, a Santiago Bernabéu stadionban a katalánok 6-2-re kiütötték a Real Madridot. Korábban a Barça egyszer sem tudott féltucat gólt lőni egy meccsen a legnagyobb riválisnak.

A tavasszal különösen nagy formában játszó Barcelona a legnehezebb csatát a Bajnokok Ligája elődöntőjében, a Chelsea ellen vívta. Andrés Iniesta a 93. percben lőtt góllal mentette meg a csapatát.

A döntőben az első három helyzet Cristiano Ronaldóé volt, az első tíz percben. Az első gól ellenben Samuel Eto’óé, aki előnyhöz juttatta a csapatát. A kameruni mindössze a második olyan futballista lett Raúl után, aki két BL-döntőben is gólt tudott szerezni. Ahogyan 2006-ban, 2009-ben is ő szerezte meg csapatának a vezetést. A 70. percben Lionel Messi fejes (!) gólja – az, amit aztán kedvenceként emlegetett – eldöntötte a kupa sorsát. A gólpasszt Xavi adta, akit az UEFA technikai bizottsága a mérkőzés után a találkozó legjobbjának választott.

Pep Guardiola a Bajnokok Ligája történetének legfiatalabb győztes edzője lett. Egyszersmind az első edző, aki spanyol klubbal elérte a bajnokság, az országos kupa és a Bajnokok Ligája megnyerése jelentette triplázást. A három tavaszi trófea után a Barcelona ősszel is nyert hármat: a spanyol és az európai Szuperkupát, valamint a klubvilágbajnokságot.

Az ifjú edző első, a profi futball legszűkebb elitjében töltött teljes évében, a 2009-esben felülmúlhatatlan sikert ért el. Hatból hat trófeát nyert meg. Csapata felülmúlta az 1952-es elődök emlékezetes sikerét is: a Kubala László koré épített gárda öt kupát nyert egyetlen évben.