Goda Zoltán elmondta: vízből vagy túl sok van, vagy túl kevés.

„Az utóbbi időkben azt tapasztaljuk, hogy az éghajlatváltozás még fokozza a csapadéknak ezt a szélsőséges eloszlását. Tehát néha nagyon sok csapadék hullik rövid idő alatt, ettől igyekszünk általában megszabadulni, hiszen az nekünk nem jó, hogyha az utcán hömpölyög a víz. Ezt pedig akár egy hosszabb száraz, aszályos időszak követheti” – fogalmazott.

Arról is beszélt, hogy számunkra az volna a legideálisabb, ha a csapadék egyenletesen elosztva, szépen, csöndben, szélsőségtől mentesen érkeznek meg hozzánk, de sajnos mostanában a legkevésbé igaz ránk.

„Fontos különbség, hogy amíg egy több napon át tartó csendes esőnél a csapadékvíz sokkal jobban tud hasznosulni, be tud szivárogni a talajba, addig egy heves, intenzív csapadék eseménynél az úgynevezett lefolyási tényező lesz jelentős”

– hangsúlyozta.

Kiemelte: ilyenkor a csapadéknak a túlnyomó része a felszínen szalad le, általában valamilyen felszínű víztestbe, patakba vagy folyóba, és tulajdonképpen akkor is elvezetődik, hogyha ezzel nem teszünk semmit, tehát viszonylag rövid idő alatt képes akár az országot is elhagyni.

A szakember arról is szólt, hogy nagyon nehéz átállni a vízelvezetésről a vízvisszatartásra.

„Magyarországon egy elég jelentős csatornahálózat épült ki az elmúlt 150 évben. Ez azt jelenti, hogy főleg arra rendezkedtünk be, hogy az esetlegesen vízborítottabb területekről leeresszük a vizet, lecsapoljuk a mocsarainkat, ez főleg mezőgazdasági hasznosítás miatt volt célszerű, csak hogy eljutottunk ma odáig, hogy már ez egyáltalán nem egy jó irány” – mondta.

Véleménye szerint a vízelvezető csatornáknak egy jelentős része nem alkalmas a vízvisszatartásra, hiszen nem arra tervezték őket. A mai napig vannak olyan medreink, melyek képesek lehetnek arra, hogy vizet tartsunk meg benne, legalábbis ideglenesen.

„Fel kellene mérni, meg kellene határozni, hogy melyek azok a területek, amelyek alkalmasak vízvisszatartásra, hol célszerű, hol a legegyszerűbb, hol a legkönnyebb visszatartani, akár komolyabb beruházás nélkül, legfeljebb némi karbantartás után, és utána ezeket a területeket tudnánk vízvisszatartásra hasznosítani”

– szögezte le.

Goda Zoltán szerint látszik, hogy az államnak ezzel kell foglalkoznia. „Erre a kikényszerített helyzetre, amiben vagyunk, sokkal jobb lett volna felkészülni az elmúlt 20-30 évben. Ezt nem tettük meg, legalábbis egyáltalán nem megfelelő mértékben. Most egyfajta kényszerhelyzetben vagyunk, amikor egyszerűen nem söpörhetjük szőnyeg alá azokat a problémákat, amiket a vízhiány okoz, éppen ezért el kell kezdeni, és el is kezdtünk már tulajdonképpen ezzel foglalkozni.”

Elmondta: van már egy-két olyan államilag szervezett projekt is, ami ebbe az irányba mutat; ilyen például a Vizet a tájba! program, ami 2025-ben kezdődött, de van számos civil kezdeményezés is, amit látunk mind az Alföldön, mind a Dunántúlon.

„Többfelé vannak olyan vízőrző mozgalmak, amik azt a célt tűzték ki, hogy a vízmegtartás területén valamilyen látványosat, maradandót és hatékony megoldást találjanak. Ez történik most. Tehát most párhuzamosan dolgoznak a civilek, és az is látszik, hogy az állam is kezd észbe kapni. Jó lenne ezt a kettőt szépen összefésülni, koordinálni, és közösen alkotni valami olyat, ami igazán hatékony és látványos” – tette hozzá.

A cikk Barkóczi Bencze interjúja alapján készült.