Az 50 év, 50 meccs-sorozat előző részeit itt olvashatják!

Európa egyik legnagyobb, legtekintélyesebb múltú klubcsapata, az FC Barcelona – történetében először – megnyerte a bajnokcsapatok tornáját. Rendkívüli éve volt ez a kontinens a futballban élenjáró országainak: Angliában a Leeds United nyerte meg a Division One utolsó idényét, a következő idénytől már a Premier League-ben játszott az elit. Németországban a VfB Stuttgart története során másodszor nyerte meg a Bundesligát, másodszor is jobb gólkülönbségének köszönhetően. Olaszországban az AC Milan, immár nem Arrigo Sacchival, hanem Fabio Capellóval a kispadon, veretlenül nyerte meg a Serie A-t. A legszomorúbb rendkívüli történés Korzikához kapcsolódott: a Furiani Stadionban történt tragédia miatt nem is fejezték be a Francia Kupa 1991–1992-es sorozatát. De érdemes kipillantani a mi kontinensünkön kívülre is: Dél-Amerikában a Telê Santana által dirigált São Paulo FC nyerte meg a Libertadores-kupát, a gárda egyébként 1991 és 1994 között tizenegy fontos hazai és nemzetközi címet nyert meg. S akkor még nem is emlegettük az Afrikai Nemzetek Kupáját!

Szenegálban a maga elődöntőjét egyaránt szétlövésben megnyerő ghánai és elefántcsontparti válogatott játszotta az újabb tizenegyespárbajt hozó döntőt. A futballtörténelemben példátlan módon minden játékosnak lőnie kellett, olyan sokáig nem dőlt el a csata. Huszonkét rúgóból, a kapusokat is beleértve, csupán ketten hibáztak, az alapsorozatban az elefántcsontparti Tiéhi és a ghánai Asara. A második körben, 23. és 24. végrehajtóként a „szétlövés” első két rúgását értékesítő Aka és Baffoe következett, újra. Az elefántcsontparti a kapuba talált, Anthony Baffoe, a diplomatagyerekként az NSZK-ban felnőtt hátvéd hibázott, s ezzel eldőlt az 1992-es Afrikai Nemzetek Kupája döntője. Még egyszer: a huszonnegyedik tizenegyessel.

E tornát 1992 januárjában játszották, de sokan mertek volna fogadni arra, hogy ennél különlegesebb kontinensbajnoki végjáték már nem lesz a futballévben. Tévedtek…

Az Európa-bajnokságot, amelynek az UEFA akkori svéd elnöke a Kicsi szép, Small is beautiful szlogent választotta, nyolc csapattal rendezték meg. Ezek közé bejutott a selejtezőit sikerrel vevő jugoszláv válogatott is. 1992 tavaszára már nagyon messzire kerültünk attól, hogy a selejtezőket kezdő, horvát és szerb játékosokra is építő gárda szerepeljen a tornán.

Ám a Jugoszláv Labdarúgó-szövetség szinte az utolsó pillanatig abban élt, hogy indíthatja a csapatát Svédországban. A (futball)történelem érdekes mementója a svédországi torna idején vásárolt emlékzászló, amelyen a résztvevők címerei szerepelnek. Ha az ember a fény felé fordítja, a jól láthatóan később rádolgozott dán embléma alatt kivehető az eredeti, a jugoszláv címer!

Alig három héttel az Európa-bajnokság rajtja előtt lemondott Ivica Osim, a válogatottat 1986 óta irányító szövetségi kapitány, mert mint mondta, „szolidaritást akar vállalni városával, Szarajevóval, amelyet esztelen háború pusztít”. A Jugoszláv Labdarúgó-szövetség azonnal kinevezte az utódot, aki Ivan Csabrinovics lett, miután a Sampdoria világhírű szerb edzője, Vujadin Boskov nem vállalta a beugrást. Csabrinovics az első munkanapján – Miljan Miljanicsnak, a válogatott technikai igazgatójának „segítségével” — kijelölte az Európa-bajnokságra tervezett húszas keretet. Abból már a horvátok mellett a két bosnyák légiós, Mehmed Baždarević és Faruk Hadžibegić is hiányzott, miután lemondták a válogatottságot. A macedón Darko Pancsev „fáradtsága miatt” nem vállalta az Eb-szereplést.

Május 27-én, nagyjából két héttel a nyitó mérkőzés előtt vetődött fel először, hogy a jugoszlávok mégsem lehetnek ott a tornán. Idézet a másnapi Nemzeti Sportból: „A FIFA, valamint az UEFA vezetői pénteken a walesi Llantrisantban tárgyalnak. Közismert, hogy az ENSZ BT szankciókra készül Jugoszlávia ellen, és a svéd kormány bejelentette, hogy csatlakozik ezekhez. Lennart Johansson a dán Extra Bladet című lapnak kijelentette, hogy ezzel a jugók részvételi esélyei az Európa-bajnokságon ötven százalékra csökkentek. Az UEFA elnöke a svéd fővárosban elmondta, hogy az európai szövetség a szankcióktól függetlenül még szívesen látná Jugoszláviát a kontinensbajnokságon, ám a svéd rendőrség bejelentette, hogy nem vállal garanciát a jugoszláv küldöttség biztonságáért, és az esetleges zavargások elhárítására. Márpedig a svéd szövetség akceptálja saját hazája rendőrségének álláspontját, és ezt az UEFA sem hagyhatja figyelmen kívül.”

Közel három évtized távlatából talán már feledésbe merült, hogy az UEFA Walesben nem zárta ki a jugoszlávokat egy nappal később, s ezt a döntést, bizonyos feltételekkel – mint például hogy ne az eredetileg kijelölt szálláshelyet foglalja el a jugoszláv küldöttség, mert az túl közel van egy délszláv menekültekkel teli táborhoz – a svéd rendőrség is elfogadta.

Két nappal későbbre minden megváltozott. Május utolsó napján a FIFA Zürichben viszont kizárta a jugoszláv szövetséget, és ezzel egyidejűleg eldőlt, hogy a „kékek” nem vehetnek részt a svédországi Európa-bajnokságon.

A FIFA közleménye rögzítette: „Az ENSZ Biztonsági Tanácsa által a Jugoszláv Szövetségi Köztársasággal (Szerbia és Crna Gora) szemben hozott szankciókat követve a FIFA Sürgősségi Bizottsága João Havelange elnökletével – konzultálva az Európai Labdarúgó-szövetséggel – úgy határozott, hogy haladéktalanul felfüggeszti további értesítésig a Jugoszláv Labdarúgó-szövetség minden nemzetközi tevékenységét.”

A döntés akkor született meg, amikor a jugoszláv válogatott már Svédországban tartózkodott. A dán még természetesen nem, ám az a kizárás pillanatában eldőlt, hogy az északi ország csapata a beugró, korábban egy esetleges ilyen tartalmú döntésre számítva, már megkezdődtek az egyeztetések. Kim Vilfort, aki aztán az Európa-bajnoki aranyat bebiztosító gólt szerezte, fair play-díjat érdemlő nyilatkozatot tett: „Azt javaslom, hogy a Dán Labdarúgó-szövetség azt a kétmillió-kétszázötvenezer dolláros részesedést, amit eredetileg a jugoszlávok kaptak volna, ajánlja fel a jugoszláviai háborús károsultak megsegítésére.”

A nemzetközi sajtó nagy sztorija volt azokban a napokban-hetekben, hogy a dánokat a strandokról szedte össze a kapitányuk, ami, persze, jól hangzott, de nem volt igaz. Az ellenben igen, hogy nem állt mögöttük hosszú közös felkészülés. Ráadásul az első számú játékosuk, Michael Laudrup, aki hadban állt Richard Møller-Nielsen kapitánnyal, még az Eb kedvéért sem adta fel önkéntes száműzetését.

Az öccse, Brian mesélte később, hogy miután megkapták a „behívót”, s először találkozott a keret, álltak a kezdőkörben, s hallgatták Richard Møller-Nielsent. Azt mondta: „Azért vagyunk mi most együtt, hogy megnyerjük az Európa-bajnokságot.” Brian Laudrup hozzátette: „Mindannyian nevettünk.”

A dánok szolidan kezdtek, gól nélküli döntetlennel nyitottak az esélyesebb angolok ellen. Utána ráadásul – tulajdonképpen a papírformát érvényesítve – kikaptak a Råsunda Stadionban a házigazdától, s ezzel visszacsúsztak négyesük utolsó helyére. Utóbb azt mesélték a játékosok, hogy borzasztó csalódottak voltak, mert a helyzetek alapján nyerniük kellett volna. Vagy legalábbis így éreztek. A mérkőzés egyetlen gólját a svédek legtechnikásabb játékosa, Tomas Brolin gyömöszölte be Peter Schmeichel kapujába.

A dánok kikaptak – de jól mulattak. Annak idején jártunk náluk többször a táborban: Schmeichel dobolt, majd azon élcelődött, hogy Lars Olsent, a csapatkapitányt azért nem látjuk, mert „gyúr”. Túl nehéz ugyanis a győztesnek járó serleg… Ki vette őket akkor komolyan? A franciák jól jártak volna, ha nem lenézik, hanem komolyan veszik őket. Mert így a dánok kiejtették őket. Azok után, hogy azt tapasztalták a meccs előtt: a franciák lenézik őket. Møller-Nielsen a 68. percben lehívta leghíresebb csatárát, Brian Laudrupot, Lars Elstrupot küldve a helyére. Utóbbi lőtte a győztes gólt a 78. percben! Igaz, akkor még kiesésre álltak, végül azzal jutottak be az elődöntőbe, hogy a párhuzamos mérkőzésen a hazai közöségtől hajtva a a svédek nem elégedtek meg a döntetlennel, hanem a győzelemre játszottak az angolok ellen. Tomas Brolin a 82. percben elképesztő gólt rúgott Chris Woodsnak. Kétszer is jól kapta vissza a labdát, előbb Jonas Therntől, majd Martin Dahlintól, aztán elképesztő mozdulattal emelt a kapuba.

A svédek végeztek a csoport élén, a dánok a második helyen. Így a sárga-kékek játszottak az elődöntőben a világbajnokaikra építő, de már három egykori NDK-válogatottat (Thomas Doll, Andreas Thom, Matthias Sammer) is bevető németekkel, a dánok pedig a különösen a Nationalelf ellen nagyon könnyedén játszó, az olaszországi vb-kiesésért 3-1-es győzelemmel visszavágó hollandokkal.

Az előbbi elődöntő nagyszerű mérkőzést, öt gólt, és német továbbjutást hozott (3-2). A göteborgi elődöntőben a dánok többsége kisebb-nagyobb sérülésekkel nyűglődött, sőt, a védelem pillére, Kent Nielsen nem is játszhatott. Ellenben a haldokló hétéves kislánya betegágya mellől visszatérő Kim Vilfort óriási lelki teherrel bár, de családja kifejezett kérésére mégis vállalta a játékot. Brian Laudrup úgy emlékezett, hogy álltak a játékoskijáróban, körülnézett, s kiket látott: Gullit, Van Basten, Rijkaard, Ronald Koeman… S hirtelen arra gondolt, nekik is jó csapatuk van, de hát ez más nagyságrend. Azt olvasta ki a narancsmezesek szeméből, hogy csak az a kérdés, hogy mennyivel nyernek. Aztán a piros-fehérek már az ötödik percben vezettek, Henrik Larsen góljával. Dennis Bergkamp (Henrik Larsennel, Riedlével és Brolinnal holtversenyben a torna gólkirálya) egyenlített, ám Larsen a 79. percben újra vezetést szerzett. Ellenben Rijkaard ezt is kiegyenlítette a 86. percben… A gól nélküli hosszabbítást követték a tizenegyesek: a talán legbiztosabb lövő, Marco van Basten hibája után Kim Christofte a döntőbe lőtte a nyári szabadság kapujából visszarángatott dán válogatottat.

Laudrup az előző idényben a Fiorentinában együtt játszott Steffan Effenberggel. Beszéltek a mérkőzés előtt, „Effe” még a szokásosnál is magabiztosabb volt, mondta, hogy aztán találják meg egymást a lefújás után, cseréljenek mezt.

A döntő ellenben Peter Schmeichel napja volt. A dán óriás elképesztő védések tömegével babonázta meg Jürgen Klinsmannt és társait. Ahogyan Richard Møller-Nielsen mondta: „Peter kitűnően védett, különösen az első félidőben.” Brian Laudrup kevésbé volt visszafogott: „Szerintem mi abban a félidőben jöttünk rá igazán, micsoda kapusunk van.” Abban a kivételes szerencsében volt részünk, hogy a döntő után – mennyivel másabbak voltak a biztonsági intézkedések, mint manapság – a sajtótájékoztatóról együtt mehettünk Schmeichellel az öltözőkig. Akkor mesélte: „Amikor kivédtem Klinsmann fejesét, direkt kerestem a szemét. Minden kapus így csinál, élvezni akarja a diadalát. El akarja venni a csatár kedvét a továbbiaktól. Hogy ő is lássa az én szememet, amint mosolyog, s azt jelzi: haver, fölöslegesen töröd magad. Szóval, néztem Klinsmann szemét. Azt olvastam ki belőle, hogy ez nem igaz, ez nem lehetséges.”

Pedig minden igaz volt, amit korábban lehetetlennek gondoltak-gondoltunk: a „strandról” összeszedett dán válogatott, kiemelkedően legjobb játékosa, Michael Laudrup nélkül, legyőzte a világbajnokot, s megnyerte az Európa-bajnoki döntőt. Előbb John „Faxe” Jensen küldte a német kapuba a labdát, majd bő tíz perccel a vége előtt – a döntő előtti napokat újra Koppenhágában a kis Line mellett töltő – Kim Vilfort bevágta az Európa-bajnoki címet biztossá tevő gólt Bodo Illgner kapujába.

A többi már az ünneplés része volt: megszólalt a „We are the Champions”, a dánok eufóriában ünnepeltek, a sikert egy kicsit egész Északénak érző svédek villogtatták a Grattis Danmark feliratot – miközben az ember azon morfondírozhatott, talán egy-két könnycseppet is elmorzsolva, hogy van-e annál igazságosabb és felemelőbb, hogy a torna legfontosabb gólját éppen Kim Vilfort szerezte?