Az Egyesült Államok és Izrael pusztító csapásokat mért az iráni olajipar legfontosabb létesítményeire. Eközben Teheránban a Szakértők Gyűlése megválasztotta az ország új vezetőjét. Modzstaba Hamenei ajatollah – a meggyilkolt Ali Hamenei fia – hatalomra lépése azt igazolja, hogy a perzsa államban továbbra is a vallási szélsőségesek uralkodhatnak. Márpedig éppen ennek a rendszernek a megváltoztatása a most folyó háború egyik célja Washington és Jeruzsálem részéről.

Az iráni olajipar rombolásának és a konzervatív síiták hatalmon maradásának szinte egyenes következménye volt az olajárak jelentős emelkedése. A WTI típusú nyersolajat már hordónként 105,71 dollárért adják, ami 14,40 dolláros, azaz 16,11 százalékos emelkedés. A Brent nyersolaj ára pedig 107,80 dollárra emelkedett, vagyis 15,9 százalékkal növekedett.

Közgazdászok arra figyelmeztetnek, hogy ez súlyos válsághoz, akár tartós világméretű recesszióhoz is vezethet. Ám az amerikai elnök a Truth közösségi médiában arról írt, hogy szerinte az energiahordozók árai gyorsan vissza fognak térni a korábbi szintre, amint véglegesen megszűnik az Irán jelentette háborús fenyegetés, vagyis, ha felszámolták a perzsa állam azon képességét, hogy valamikor is atomfegyvert állítson elő.

Ilyen körülmények és nyilatkozatok után érdemes áttekinteni, hogy a második világháború után melyek voltak azok az események, amelyek számottevően befolyásolták a nyersolaj árát, illetve, hogy ezekre miként reagált a világgazdaság.

1973, az olajfegyver

Bagdadban, 1960 szeptember 14-én alakult meg Kőolaj-exportáló Országok Szervezete (OPEC, angolul Organization of the Petroleum Exporting Countries). Elsődleges célja a tagországok kőolaj-kitermelésének koordinálása volt. Ám a gazdasági csoport hamar politikai szervezetté alakult, és 1973-ban kirobbantotta az első, nagy olajválságot.

Az akkor zajló jom kippuri háború miatt az OPEC tagjai bejelentették, hogy felfüggesztik az olajexportot azokba az országokba, amelyek Izraelt támogatják Szíriával és Egyiptommal szemben. Az 1974 márciusáig tartó olajembargó az Amerikai Egyesült Államokat és nyugat-európai szövetségeseit, valamint Japánt is érintette.

Bár az akkori Szovjetunió és csatlós országai buzgón biztatták az OPEC-et, hogy használja csak az „olajfegyvert”, az valójában rajtuk ütötte a legnagyobb sebet. Az olajárak durva emelkedése ugyanis olyan gazdasági válságba taszította ezeket a tervgazdaságot folytató államokat, ami végül az egész szocialista világrend összeomlásához vezetett.

Ellenben az Egyesült Államoknak sikerült néhány év alatt kilábalnia a válságból. Ennek egyik legfontosabb eszköze az olajkitermelés felfuttatása volt. Így néhány év alatt az amerikaiak nemhogy önellátóak lettek, hanem – ma már a világ legnagyobb kitermelőjeként – komoly mennyiséget exportálnak is. Bár műszaki okokból azért még most is importálnak valamennyi kőolajat – írja synergenog.com.

1980–1988, iraki-iráni háború

A 20. század leghosszabb katonai konfliktusa alaposan megtépázta a két jelentős olajexportáló országot. Bár mindkét államban a minimumra csökkent az olaj kitermelése, a világpiaci árak ezt mégsem követték. Sőt, éppen ellenkezőleg: 1981-86 között 73 százalékot zuhanva, a korábbi hordónkénti 103 dollár után, csak alig 20 dollár fölött állapodtak meg. Ennek oka részben a már említett felfutó amerikai termelés, illetve más exportáló országok, például Szaúd-Arábia és a több Öböl-menti állam kivitelének gyors növekedése volt.

1990-es első Öböl-háború

Az Iránnal vívott pusztító konfliktust következtében Irak rettenetesen eladósodott. Különösen a szomszéd Kuvaitnak tartozott csillagászati összegekkel, amelyek visszafizetésére nem sok esély mutatkozott. Szaddám Huszein iraki diktátor ezt úgy akarta áthidalni, hogy lerohanta a hitelező államot. Kuvait megszállása azzal is fenyegetett, hogy az iraki hadsereg, a győzelmen felbuzdulva, Szaúd-Arbia ellen fordul.

Ezt már nem hagyta Washington, és nemzetközi koalíciót szervezve megindította a Sivatagi vihar elnvezésű hadjáratot. Ennek első szakaszában a több nemzetiségű haderő felszabadította Kuvaitot, majd pedig megrendítő csapásokat mért az iraki fegyveres erőkre. Bár a háború veszélybe sodorta a Közel-Kelet legjelentősebb olajforrásait, az ENSZ és az USA intézkedései miatt az árak mégsem emelkedtek észrevehetően.

1997-es ázsiai pénzügyi és gazdasági válság

A következő nagy kihívást a múlt század kilencvenes éveinek végén kibontakozó ázsiai pénzügyi összeomlás jelentette. Ez 1997 júliusában kezdődött Thaiföldön, a helyi valuta leértékelődésével. A bát árfolyamát addig az amerikai dollárhoz kötötték, ám ez – a túlzott gazdasági növekedés és a hatalmasra duzzadt külső adósság miatt – nem volt már tartható. A 60 százalékos devalválást követő pénzügyi válság olyan gazdasági krízist okozott, ami hamar átterjedt a délkelet-ázsiai „kis tigrisekre” (Malajzia, Indonézia, Dél-Korea).

A tőzsdék összeomlottak, és mély gazdasági recesszió vette kezdetét. Mivel ez a térség jelentős kőolaj-importőrnek számít, a kereslet rohamos csökkenése miatt az árak is lefelé tendáltak. A teljes összeomlástól csak a kitermelés gyors visszafogása mentette meg az olajpiacot. Végül a válság sújtotta országok a gazdasági szerkezet átalakításával a 2000-es évek közepére talpra tudtak állni, és így az olaj ára ugyancsak stabilizálódott, nagjyából 20 dollár körül.

A 2001–2002-es recesszió és az afganisztáni háború

Az iszlám terrorizmus elterjedése egyre fenyegetőbb méreteket öltött, ami aztán a 2001. szeptember 11-i, new-yorki merényletekben csúcsosodott ki. A Világkereskedelmi Központ ikertornyainak lerombolása arra késztette az Egyesült Államokat, hogy lecsapjon a terroristák afganisztáni központjaira. A terrorizmus felerősödése és a kibontakozó újabb háború ismét visszavetette az olaj iránti keresletet. Az árak 20 százalékot csökkenve, 9 éves mélyponton álltak meg, és csak nagyon lassan indultak emelkedésnek.

2014–2015: nagy gazdasági recesszió

A 2008-as fellendülés után a jelentős népességű feltörekvő gazdaságok – például Kína és India – egyre több energiahordozót igényeltek. Ez aztán annyira felhajtotta az árakat, hogy azok 100 dollár fölé emelkedtek, de az árszint az a 2014-es összeomlás előtt már 125 dollár közelében is járt. Ám akkor a növekedés üteme megtört, a gazdaság lassulása miatt az olajvásárlások is csökkentek, ami végül oda vezetett, hogy az árak feleződtek.

A bajok különösen Oroszországot érintették, ahol megroggyant a gazdaság legfontosabb támasza, az olajkivitel. De Kínában is visszaesés volt, 10 százalékról 7-re mérséklődött a GDP növekedése, és az eurózóna országaiban szintén csökkent a gazdaság teljesítménye. Ebből a gödörből az segítette ki a világgazdaságot, hogy az Egyesült Államokban és Kanadában új kitermelési módszereket kezdtek alkalmazni, Szaúd-Arábiában pedig csökkentették az olajbányászat költségeit. Az olcsóbb olaj iránt aztán lassan újból megnőtt a kereslet, és ez jótékonyan hatott az árak emelkedésére is.

2020, Covid-19 világjárvány

Kétségtelen, hogy a pandémia mérte a legnagyobb csapást az olajpiacra. A világméretű lezárások miatt olyan mértékben csökkent a kereslet, hogy az 20 éves mélypontra taszította az árakat. A járvány utáni lassú talpra állást aztán az árak emelkedése is követte, így az Irán elleni háború kirobbanása előtt már 72,5 dollárnál járt az átlagos árszint. Ez ugrott most fel 100 dollár fölé.

Donald Trump korábban idézett optimista kijelentése valószínűleg abból táplálkozik, hogy az USA mellett egyre több latin-amerikai ország is bekapcsolódik a világ olajkereskedésébe. Ráadásul az Irán ellen évek óta érvényben lévő szankciók miatt Teherán eladásai jócskán megcsappantak. Így az iráni olajipar pusztításának sem lehetne közvetlen árnövelő hatása. Amennyiben sikerül igazolni, hogy még a Hormuzi szoros lezárása is legfeljebb csak átmeneti zavart okozhat, akkor a piac valóban megnyugodhat, és az árak ismét mérséklődhetnek.

Ám ha a változatlan kereslet mellett az ellátás bizonytalansága tovább nő, akkor újabb gazdasági válság elé nézünk.