Sokáig azt sem értettük, hogy az USA poszthidegháborús elitje ugyanolyan elkeseredetten harcol a túléléséért, mint a vasfüggöny innenső oldalán a hivatását vesztett posztkommunista élcsapat. Itt is, ott is ugyanazokra a kérdésekre kellett választ találniuk - írja a Schmidt Mária.
Ki lesz az új ellenség? Mi lesz a feladatuk? Nélkülözhetetlen marad a szakértelmük?
Több mint harminc év elteltével megállapíthatjuk, hogy úgy a posztkommunista országokban, mint a győztes Nyugaton, a hidegháborús továbbszolgálók szinte érintetlenül megőrizték elitpozícióikat. Mi, magyarok azonban 2010 után sikeresen kiszorítottuk a hatalmi kulcspozícióikból és megmondó helyeikből a posztkommunistákat. Az USA-t azonban változatlanul ők irányítják - mutat rá a főigazgató.
(…)
„Húsz éve, 2003-ban az USA és szövetségesei megelőző, alaptalan hazugságokon nyugvó, agresszív háborút indítottak Irak ellen, és azóta egy csomó más helyen. Ezrével gyilkoltak meg célzott dróntámadásokkal civileket, főleg, de nem kizárólag a Közel-Keleten. De ezek egyikéért sem kértek bocsánatot.
Egyiket sem nevezik agresszív támadóháborúnak. Helyette invázióról, büntető támadásról, büntetőhadjáratról, felszabadításról, a diktatúra megdöntésének szükségességéről, demokratizálásról hadoválnak.
Az Irak elleni terrorista háborúról hibaként, tévedésként, esetleg tragédiaként beszélnek, jószándékú, de félresiklott vállalkozásként sajnálkoznak miatta. De sok neokon héja még ma is igazolni próbálja, sőt büszke is rá. Az USA és a brit elit nem kér bocsánatot, nem szór hamut a fejére, hanem igazolást keres, és olyan paneleket ismételget, amiktől azt reméli, hogy továbbra is el tudja altatni velük az amerikaiak és a britek lelkiismeretét.”