A példátlan mértékű európai uniós támogatással is számoló új olasz költségvetés elfogadása szakértők szerint jelentős győzelem a „nemzeti egységkormány” számára csakúgy, mint személy szerint Mario Draghinak, aki egyfelől a szkeptikus jóslások ellenére is képes volt egész éven át együtt tartani felettébb heterogén koalícióját, másrészt az iméntiekből is fakadó sokféle partikuláris érdeket be tudta csatornázni költségvetési tervébe úgy, hogy ezzel megkapja a kellő támogatást a parlamenti szavazáson.

Az egyebek között magánszemélyek és üzleti vállalkozások számára egyaránt adócsökkentést kilátásba helyező, valamint a még Draghi előtti Conte-kormány által bevezetett adóhiteleket és családoknak juttatott válságtámogatásokat fenntartó költségvetési csomag az olasz gazdaság „újraindítását” célozta meg, miközben további 3,5 milliárd eurós családi támogatással igyekszik a magánfogyasztók számára kipárnázni a meglóduló energiaárakat.

Ami az EU-mezőnyben második legnagyobbnak számító olasz államadósságot illeti, ennek mértékét a jelenlegi GDP 153 százalékáról 149,4 százalékra akarják levinni, a nemzeti költségvetés idei 9,4 százalékos deficitjét pedig 5,6 százalékra mérsékelni.

Megfigyelők ugyanakkor figyelmeztetnek, hogy a költségvetési siker egyelőre nem jelenti azt, hogy Draghi megkapja koalíciója támogatását az olasz belpolitikát jelenleg leginkább foglalkoztató másik ügy, a köztársaságielnök-választás kapcsán is.

A 80 éves Sergio Mattarella mandátuma februárban jár le, és miután eldőlt, hogy már csak koránál fogva sem akarja újra jelöltetni magát, hónapok óta tart a találgatás lehetséges utódlásáról, miként sorban tűnnek fel az önjelölt indulók is. Közülük a legismertebb a mindig visszatérő 85 éves Silvio Berlusconi, akinek jelölését amúgy jelentések szerint a Draghi-koalícióhoz tartozó, Matteo Salvini vezette Liga is támogatja.

A másik jelölt Mario Draghi, aki hosszas kivárás és válaszkerülés után december második felében vallott végül színt, és fejezte ki érdeklődését a köztársasági elnöki poszt iránt.

Olaszország ugyan nem elnöki köztársaság, mint a francia, de az elnöki pozícióhoz így is az európai átlagot meghaladó jogkörök tartoznak. Az egyik legfontosabb, hogy komoly befolyása van arra, kit jelöljenek miniszterelnöknek, mit több, még miniszterek kinevezését is megtagadhatja. A politikai bizonytalanságra mindig is hajlamos olasz földön tehát nagyon nem mindegy, hogy elnökként ki jelenti a politikai életben a stabilitást és folyamatosságot.

Nagyon sokan gondolják úgy, hogy Draghi integratív személyisége, morális tekintélye és jelentős népszerűsége – most már hónapok óta a közvélemény-kutatásokban ő vezeti a népszerűségi listát – ideális jelöltté teszi az elnöki tisztségre.

Külön mellette szól, hogy elnökként bizonyos határok között még akkor is módját ejtheti az éppen általa is most megkezdett reformok folytatásának, ha 2023-ban radikális kormányváltásra kerülne sor.

A probléma az, hogy pillanatnyilag az olasz belpolitikában Draghiból csak egy van, és rá a jelen helyzetben mások szerint most nagyobb szükség van a kormány élén,

miért is sokan nem akarják őt „elengedni” az év elején nehezen összehozott egységkormány éléről.

Vannak, akik a Draghi-kormány teremtette átmeneti stabilitás és reformfolyamat fennmaradását féltik, úgy vélve, hogy utóda politikailag szükségszerűen gyengébb pozícióból folytathatná csak azt, amit Draghi megkezdett, ami jó eséllyel hamar előrehozott választás kiírásába torkollhat, miközben az uniós helyreállítási pénzek helyes elköltése és nyomában a maradandó strukturális változások végrehajtása még messze nem tart ott, hogy annak hatása tartós lehessen.

Mások – elsősorban a baloldalon, valamint az inkább balra tartó politikai középmezőnyben – attól is tartanak, hogy egy mai választás a jelenlegi előrejelzések szerint a Salvini–Meloni (Liga–Olasz fivérek) szélsőjobboldali kettős győzelmét hozná, ami EU-szempontból sem lenne következmények nélküli fejlemény.

Ténykérdés emellett, hogy a 2020-as olasz alkotmánymódosítás és választási reform nyomán a következő parlament létszáma egyharmadával kisebb lesz, azaz mindenképpen jóval kevesebben tudnak majd visszatérni 2023 után, mint eddig. A politikai támogatottságukból amúgy is sokat veszítő 5 Csillag képviselőinek a száma például mai kalkulációk szerint akár háromnegyedével is csökkenhet, és mindenképpen visszaesésre kell számítson a Liga is, még ha relatíve jobban is szerepel majd, mint mondjuk a baloldal.

Ilyen körülmények között viszont sok képviselő abban érdekelt, hogy a már biztos és meglévő mandátumot lehetőleg az utolsó napig kitölthesse.

Mindezen szempontok összeegyeztetése láthatóan távolról sem megy simán, cserébe a jelenlegi Draghi-koalícióban szintén részes baloldali Demokrata Párt vezetője, Enrico Letta (korábban maga is volt miniszterelnök) már arra figyelmeztetett, hogy amennyiben a koalíció nem tud közös nevezőre jutni az elnökjelölt személyét illetően, ez egyúttal jó eséllyel a „nemzeti egységkormány” egységének a végét is jelentheti.