A kérdés könnyebbik része, úgy tűnik, eldőlt: mindmáig senki nem vitatta érdemben az Európai Bizottság májusi javaslatát arra, hogy 2023. január elsejétől megszüntetnék a tagállami költekezés – a költségvetési hiány és az államadósság – tavaly március óta szabadjára engedett állapotát.

Miként a brüsszeli testület nevében Valdis Dombrovskis alelnök májusban fogalmazott: miközben a járványhelyzet okozta kényszer átmenetileg indokolttá tehette a rendkívüli könnyítéseket, de ha a tagállami likviditás „túl hosszú ideig” pénzpiaci hitelfelvételen és az államháztartási hiány növelésén alapul, az idővel „komoly fiskális problémákat vethet fel”.

A polémia nem is erről folyik, hanem hogy

a járvány előtti állapotokhoz történő visszatérés mennyi idő alatt, és pontosan hova történjen.

Ugyanazokhoz a szigorú korlátokhoz – a GDP maximum 3 százalékáig engedhető költségvetési deficit és legfeljebb 60 százalékos államadósság –, amelyek a Maastrichti Szerződés óta behatárolják a nemzetállami költségvetések mozgásterét, vagy tűzzék napirendre ennek reformját is?

További gyakori felvetés, elsősorban a sebezhetőbb, forráshiányosabb tagállamok részéről, a 750 milliárd eurós helyreállítási alapnál most először alkalmazott közös hitelalapú finanszírozás intézményesítése. Ez utóbbit főként a dél-európai tagállamok vezetői gyakran már-már szárnyaló nyilatkozatokban üdvözölték, mint ami e kör szemében az EU-költségvetés jövőbeni új típusú finanszírozásának előfutára is lehet egyúttal.

Nem Armin Laschet, a pillanatnyilag legesélyesebbnek tartott kereszténydemokrata német kancellárjelölt az egyetlen, amelyik ennek határozottan ellentmondva úgy fogalmazott a napokban adott terjedelmes interjújában, hogy „a járvány egyszeri és kivételes alkalom,” ami egyszeri „kivételes válaszlépéseket követelt”, de ami nem jelenti azt, hogy a kivételből utóbb szabály válhatna.

„A Maastrichti Szerződés értelmében

minden ország maga felel saját adósságáért, és nem merülhet fel olyan helyzet, hogy az egyik ország a másik adósságéért feleljen.

Ez az alapelv ma is érvényes” – szögezte le Laschet a Financial Times riporterével folytatott beszélgetés során a nettó befizető országok teljes köre által osztott ellenvéleményt.

Szakértők már jó ideje jövő év első felére – többnyire májusra – várják a hivatalos európai bizottsági javaslatot a majdani visszatérés mikéntjéről, de ahogy nagy tétekre menő ügyeknél az lenni szokott, a különböző végletekben érintett véleménycsoportok (ami jelen esetben országcsoportokat is jelent) már jó előre elkezdik „belőni a terepet” határozott előzetes nyilatkozatokkal.

Csupán az elmúlt héten három különböző fórum is visszatérő alkalmat adott erre: Brüsszelben az évenkénti „Brüsszeli Gazdasági Fórum”, és a politico.eu hírportál szervezett „Versenyképes Európa” konferencia kínált pódiumot az egymásnak feszülő vélemények megszólaltatására, amit a hét elején még kiegészített a leköszönő féléves portugál EU-elnökség saját szervezésű lisszaboni gazdasági fóruma is. Valamennyin EU-biztosok, tagállami kormányzati vezetők, vállalati konglomerátumok irányítói, vagy neves szakértők szólaltak meg.

A vélemények tendenciája a várt irányt követte. Egyfelől megszólaltak a túlzott – és pláne azonnali – szigortól tartók, visszatérően emlékeztetve, hogy a járvány alatt minden tagállamnál felhalmozódott magas államadósság, valamint általában is a korlátozásmentesen megélt időszak több pénzügyi-gazdasági tapasztalata arra int, hogy

a járvány előtti kritériumrendszer automatikus visszaállítása és rögtön a végső értékek teljes megkövetelése egyik napról a másikra nem volna sem lehetséges, sem pedig kívánatos lépés.

Más szóval, bizonyos átmeneti idő a fokozatos igazodáshoz az esetek többségében elkerülhetetlen lesz. Mindehhez jön ráadásként az a szintén gyakori felvetés, hogy a mentesség utáni majdani rendszer konkrét küszöbértékeit és szankciós mechanizmusait is jó eséllyel kívánatos volna jelentős mértékben megreformálni.

Ahogy Clément Beaune francia EU-ügyi államtitkár fogalmazott már tavasszal az egyik nyilatkozatában: „elképzelhetetlen” volna, hogy a járvány előtti kritériumrendszert korábbi formájában a járvány után egy az egyben ismét hatályba helyezzék. Amit – sokak mellett – Nadia Calviño spanyol gazdasági és pénzügyminiszter a Politico mostani brüsszeli konferenciáján azzal fejelt meg, hogy szerinte „a járvány előtti szabályozás eleve nem is szolgálta megfelelően az eredeti szándékokat”.

Mindehhez képest, az elmúlt hét említett fórumain és ezt kiegészítő sajtónyilatkozataiban a nettó befizetői oldal ugyanezt láthatóan nagyon is elképzelhetőnek tartotta. Angel Merkel kancellár, Laschet kancellár-jelölt, Olaf Scholz német pénzügyminiszter egy-két nap eltéréssel különböző platformokon újra és újra

azt ismételgették, hogy elkerülhetetlen „az egészséges költségvetési politikához” való visszatérés.

Ahogy Laschet fogalmazott, „nem is kétséges”, hogy a járvány után az Európai Unió monetáris rendszerének vissza kell térnie a korábbi kötött kritériumok közé. Holland, finn, osztrák vélemények csak még jobban aláhúzták mindezt.

A frontok tehát nem csupán egyre jobban láthatók – igazából eddig sem volt titok, hogy hol húzódnak –, hanem mindkét oldalon egyre konkrétabb emberekkel, kormányzati véleményekkel is megtelnek, készülve a jövő évi nagy összecsapásra.

Minderről írta azt Mujtaba Rahman, az Eurázsia Csoport nevű tekintélyes szakértőműhely európai ügyek specialistája és vezetője, hogy végső soron az uniós költségvetési szigorítás tényleges mértéke, ütemezése minden bizonnyal több tényezőtől függ majd. Része lesz ennek a szeptemberi német parlamenti választás eredménye ugyanúgy, mint a jövő évi francia elnökválasztás alakulása, valamint nem kevéssé az is, hogy milyen tapasztalatokkal szolgál az első hitelalapú EU-forrás (a helyreállítási alap) dél-európai felhasználása.

A tényleges csata mindenesetre még csak most kezdődik – teszik hozzá szakértői körökben.