Nem ez az első eset, amikor alapvetően német értelmiségiek – közgazdászok, akadémikusok, részben újságírók – egy viszonylag kis csoportja ismétlődő beadványokkal igyekszik a karlsruhei alkotmánybíróságon az euróval összefüggő ügyekben gátat vetni az alkalmazásnak. Az a múlt pénteki bejelentés azonban, hogy a legfrissebb ilyen kezdeményezés miatt a taláros testület nem járul hozzá a helyreállítási alap elindításához szükséges alapszerződés-módosítás német ratifikációjához, a szokottnál is nagyobb figyelmet keltett, és Európa sok részében nem kis idegességet is kiváltott.

Emlékezetes, hogy a 750 milliárd eurós megaalap létrehozása hitelfelvételből történne, és az Európai Bizottság ez alapján készül nyártól az első – a teljes keretösszeg 15 százalékáig terjedő – előlegek tagállami folyósítására. Ennek azonban technikai előfeltétele, hogy a felerészben könnyített hitelek tagországi visszafizetésének a szerződés szerinti feltételei adottak legyenek, ami viszont szükségessé teszi az évenkénti tagállami befizetési felsőhatár megemelését a GNI 2 százalékára.

Mindez tehát alapszerződés-módosítást igényel, ennek ratifikálása zajlik jelenleg EU-szerte. António Costa, az EU féléves soros elnökségét ellátó portugál kormány miniszterelnöke éppen csütörtökön jelezte az EU-huszonhetek vezetőinek, hogy a portugál elnökség tudomása szerint 23 tagország már ratifikált, vagy pontos menetrenddel rendelkezik ennek megtörténtére. (Az említett portugál listáról hiányzó négy ország Ausztria, Hollandia, Lengyelország és Magyarország.)

Csütörtökön még úgy tűnt, hogy a 23 „ratifikáló” ország egyike Németország is, ahol a héten a Bundestagban a képviselők háromnegyede (köztük valamennyi nagyobb ellenzéki párt) megszavazta a szükséges módosítást, amit hamarosan követett a szövetségi felsőház (Bundesrat) egyetértő döntése is. Már csak Frank-Walter Steinmeier államfő aláírására lett volna szükség, amikor pénteken a karlsruhei alkotmánybíróság bejelentette, hogy állampolgári megkeresésre meg kell vizsgálnia a tervbe vett európai uniós „újjáépítési és gazdasági ellenállóképesség megerősítő alap” (RRF) adott formában történő létesítésének illeszkedését a német alkotmányhoz. És

a vélemény megszületéséig a vonatkozó EU-jogszabály német ratifikációját felfüggeszti.

Szakértők rögtön emlékeztettek, hogy a lépés, bármilyen frusztráló is mindenki más számára, annyiból nem volt váratlan, hogy az euró egész németországi létét végigkísérő jelenségről van szó. Már az euróhoz történő német csatlakozást is egy ez ellen lázadó közgazdászcsoport karlsruhei beadványa előzte meg, és csak ez utóbbi megengedő döntése után nyílhatott mód a német márka feladására és a közös pénz németországi bevezetésére.

A vereségbe azonban az említett kör igazából soha nem nyugodott bele. Hasonló beadványaik a jövőben is visszatértek, köztük az egyik legnevezetesebb a 2010-es évek elején dúló pénzügyi válságra válaszul létrehozott Európai Stabilizációs Mechanizmus „172 professzor” által történt 2012-es megkérdőjelezése volt, amire szintén a német alkotmánybíróság előtt került sor. Érvelésük minden esetben azonos volt és maradt: a német alkotmány a nemzeti fizetőeszköz stabilitását írja elő – reakcióként a nácizmus parlamenti megerősödését megalapozó XX. századi német hiperinflációra –, és tiltja, hogy ennek sorsa más országok gazdasági működéséhez kötődjön, illetve, hogy a német költségvetés bármilyen formában más tagállamok gazdaságát finanszírozni kényszerüljön.

Az említett kör szerint az euró annak melegágya, hogy minimum pénzügyi-gazdasági alapon föderációs rendszer alakuljon ki az Európai Unióban,

ami úgymond igenis más országok gazdálkodása kapcsán kényszerít felelősségvállalást a német költségvetésre, ami tehát megítélésük szerint ellentétes a nemzeti alkotmánnyal.

Itt érdemes emlékeztetni, hogy utóbb ebből a csoportból nőtt ki a legutóbbi parlamenti választáson már országos párttá vált Alternatíva Németországnak (AfD) is, amelynek alapítója ugyanaz a Bernd Lucke professzor volt, aki a legtöbb ilyen beadványt, köztük a múlt pénteken exponáltat is jegyezte. (Ez utóbbi mögött amúgy Lucke szerint ezúttal 2280 állampolgár aláírása is áll.)

A korábbi kezdeményezések eddig még soha nem tudták megakadályozni a kormány és a parlamenti többség által támogatott EU-szintű lépéseket. Amiért a jelenlegi aggodalmak a szokottnál mégis erősebbek, az egyfelől az, hogy a járvány gazdasági szorítása mellett

a leendő alap működtetésében igazából már néhány hetes-hónapos késés is súlyos csapást jelenthet az uniós országok többsége számára,

amelyek szó szerint mentőövként is várnak a közösségi pénzcsap nyárra ígért megnyitására.

Emellett sokan aggodalmat keltő mementóként idézik fel, hogy bár a karlsruhei bírák ezeket tehát rendre el szokták utasítani, de többnyire úgy, hogy valamilyen feltételt azért a kormánynak is szabnak, és a jelen helyzetben ez is okozhat problémát.

És főként: tavaly ilyenkor, az Európai Központi Bank kötvényvásárlási programját megkérdőjelező hasonló beadványra válaszul kezdetben már-már úgy tűnt, hogy abban az esetben – akkor először – mintha szélesebb platformon nyugvó egyetértés mutatkozott volna az euró működését megkérdőjelező német értelmiségi csoport és az alkotmánybíróság között. (Más kérdés, hogy aztán végül ez ügyben is sikerült kerülő megoldást találni, és a kötvényvásárlás maradhatott.)

A mostani beadvány gyengéje lehet, hogy formaliag másról szól a kezdeményezők konkrét kifogása, és másról az alapszerződés pillanatnyi módosítása, aminek ratifikációját tehát német földön átmenetileg felfüggesztették. Az előbbi a fő tüzet arra irányozza, hogy az EU alapokmánya tiltja a költségvetés negatívba fordulását és ennyiből bármilyen EU-adósság keletkezését, az RRF tehát alaptörvény-ellenes, és mint ilyen, Németország sem támogathatja.

A megállított szerződésmódosítás azonban – igaz, ehhez kapcsolódó okkal, de – ennél sokkal kevesebbet céloz meg: egyszerűen csak lehetővé teszi a tagállami befizetési plafon megemelését a közös költségvetésbe a GNI 1,2 százalékáról 2 százalékra. Ebben pedig nincsen semmi alkotmányellenes, legfeljebb gazdasági alapon kezdeményezhetik megkérdőjelezését. Mindez egyes vélemények szerint

akár alapot is adhat a bíróságnak a megkeresés gyors elutasítására.

Ha azonban a testület indokoltnak látja bevonni a vizsgálatba a megkeresés azon tágabb vetületét is, hogy ez a lépés igazából olyan EU-szintű pénzpiaci hitelfelvételre adna lehetőséget, ami szerintük ellentétes az alapszerződéssel, akkor az már lényegesen elhúzódóbb mérlegelést vonhat maga után Karlsruhéban, és a végső állásfoglalás is többféle lehet.

Európai bizottsági részről váltig állítják, hogy az alapszerződés önmagában nem tilt pénzpiaci hitelfelvételt, csupán a költségvetés negatívba fordulását nem engedi, valamint azt, hogy egyes tagországoknak továbbadott közösségi hitelekért a tagállamok közösen vállaljanak felelősséget.

Márpedig – még mindig a brüsszeli érvelés szerint – az RRF esetében formailag ezek egyikéről sincsen szó: a felvett kölcsönöket a brüsszeli testület nem „továbbjátssza” egyes országoknak, hanem a közös költségvetés mozgásterének bővítésére használja. Más kérdés, hogy aztán erre támaszkodva – beterjesztett projektek és nemzetállami reformprogramok ellenében – egyes tagállami fejlesztéseket finanszíroz, részint a visszatérítés feltételével, részint anélkül. De ez eddig is így volt: a visszatérítés az Európai Beruházási Bank által adott tagállami hitelek esetében, a végleges támogatási forma pedig a regionális fejlesztések közösségi finanszírozásánál.

A közösségi költségvetés deficitje sem áll fenn, mivel a pénzpiacon most felvételre kerülő összegek visszafizetése – nagyon kedvezményes feltételek mellett kapott pénzekről lévén szó – csak évek múlva lesz esedékes, amikor viszont belép majd a tagországok többletbefizetése, és a költségvetési szaldó továbbra is pozitívban marad.

Azt persze nem lehet előre kiszámítani, hogy a karlsruhei bírók mennyiben lesznek vevők a bizottsági érvelésre. Eddig végső értékítéletük láthatóan mindig azon alapult, hogy mi szolgálja a német állam alapvető stratégiai érdekeit és stabilitását, és ennek jelenleg érvényes talpkövébe jogászi megítélés szerint is beletartozik az EU-tagság és az EU stabilitása is. Szakértők ez alapján is bíznak abban, hogy a járvány teremtette különleges körülményekre való tekintettel,

most is inkább a kormány és a német parlament nagy többsége, valamint az EU-tagállami kör látható egésze által is támogatott megoldást fogja elfogadni,

vagy legalábbis kerülni fogja ennek ellehetetlenítését.

De, hogy a polgári észrevétel se maradjon észrevétlen, bizonyos előfeltételek megfogalmazását azért kizárni sem lehet. Ilyen lenne az, ha mondjuk előírnák, hogy mielőtt a többletbefizetésről szóló ratifikációt lehetővé teszik – utat nyitva nagyobb volumenű közösségi szintű pénzpiaci pénzfelvétel előtt –, előbb váljon teljessé az EU-költségvetés saját bevételi forrásainak a reformja.

Mert hiszen a 750 milliárd euró törlesztésének elvben csak egy részét adja majd a megemelt tagországi befizetési hányad. A többihez új közösségi források alkalmazására is szükség lesz (mint a karbonbehozatali jövedék, a pénzügyi tranzakciós adó vagy az újra nem hasznosítható műanyagra kivetni akart adó stb.). Elvi egyetértés van már ezekről is, de konkrét végrehajtási mechanizmus még nincs.

Egy ilyen karlsruhei döntés igencsak gyors jogalkotásra kényszerítene tagállamokat és uniós intézményeket egyaránt, ha nem akarják elhúzni az RRF létrehozását, kérdés, hogy sikerrel-e. Márpedig ezek az elképzelések igazából már évek óta az asztalon vannak.

Aztán az is lehet, hogy bíróság döntésével megvárja az őszi német parlamenti választást, ami persze megint a 750 milliárd közösségi elérhetőségét késleltetné.

Végére hagyva a katasztrófa-forgatókönyv esetleges bekövetkeztetét: azt, ha az alkotmánybíróság teljes egészében helyt ad az „állampolgári kezdeményezésnek”, és lényegében megtiltja Németország részvételét a helyreállítási alap létrehozásában és működtetésében. Ez az, amibe pillanatnyilag senki még csak belegondolni sem szeretne.

Könnyen a járvány okozta csapások legnagyobbikává válhat,

veszélybe sodorva tagállami kormányokat és valahol a közösségi jövőt is.