Ötvenéves a Muzsikás, megvolt a fél évszázados évfordulót összegző koncert húsvét hétfőn a MÜPA-ban. Készül egyfajta összegzés, számvetés?
Ez egy óriási idő, ha valaki nekünk ezt mondja, mikor megalakultunk szemtelenül fiatalon, hogy ötven évig zenélni fogunk, sőt, ha egy csillagjós megállapítja azt, hogy ezen az elhagyatott területen lesz Európa vagy a világ egyik leggyönyörűbb koncertpalotája és mi leszünk, akik a megnyitón zenélünk, biztos, hogy kinevetjük. Olyasmik történtek meg, amiről mi nem is álmodozhattunk ötven évvel ezelőtt.
Ha visszatekintünk erre az öt évtizedre, hogyan változott a Muzsikás hangja, stílusa, megszólalása?
Nyilvánvalóan az útkeresés volt az első, amikor megpróbáltuk valamilyen módon kitaposni azt a nem létező utat, hogy hogyan lehet a tradicionális, hagyományos magyar népzenét nemcsak a táncházakban, hanem a koncerteken is birtokba venni, mert a táncházakban azt csináltuk, amit Erdélyben tapasztaltunk, táncolnak, énekelnek, jól érzik magukat. Itt meg kellett tanítani, hogy mit táncoljanak és mit énekeljenek, volt egy előzetes tánctanítás és énektanítás.
Rögtön adódott, hogy zene és tánc együtt legyen? Vagyis nem az volt a törekvés, hogy fölmenni a színpadra és koncertszerűn zenélni?
Épp ellenkezőleg, a színpadra csak később mentünk föl, mert úgy gondoltuk az elején, hogy ez közösségi zene, ez ebben a formában, ahogy a közönséggel játsszák, nem színpadra való. A színpadnak megvannak a maga saját, kőkemény törvényei.
Másképp is kell játszani? Más a közege, más a hangulata?
Az a különbség a közösségi zenei táncház meg egy színpad között, hogy utóbbinál a közönség velem szemben ül és ki sem tud menni, el sem tudja hagyni a termet. Kénytelen végighallgatni azt, amit mi a színpadon produkálunk. Nagyon fontos, hogy sem unalmas ne legyen, legyen zenei mondanivaló, legyen gondolat, amit mi közölni akarunk zenével. Annak a zenének, amivel mi a gondolatainkat közöljük, annak a népzenének, amit mi ismerünk, az egyik lényege, hogy olyan érzelmi, gondolati, hangulati kapcsolatot teremtsem a zenész és a közönség között, amit szavakkal nem is nagyon lehet elmondani. Erre a misztériumra mi úgy éreztük, hogy a magyar zene alkalmas lehet, csak valamit kéne vele csinálni. Útkeresések voltak, számokat írtunk, raktunk össze sokszor úgy, hogy valamiféle más zene hatására picit átdolgoztuk a dallamot. Valamilyen módon színpadi formába akartuk ezt önteni, ezek az úgynevezett számok kerülhettek már lemezre is. Az Élő Magyar Népzene sorozatban jelent meg két táncházlemez és megjelent a Muzsikás első szólólemeze. Amit mi erre a Muzsikás lemezre rátettünk, az az, amit már a koncerteken, tehát passzív közönség előtt szerettünk volna játszani.
Térjünk még vissza 1973-hoz, az indulás évéhez. Akkor jelent meg az utolsó Illés-lemez és egyúttal az Illés együttes ebben az esztendőben oszlott föl, akkor jelent meg Koncz Zsuzsának a Jelbeszéd című lemeze, ami ugyan néhány napra kikerült a boltokba, de aztán a raktáron lévőket be is zúzták. Ekkor volt a Képzelt riportnak a bemutatója, külföldön a Queennek az indulása és a Pink Floyd nagyon emlékezetes és emblematikus albumának, a Dark Side of the Moonnak a megjelenése. A progresszív rockzene nagy időszaka volt ez. Ennek a fényében különösen érdekes, hogyan jön képbe egy huszonéves fiatalembernél az autentikus népzene és hangszerként, mondjuk, a nagybőgő?
Két érintkezési pont is van a Muzsikás meg a felsoroltak között, hiszen amikor megszűnt az Illés együttes, azt a klubot kezdtük el Muzsikás-klubnak használni, a Fővárosi Művelődési Ház körtermét. Nagy valószínűséggel az első muzsikások, akik odajártak, még az Illés-klubba is jártak korábban. A másik a Pink Floyd, annak a menedzsere lett később a Muzsikásnak a menedzsere.
Vannak érdekes párhuzamok.
Azért kezdtünk mi ezzel a zenével foglalkozni, mert magunkra ismertünk benne. Valahogy egészen különös és furcsa, hogy egy Budapesten, egy teljesen más közegben élő fiatal úgy gondolja, hogy ez a zene neki szól és róla szól, és ezek a táncok is, mind-mind olyanok, amiben az önmegvalósítását megtalálja. Én a komolyzene felől jöttem, teljesen véletlenül kerültem a népzenéhez, de pillanatokon belül elvarázsolt. De Kodályt és Bartókot is elvarázsolta, tehát a komolyzenei múlt önmagában nem kizáró ok. Az volt az egésznek a megfoghatatlan vonzereje, hogy rólunk és nekünk szól. Nem is tudjuk megmagyarázni, hogy miért szól egy széki lassú rólunk és nekünk, de úgy érezzük, hogy mi magunkat énekeljük és magunkat fejezzük ki benne. Ez az önazonosság nagyon fontos egy fiatal életében.
Volt egy estéhez, egy zenéhez, egy koncerthez köthető erős élmény vagy erős élményszerű találkozás?
Igen, szinte ostorcsapás hirtelenséggel jön, amikor az ember ráébred arra, hogy ez a zene valamilyen módon különös és neki szól. Emlékszem arra, hogy a komolyzenei múltam után, amikor elkezdtem ezzel foglalkozni, inkább az érdeklődés és a kíváncsiság vezetett az első pillanatban, meg a táncoknak a természetessége, amiket a Bartók Táncegyüttesnél láttam. Az egész népzenét akkor magáévá tevő zenei közösség ott volt a Bartók Táncegyüttesben. Sebő Ferenc, Halmos Béla, velük kezdtünk el zenélni, együtt voltunk ott az iskolában egy tanteremben és a magnókat hallgattuk, néztük a kottákat, lejegyeztük, játszottuk, és a végén a nagyteremben zongorára táncoltak a táncosok. Emlékszem arra a hihetetlen élményre, ott voltam az első próbán, mert bekéredzkedtem fiúként.
A hangszer akkor már megvolt?
Akkor már bőgőztem. Zongorával indítottam, zongorista voltam, de nyilvánvaló, nem professzionális módon, csak annyira, amennyire egy polgári családban a gyereket zongorára tanítják. Amikor bekerültem a Szent István Gimnáziumba, az első órán kinyílt az ajtó és bejött az énektanár, Záborszky József. Azt kérdezte, na, van-e valaki, aki közületek tanult zenét? És föltettem a kezemet. És mit tanultál, komám? Mondom, hogy zongorát. És hány évet? Mondom, nyolc évet. Jó, akkor te bőgős leszel! Nem az, hogy akarsz-e bőgős lenni, te bőgős leszel! Nem mertem ellentmondani. Azt mondta, a tanítás után följössz a díszterembe, kapsz egy bőgőt, hazaviszed, és szerdán már mész az első bőgőórára. A bőgősöket akkor nem lehetett csak úgy kiképezni, hogy legalább elérjenek egy bizonyos testmagasságot, ezért a bőgősök nem hatéves koruktól tanultak, hanem átképeztek valakit, vagy csellistát, vagy zongoristát bőgősnek, és Záborszky Józsefnek, vagy ahogy mi hívtuk, Pista bácsinak az volt az elképzelése, hogy sok bőgős legyen és halkan játsszanak és ez ad egy zenei alapot. Nálunk 12 bőgős volt az István zenekarban. Azt hiszem, az Állami Hangverseny Zenekarban meg nyolc. Nagy szövetség és nagy barátság volt a bőgősök között. Én mint klasszikus bőgős kerültem voltaképpen a népzenéhez közel, akkor már egyetemista voltam, de az ottani táncegyüttesnek a kísérőzenekarában zenéltem, és így véletlenül találkoztam Sebőékkel.
A Bartók Táncegyüttesbe járva rögtön fölvetődött az együttesalapítás gondolata?
Még nem. A zenészek meg a táncosok között volt egy átjárás, hiszen az első próbán Tímár Sándor azt mondta, hogy na, fiúk, letenni a hangszert, és a táncpróbán részt venni. Óriási élmény volt, hogy elkezdtem táncot tanulni. Azt mondta, ha nem tudsz táncolni, nem tudod lekísérni... Érdekes, hogy a Muzsikás három alapvetően fontos zenésze, Éri Péter, Csoóri Sándor és Sebestyén Márta táncos volt a Bartók Táncegyüttesben. Annyira szerettük ezt a zenét, hogy hétvégéken is összejöttünk, egy kicsit buli közben magunknak zenélni. Persze szólt a Beatles, a Rolling Stones, a Kings, a Pink Floyd, de azért időnként elővettük a hangszereket és akkor elkezdtünk játszani. Valamikor 1973 nyarán fogalmazódott meg, hogy mi, ebből a csapatból – voltunk vagy tízen-tizenketten – hárman, megpróbálunk együttest alakítani. Széken is csak három zenész volt a bandában, voltaképpen így indult. Akkor még név nélkül, sőt, sokáig kerestük a nevet is.
Már megvolt a trió, de még nem volt név?
Így van. Megnyertük a Népművészet Ifjú Mestere címet, és megkaptuk a lehetőséget, hogy a körteremben az egyik hétköznap, rendszeresen tartsunk klubot. Miközben voltak a havi rendszeres táncházak ugyanott, de mi ezt azért neveztük klubnak, mert sokkal több hangsúlyt fektettünk a közös éneklésre, a közös tánctanulásra és a legvégén volt egy fél óra szabad tánc. Igazából a tanítási folyamatot tartottuk nagyon fontosnak, ez hihetetlen közösségi erő volt és összehozta az ottani embereket, akik nemcsak a Muzsikás-klubba jártak, hanem kiderült, hogy külön jártak kirándulni, bulikra, mindenhova.
Ez már tulajdonképpen a táncházmozgalom időszaka?
Így van. 1972-ben indult a táncház. A táncház, az igazából, az erdélyi táncházaknak a magyarországi áthozatala.
A klasszikus táncház forrása a belső Mezőség, azon belül is talán Magyarpalatka, így szokták említeni.
Először Szék volt. Az is Mezőségen van. Azért kezdtük Szék zenéjével, mert aránylag egyszerűek voltak a táncok, úgy éreztük, hogy azt meg lehet tanulni, másoknak is, akik nem táncegyüttesben tanulnak. Azonkívül volt egy csodálatos lejegyzés meg felvétel, Lajtha Lászlónak a széki gyűjtése, kotta szerint lejegyezte, még a Magyar Rádió vette föl, jó minőségben. Kristálytisztán lehetett hallani a zenéket, lehetett látni a kottát, tehát adódott, hogy ezzel kezdjük a tanulást. Ezért sokáig csak a széki zene volt a táncházakban.
Maga a tánc, a táncház ezekhez az erdélyi területekhez köthető. Viszont maga a mozgalom mindenképpen a városhoz kapcsolódik, mintha a hagyományt, a zenét segítette volna behozni a városi közegbe és segített átörökíteni mindazt, ami a határon túli magyarlakta területeken is elveszőben volt.
Mi ezt újra fölfedeztük. A székieknek nem kellett fölfedezni, mert ez volt az életük.
Ez nem hagyományőrzés volt, hanem a mindennapi életük része?
A mindennapi életük volt. Szegények voltak, mert a Ceaușescu-rendszer szegénységben tartotta őket, valószínűleg ez konzerválta a lehetőséget. Rádió nem lévén, ez volt a szórakozási forma. Az elcsatolt területeknek a gazdasági nyomora igazából hihetetlen kultúramegőrző erővé vált. Azt szoktam mondani, hogyha volt valami előnye Trianonnak, akkor az, hogy mi még eredeti formában láttuk azt, hogy hogy öltöznek, hogy viselkednek, hogy beszélnek, hogy táncolnak és hogy énekelnek az ottani emberek. Amikor először Széken voltam, úttalan utakon, többszöri vasúti átszállás után egy tényleg szörnyűséges, teherautóból átalakított busszal érkeztünk meg a főtérre, akkor az egy nagy település volt, hatezer ember lakta. Gondoltam, hogy kérek valakitől szállást, nyilvánvaló, hogy csak úgy tudok ott maradni, a valaki befogad. Ott láttam a réten, ahol a busz megállt, hogy kisgyermekek futballoznak kalappal a fejükön. Amikor jött a labda, a kicsi gyerek lekapta a fejéről a kalapot, belefejelt, tette vissza. Aki Budapestről jött, ilyet csak a mesében tudott volna elképzelni, Móra Ferenc írásaiban tudtam így elképzelni, hogy milyen ez a vidék. Ott volt a központ, a templom, szemben a kocsma, gondoltam, itt fogok tudni emberekkel értekezni, hogy hova tudok menni. Akkor egy kis legényke, látszott rajtam, hogy nem odavaló vagyok, mert mindenki viseletben volt, azt mondja, hogy van-e már hol lakjon? Hát, mondom, nincs. Egy szót se szólt, csak elfutott, és még a kocsmába be sem értem, már jött, azt mondja, integetett, hogy idesanyám azt üzeni, hogy nálunk jöhet. Ugye, azt jelenti, hogy hozzánk jöhet, és befogadtak, ott laktam. És amikor többször is visszamentem, mindig náluk tudtam lenni vendégségben, vendégfiúként ott aludni. Amikor először elmentem az igazi táncházba, abban a kis házba, ami a táncház volt, frenetikus élmény ért. Ez volt az egyik meghatározó élmény. A másik még keményebb volt. Volt egy ütött-kopott Wartburg személyautóm. Meg akartam látogatni egy erdélyi lakodalmat. Kallós Zoltántól megkérdeztem, hogy hova menjek? Azt mondta, hogy Mezőségbe, ha bármelyik faluba októberben bemész hétvégén, biztos lesz egy lakodalom. Ha nem, akkor mész a következőbe, ott aztán biztos. Megálltam egy Vajdakamarás nevezetű falu szélén, és gondoltam, besétálok és megkérdezem az embereket, hogy van-e itt lakodalom. De senkivel sem találkoztam, csak hallottam valami furcsa zajt. Mentem a hang irányába, és egy idő után kiderült, hogy ez a nagybőgő. Egy kilométerről lehetett hallani. Megérkeztem. Egy akkora lakodalom volt, hogy már a falusi ház udvarára sem fért be a sátor. Az utcára építették föl a sátrat, kiszűrődött a zene, gondoltam, már sötét volt, hogy odamegyek. Hátha nem fedeznek föl és hallgatom a zenét. Egészen frenetikus volt, de fölfedeztek. Amikor kiderült, hogy Magyarországról jövök, azonnal bevittek és a pap és az örömanya mellett ültem a fő helyen, farmerruhában, hosszú hajjal és szakállal, mögöttem zenélt egy zenekar. Az volt életem egyik legcsodálatosabb élménye. Pont mögöttünk húzták, egy emelvényen. Kiderült, hogy palatkaiak voltak. Úgy zenéltek, hogy azt mondtam, egy klasszikus zenész nem tudja elképzelni, hogy a hegedű így szólhat. Két hegedű oktávpárhuzamban. Ez volt az, amibe most is beleborzongok.
A magyarpalatkai zenészekről én azt olvastam, hogy az ott élő cigányzenész dinasztiák örökítették át az erdélyi magyar muzsikákat, az erdélyi magyar népzenét.
Így van.
Félig román, félig cigány, többnyire írástudatlan zenészek.
Sokan meg is kérdezték tőlünk, hogy miért gondoljátok, hogy az a zene, amit ezektől az emberektől tanultok, az magyar zene, hiszen ők cigányok és román az anyanyelvük. Kallós azt mondta, nem az a fontos, hogy ki muzsikálja, hanem az a fontos, hogy ki rendeli és ki hallgatja. Mert a közösség elfogadja a zenét, márpedig a falusi magyar közösség ezt elfogadta, s akkor ez egy magyar zene. Ők azt zenélik, amit a közösség kíván és akar, ettől magyar a zene és nem attól, hogy kinek milyen a bőrszíne vagy mi az anyanyelve. Az nem számít.
Vannak még táncházak, ilyen lakodalmak azon a vidéken?
Vannak, biztosan vannak. Persze aligha olyan formában, mint mi ezt láttuk a hetvenes években.
Ott is átalakult nagyon sok minden.
Nyilvánvaló, hogy tüllruhában van a menyasszony és mobiltelefonozik Széken is.
És már más zene szól?
Más zene szól, igen és szintetizátor. De időnként, Kalotaszegen is valószínű, hívják a régi bandát, játsszon.
Vannak még a régi bandák?
Vannak, időnként a semmiből föltűnik egy-egy prímás, egy zenész. Olyan, minthogyha a Holdról jönne, mintha egy csoda lenne, és kiderül, hogy a nagyapja volt a zenész és ő ezt tudja. Ez a hagyomány sokkal mélyebb és sokkal erősebb, mint ahogy mi gondoljuk. Hadd mondjak egy példát, Bartók talán 1932-ben írta azt, hogy egy-két év és ez örökre eltűnik. Aztán eltelt negyven év és mi még láttuk.
Akkor még bizakodhatunk. Az 1990-es évek végén volt a Fonó és Kelemen Lászlóék kezdeményezésére egy nagy népzenei gyűjtés éppen azokban a régiókban, az volt a címe, hogy Utolsó óra. Ha az 1990-es évek végén azt címkézték fel, hogy utolsó óra, akkor 2023-ban már az utolsó utáni órában vagyunk?
Hál’ istennek nem, azért még vannak helyek és még van mit felfedezni. Valami csoda, hogy mi az az erő, ami nem engedi eltűnni ezt a zenét. De mondok egy szomorú példát, hogy mi még találkoztunk olyan dudásokkal, akik csodálatosan dudáltak, de már senki nem hívta őket. Ez még a hetvenes években volt. A közösségnek nem kellett a dudazene. Ezek a zenészek némelyike szintetizátoron, meg dobon játszik, de közben pedig ő prímás, és utána előveszi a hangszerét és ugyanúgy zenél, mint a nagyapja. Mind a kettőt tudja, mert akkor eladható a saját bandája, ha minden igényt ki tud elégíteni: a fiatalokét, akik valami modern zenét akarnak, meg az öregekét, akik még a régit.
A hetvenes években a népzenét, a táncházat, a táncházmozgalmat az ellenkultúra mezsgyéjére szerették sorolni, merthogy mégiscsak közösségi szerveződés a táncház, például az olyan klubok, mint a Muzsikás-klub, amelyet nem valamilyen központból a hatalom által koordináltak, hanem valóban közösség volt. A szintén Muzsikás-alapító Sipos Mihály valahogy úgy fogalmazott, hogy tulajdonképpen a tiltott és a tűrt határán volt mindez és maga a Muzsikás együttes is. Így lehetett?
Valahogy így. Először is nem voltunk fontosak, mert amit csináltunk, az nagyon alternatív volt. Úgy gondolták, senkit sem érdekel. De nagyon érdekes, hogy egyáltalán hogy történt, hogy nekünk lemezünk lehetett.
Az 1973-as alakuláshoz képest 1978-ban jelent meg az első lemez, az Élő Népzene-sorozatban.
Így van, 1977 tavaszán fölvettük, de a felvétel nem a lemezgyár stúdiójában, hanem a filmgyár stúdiójában készült, mert a Népművelési Intézetben alakult egy szervezet, a Fiatal Népművészek Stúdiója, megkaptuk a Selyemgombolyító épületét. Azt kérte a népművészeti stúdió, hogy öt lemeznek az anyagát vegyék föl akkor Magyarország legkorszerűbb filmgyárának a stúdiójában.
Ebből volt az egyik a Muzsikásé?
Mivel megvolt a felvétel, de nem a Hungaroton megrendelésére készült, a Hungaroton ezt nem akarta kiadni. Másfél évig tartott, míg kiadta. Gondolom, erős politikai ráhatás is volt, mert akkor már voltak a párton belül olyan emberek, akik szerették volna a népi kultúrát is valamilyen módon megjeleníttetni.
De maga a Hungaroton, az egyetlen és egyedüli lemezkiadó nem nagyon akarta?
Egyetlen király volt, király a királyságban Bors Jenő, akkora úr volt! Máskülönben érzékeny, jó üzletember és jó zenész volt.
De inkább a komolyzenéhez volt affinitása.
Emlékszem, amikor valamilyen politikai ráhatásra meg kellett jelentetnie ezeket a lemezeket, akkor a Magyar Televízió valamelyik híradójában fuldokló dühhel mondta, hogy ilyen szarságot soha többet nem fognak csinálni.
Mondta ezt a Muzsikás első lemezére?
Erre az öt lemezre. Mindenki nyugodjon meg, egyszer volt Budán kutyavásár, ilyen szarságot többet nem fognak.
Ezért jelent meg a második Muzsikás-lemez Hollandiában?
Ezért írtunk alá egy szerződést Hollandiában, mert tudtuk, ha akarunk még lemezt, akkor azt Magyarországon nem fogjuk tudni elérni. Olyan hatalom volt. Csak hogy a mai fiatalok is értsék, hogy micsoda hatalmi játszmák voltak a párton belül is: Bors Jenő az 1919-es Tanácsköztársaságban aktív szerepet játszó Landler Jenő unokája volt, Kádárék pedig rettenetesen féltek a Tanácsköztársaság örököseitől. Ezért volt irreálisan nagy hatalma Bors Jenőnek, és amikor már Magyarországon enyhültek a diktatúra szigorú szabályai és már akár könyvet vagy újságot lehetett magánkiadásban megjelentetni, lemezt még nem. A lemez volt az utolsó bástya, ami elesett. Ezért írtuk alá Hollandiában a szerződést,nem is egy, hanem öt lemezről. De úgy volt, hogy egy lemezt megcsinálunk, és utána bármelyik fél nem akarja tovább, nem kell folytatni. Nagyon érdekes, hogy mi lett a lemeznek a címe: Kettő. Ezt nem mi találtuk ki, hanem a kinti szervezők, hogy legyen Kettő a lemez, így magyarul, hosszú ő-vel.
Miért éppen Hollandia?
Hollandia volt az első ország, amelyik elkezdett minket hívni. Hihetetlen érdekes volt. Egyszer a táncházban megjelent egy fiatalember, és azt mondta, hogy ő Hollandiában él, ügyvéd, de amatőr koncertszervező és szeretne néhány koncertet vagy egy turnét szervezni nekünk Hollandiában. Akkor kizárólag az Interkoncerten keresztül lehetett utazni. Neki meg kellett keresni az Interkoncertet és föl kellett ajánlani egy szerződést, hogy hány koncert lesz és mekkora összegért, hiszen annak a pénznek, amit mi megkerestünk, egy részét be kellett váltani a hivatalos árfolyamon forintra. A rendszernek ugyanis iszonyatos valutaéhsége volt és az Interkoncert volt az egyik ilyen valutaforrás. Óriási élmény volt, hogy mehettünk, én hitetlen voltam, hogy ezek a zenék a hollandoknak kellenek-e. Úgy gondoltuk, hogy ez annyira a mi zenénk, hogy a hollandoknak nem lesz érdekes.
A külföldi közegben, külföldi befogadók előtt óhatatlanul más vetületet kap a magyar népzene.
Így van. Más zenei világban élnek, amibe nagyon nehezen fér ez be, egy klasszikus fül számára egy dudahang hamis, pedig nem hamis, mert ennek az a rendje. Volt egy nagyon erős sikerszámunk, az „Én is voltam, mikor voltam…”, azzal kezdtünk, hogy legyen a belépő jó. Udvarias taps volt. És ahogy ment előre a koncert, és amikor második, harmadik ráadást kell adni, akkor azt mondtuk, hogy kedves közönség, most olyan zenét fogunk játszani, amit csak nagyon-nagyon ritkán szoktunk eljátszani. És eljátszottuk ugyanazt, amit másfél órával korábban. Nyilvánvaló, hogy nem emlékeztek rá, és tomboló sikere volt. Másfél óra alatt a fülük átállt a magyar népzene befogadására és a lelkük ugyanazt a zenét, egészen más füllel fogadta be. Arra gondoltunk, hogy másfél óra alatt a legigényesebb holland közönség is megnyerhető a magyar népzenének.
Egészen meglepetten olvastam, hogy van olyan, hogy tokiói–magyar táncháztalálkozó.
Így van.
Meg van olyan, hogy tokiói-magyar kalotaszegi zenekar.
Így van, és négy japánból áll. Nagyon érdekes. Voltunk kint egy nagy fesztiválon Japánban, és megkerestek minket, hogy szeretnének egy kis közös zenélést, mindent kifizetnek. Mondtuk, hogy nem pénzért, de valahogy megszervezték, hogy legyen egy közös zenélés, és nagyon lelkesen zenéltek velünk együtt, és a hegedűs, a prímás egy fiatal hölgy volt, odamentem a végén, és kérdeztem, hogy áruld el nekem, hogy neked miért ennyire fontos a magyar zene? Mondott egy-két mondatot, de semmi konkrétumot, aztán eltelt két hét és kaptam tőle egy e-mailt, és azt mondta, hogy elmondom, hogy miért fontos, mert ebben találtam meg saját magam. Ez hihetetlen dolog.
A japán önazonosságát?
Megtalálta a kalotaszegi zenében. Az ember beleborzong abba, hogy micsoda erő van ebben a zenében, létre tudja hozni egy japánban, aki a tíznapos szabadságából kilenc napot azzal tölt, hogy elutazzon Kalotaszegre és ott hallgassa a zenét, és aztán megy vissza és megint egy évig nincs szabadsága. Hihetetlen az ereje.
Filmbe illő történetek.
Teli vagyok ilyen történettel. Tátott szájjal, megdöbbenten vettük tudomásul, hogy jé, ez tényleg ennyire erős és ennyire hatékony? Csak egy példát mondok. Amikor volt ez a bizonyos első hollandiai utunk, a diemeni folkfesztiválon voltunk, Diemen voltaképpen egy falu, Amszterdam közvetlen közelében, volt 200-300 ember, az ottani iskola tornatermében csinálták az úgynevezett fesztivált. Nagyon kutya körülmények között laktunk, egy istálló padlásán aludtunk hálózsákokban, nem ötcsillagos szállodákat tudtak nekünk fizetni, létrán kellett fölmászni, lent meg bőgtek a tehenek alattunk. Aztán miután eltelt húsz év és mi már nagyon ismertek voltunk Hollandiában meg a világon, akkor a Konzertgebauban, a nagyteremben volt egy nagyon elegáns koncertünk, amelyen azt mondtam a közönségnek, hogy nagyon hálás vagyok nektek, hollandoknak, mert ti nyitottátok meg nekünk, a Muzsikásnak a Nyugat felé, Európa és a világ felé az utat. Ti voltatok, akik először minket befogadtatok és a Muzsikás együttes nemzetközi karrierje a diemeni tornateremben kezdődött. Erre nagy nevetés, mulatság tört ki, a harmadik sorban egy ember olyan volt, minthogyha egy kígyó csípte volna meg. Lehet, hogy föl akart ugrani, és ahogy vége a koncertnek, nem is bírta, fölrohant a színpadra, és azt mondta, hogy ott volt azon a koncerten és talán nem tudjuk, de a helyi rádió fölvette a koncertünket, ő kikérte a felvételt és csinált belőle öt CD-t, és ezt most nekünk ajándékba odaadja. Erre az ember azt mondja, hogy ilyen nincs, de hát mégiscsak megtörtént.
A nemzetközi visszhang kapcsán nekem is eszembe jut egy történet, azt hallottam, hogy Bob Dylan és az együttese a turnébuszukban éveken át folyamatosan a Muzsikás egyik lemezét hallgatta, a Nem arról hajnallik című lemezt. Ez így van?
Ezt úgy tudtuk meg, hogy Jánosi Bélához, aki a hangmérnökünk volt ezen a lemezen a Főnix Stúdióban, egyszer bejelentkezett egy angol úr, hogy ő itt van Magyarországon és szeretne elmenni a stúdióba. Ezt így nem nagyon szokták csak úgy engedni, mert ez egy munkahely, de mondta, hogy ő egy hangmérnök, Jánosi Béla pedig beengedte a stúdióba, és azt mondta, hogy ő a Bob Dylan hangmérnöke, és azért jött, hogy megnézze azt a stúdiót, ahol készült ez a lemez.
Merthogy ezt hallgatják?
Ezt hallgatják.
Érdekes elképzelni, hogy Bob Dylan Muzsikást hallgat a turné előtt a turnébuszban.
Tényleg érdekes.
Említettük a Nem arról hajnallik című lemezt. 1986-os az időpontja, de előtte említsük meg 1982-t is, a Nem úgy van most, mint volt régen címűt. Azért is említem ezt a két lemezt, mert a nyolcvanas évek nagyon fontos és különösen sikeres időszak a Muzsikás öt évtizedes történetében. Akkor jött el az igazi áttörés?
Nagyon komoly áttörés volt. Először is az, hogy a második lemezünknek a hatására Hollandiában megnyíltak az ajtók. Ez egy tiszta, érdekes és nevetséges, igazi magyar betegség, hogy ha valamit külföldön elfogadnak, akkor itthon is elfogadjuk. Akkor már nyitottak voltak, hogy akkor ne Hollandiában jelentessük meg.
Még mindig Bors Jenő volt a Hungarotonnál?
Végig Bors Jenő volt, persze, de akkor már volt egy mentorunk, Szörényi Levente.
Zenei rendezője, sőt közreműködője is volt a lemezeknek.
A közreműködés csak menet közben derült ki, azt nem úgy terveztük, bár végül is így lett. Annyira belelkesült, hogy tényleg beszállt hozzánk énekelni, ha mást nem. Szabolcs pedig gitározott, amit én végigbőgőztem, és a kettőt összekeverve adtunk egy olyan bőgőhangot, amit mi szerettünk volna. Nagyon érdekes volt ez az egész lemez, és ez volt az első népzenei lemez, ami soksávos módon készült. Szörényi azt mondta, hogy a modern zenében, a rockzenében sávokat vesznek föl külön-külön és azokat teszik össze, hogy minden sávon külön szól a zene és úgy keverik és olyan arányban, amilyenben akarják. Így vettük föl, és ez persze nyilván sokkal tovább tart, minthogyha csak körbeülünk egy mikrofont, aztán fölveszik. Hetekig dolgoztunk a lemezen. Levente rengeteg tanácsot adott, hogy mit hogyan kell csinálni, nagyon sok mindent tanultunk tőle, hogy hogyan lehet a zenét tényleg olyan hangzásban megszólaltatni, ami nagyon korszerű.
Meg talán azt is, hogy hogyan lehet ezt a zenét, pozitív értelemben, eladni?
Nagyon rossz az üzleti érzéke a Muzsikásnak, nem volt fontos a pénz az együttesnek, soha nem volt fontos. A nemzetközi siker sem. Akartunk valamit, alkotni akartunk, valamit le akartunk tenni, ez motivált minket. Nagyon furcsa ezt most hallani, de az a bizonyos lemez után, amit a filmgyárban vettünk föl, nekem annyi volt a tiszteletdíjam, amennyit a büfében költöttem el a felvétel alatt. Nullára jöttem ki, de iszonyatosan nem érdekelt.
Ez az öt évtized azt tükrözi, hogy ezt a zenét szerelemből csinálták az együttes tagjai, hiszen mindenkinek megvolt a saját polgári foglalkozása?
Így van. Ez biztonságot adott.
Most a szó nemes és jó értelmében amatőrök voltak a tagok muzsikusként és amatőrök maradtak mindvégig?
Így van. Az amo szóból van az amatőr, ami a szeretet. Az amatőr nem azt jelenti, hogy dilettáns, hanem inkább azt, hogy szeretetből csinálja, amit csinál. Természetesen voltak nekünk is szuper gázsik, főleg, amikor már a menedzserek alkudtak helyettünk. A Nem arról hajnallik című lemezt Joe Boyd licencbe megvette, csak amikor mi ezt fölvettük a lemezgyárban, le kellett minden jogról mondani. Ezt a lemezt, Joe Boyd, aki a Pink Floydnak volt a menedzsere és volt egy saját kis lemezkiadója, az egész világon terjesztette, de mi ebből egy fillért nem kaptunk. Ugyanis neki a Hungarotonnak kellett fizetni. A Hungaroton kemény pénzt kért érte, s mivel a Hungaroton volt a tulajdonosa ennek a felvételnek, nekünk egy fillért sem juttatott.
Említettük többször már az 1986-os Nem arról hajnallik című lemezt. Még négy évvel a rendszerváltozás előtt voltunk, de a lemezen van egy dal, a Hidegen fújnak a szelek, ami népdal, de mégiscsak nagyon hangsúlyos üzenete van. Hogy kerülhetett a lemezre?
Nagyon egyszerű módon, a sanzonbizottságnak, amelyik igazából cenzúrabizottság volt, nem kellett cenzúráznia, ha ráírtuk, hogy népdal.
Merthogy népdalt nem lehet betiltani?
Egy magyar népi forradalmi kormány képviselőinek a népdalt betiltani furcsa lett volna.
Azért egy Petőfi-verset korábban egy Illés-lemezről levetettek.
Mint a huzat! Gátlás nélkül letöröltették, így van, de a Muzsikás-lemezt nem cenzúrázták. Azt azért tudni kell, hogy a hatalom úgy működött, hogy nem voltak direktívák arra vonatkozóan, hogy mit kell csinálni. Aki a pozícióban volt, ha rosszul döntött, akkor bukott. Megkönnyebbülés volt a lemezgyárnak, a sanzonbizottságnak, hogy ezzel a lemezzel nem kell szórakozni azzal, hogy versről versre, szóról szóra átnézik, hogy mi ennek a jelentése. Emlékszem, hogy Bródy János meg Hobo is fölhívott, hogy ezt hogy csináltuk? Hogy maradhatott rajta, hogy Hidegen fújnak a szelek? Nagyon erős politikai áthallás volt. Mi teljesen szándékosan így csináltuk, hogy ez legyen benne, és amikor már egyszer megjelent, már másodjára bárki feldolgozhatja. Ezzel szabad utat kapott. Ezt most már rockzenész is használhatta. Nagyon érdekes a története ennek a lemeznek.
Ez külföldön voltaképpen a világzene kategóriája? A Muzsikás külföldön ebbe sorolható, már csak a 2008-as Womex-díj miatt is. Ez a legrangosabb világzenei díj.
A világzene egy fogalom, amit igazából üzleti célból hoztak létre, hogy amikor valaki bemegy egy lemezboltba, akkor, tudja, hogy melyik pulthoz kell mennie. Ez egy mesterséges fogalom volt, és igazából nagy, vastag könyve van.
De a díj az valóságos.
Igazából inkább azt lehet mondani, hogy mi az, ami Nyugaton nem tartozik a világzenébe. A jazz, a komolyzene, a rockzene, de a blues talán már igen. A világzenét csak mi gondoljuk úgy, hogy nagyon erős feldolgozás. A világzenében az eredeti bolgár énekestől kezdve a két hangon énekelő mongol énekesig benne van, de a rockzenét játszó ír együttes is, amelynél csak egy dallamsor tűnik úgy, mintha népzene lenne, az egész egy tág fogalom. Minket nyilvánvalóan ide soroltak be. Csak nagyon érdekes, hogy mi már akkor is évek óta zenéltünk, amikor a világzene fogalom még nem létezett. Már voltak lemezeink. Az nagyon nagy rang volt, hogy a Piccadilly Circuson az egyik nagy lemezboltban külön fakkja volt a Muzsikásnak. Ez azt jelentette, hogy ott voltak egymás mellett a lemezeink. Csodálkoztam, hogy ez tényleg ennyire piacképes, ennyire sok érdeklődő van még Angliában is.
A Muzsikás elvinné a magyar népzenét a világ akár legtávolabbi pontjaira, de különösen a legutóbbi években elvinné a zenét a fiatalokhoz, a gyerekekhez, az iskolába. A rendhagyó énekóráknak az elmúlt években komoly hagyománya van. Hogyan született ez az ötlet és miért fontos ez a Muzsikásnak?
Sipos Misi agyában született az ötlet, aki azt mondta, képzeljük el, hogy heti egy énekóra van az iskolában. Mi ezt nem tudtuk. Hirtelen rádöbbent ő, aki még Kodállyal személyesen is találkozott, hogy Kodálynak a hazájában kevesebb az énekóra, mint amikor a Kodály élt. A Kodály általános iskolában, zenei általánosokban minden nap volt énekóra, sőt, volt, amikor kettő, és ezek nem zenészképzők voltak, hanem normális, rendes általános iskolák. Hogyan süllyedhetett odáig a magyar közoktatás, hogy egy énekórával megelégszik, és ha most ezt eggyel csökkentem, akkor voltaképpen az ének-zenét betiltanák? Mi megismertük Kodálynak az összes gondolatát, sokat olvastuk, tényleg nagyon bölcs ember is volt. Azt tartotta, ha a fogékony korban a gyermek zenei élményt kap, akkor az végigkíséri az életét. És a zenei élmény nyilvánvalóan csak élő zene lehet.
Ez egy élő koncert?
Ez abszolút élő koncert. Elmegyünk, és az a sok-sok díj, amit kaptunk, már jogosítványt ad nekünk, hogy feltételeket szabjunk az iskolának. Mégpedig a következő feltételt szabjuk: legyen ott az egész iskola, a tanárok is, és a tanítási idő alatt kérünk egy órát. Nem délután, nem ebéd után, nem ebédszünetben, hanem a tanítási idő alatt, és legyenek kedvesek a mi kedvünkért átszervezni az aznapi tanítást. Az igazgatónak van joga néhány ilyen napra. Odamegyünk és akusztikusan zenélünk nekik. Ott van két-háromszáz gyerek, földön meg székeken ülnek, félkörben. Mi ugyanazon a szinten vagyunk, mint ők, soha nem színpadon, és beszélünk nekik, mesélünk, zenéket mutatunk, közösen énekeltetünk, ritmusgyakorlatokat, csujogatunk, szóval mindent mesélünk nekik az énekről, hogy miért fontos a zene az ember életében. Ötven perc alatt el kell őket varázsolni. Két nagy eszköz van a kezünkben, először is a rutin, hogy hogyan kell viselkedni, ha a gyerekek ezt csinálják, azt csinálják, amazt csinálják és az a zene, amit játszunk. Bejön négy öreg bácsi, furcsa hangszereken nyiszi-nyiszi hegedű, meg mi, sosem hallottuk a nevüket, a gyerekeknek nem ez a zenei világuk, és ezt kell megfordítani ötven perc alatt.
Többnyire sikerül?
Eddig kivétel nélkül mindent sikerült, és ezt 19 éve csináljuk, évente 50-60 iskolába jutunk el.
A Muzsikás ötven évéről beszélgettünk, most mi következik? Az 51. év?
Az 50. után mindig az 51. következik. Folytatódik a munka, nem hisszük, hogy valami nagy változást kell csinálni. Mint a házaspár az aranylakodalmuknál, minden él tovább, mint előtte, csak megünneplik azt a napot. Nagyon fontos az iskolai énekóra, már megengedhetjük magunknak azt, hogy ne akarjunk még egyszer a Carnegie Hallba menni, hiszen már voltunk mindenütt, már minden díjat megkaptunk. Most már a szolgálat fontos, hogy ezeknek a gyerekeknek útravalót adjunk. Semmi pénzt nem fogadunk el az iskoláktól. Ezt csak úgy csináljuk meg, hogy szponzorokat keresünk és találunk. Az iskoláknak egy fillérjébe nem kerül, nem is kérhetünk, nem is akarunk, el sem fogadunk semmit. Igazán az nagyon fontos, hogy ennek a korosztálynak ez egy élmény legyen. Olyan élmény legyen, hogy amikor majd bajban lesz és a zenére szüksége lesz, akkor beugrik, hogy van egy zene, ami esetleg engem gyógyítani tud, van egy zene, ami vigasztalni tud. A nagyoknak, a gimnazistáknak, főleg a 17-18 éveseknek már belecsempészünk egy teljesen indirekt, soha ki nem mondott nemzettudatot, mert a nemzettudatot rendkívül fontosnak érzem. Azt, hogy te honnan jöttél, kihez tartozol, kitől kaptad, amid van, és milyen kötelességeid vannak, hogy ezt vidd tovább és itt vagy itthon. Ez nagyon fontos, de a mai közbeszédben nem lehet direkt kimondani, mert nagyon idegennek tűnne. Ám ráébreszteni a gyerekeket arra, hogy figyelj, milyen fontos a nyelv, milyen fontos, hogy magyarul beszélsz, milyen gyönyörű ez a nyelv, milyen gyönyörű ez az ének, milyen szerencsés vagy, hogy ide születtél, hogy ezt te örökölted, te megérted, amit más nem, ez nagyon fontos. Útravalónak, a gyerekeknek, a kicsiknek persze még nem ezt mondjuk, de a nagyoknak már ezt kicsit megpendítjük.
