Míg 1980-ban még húsz 65 éves vagy a feletti korú jutott 100 aktív korúra, a következő 35 évre vonatkozó becslés szerint már 53 időskorú jut 100 dolgozó korúra az OECD országokban.
Egy friss tanulmány szerint a nyugdíjkorhatár emelése lehet a megoldás az életszínvonal megtartására.
Magyarországon például 2050-ig a korhatár további 7 évvel kellene kitolni.
Ez azonban önmagában még kevés: jelentős változásra van szükség a munkaerőpiacon, például a nők munkaerő-piaci aktivitásának növelésével, különben marad a magasabb nyugdíjjárulék, magasabb adók és egy folyamatosan deficites nyugdíjköltségvetés – írja a Portfolio.
Az elemzés szerint a társadalom elöregedése egy gyorsuló, hosszú távú folyamat.
Ha ezt az időskori függőségi rátával szemléltetjük (a 65 évesek vagy a felettiek aránya a dolgozó, 20-64 közöttiekre vetítve), akkor azt látni, hogy az OECD országok átlagában 1980-ban még 20 65 éves vagy a feletti korú jutott 100 aktív korúra, ez az arány 2015-re már 40 százalékkal emelkedett, tehát 28 időskorú jutott 100 aktív korúra. A következő 35 évre vonatkozó becslés szerint pedig már 53 időskorú jut 100 dolgozó korúra, ami további 90 százalékos növekedés.
Ha a foglalkoztatottság, ezen belül is az időskorúak foglalkoztatottsága nem emelkedik, más demográfiai irányok változatlangása mellett jelentősen visszavethetik a nyugdíjas kori életszínvonalat.
A nyugdíjkorhatár emelése már kevés
A társadalmi kihívásra a kormányok egy része a nyugdíjkorhatár megemelésével válaszolt, így a tanulmány szerzői utánajártak annak is, hogy önmagában a nyugdíjkorhatár emelése meg tudja-e oldani a munkaerőhiányt az OECD-s és EU-s gazdaságokban, és ha igen, hány évvel kellene megemelni a határt ahhoz (referenciaértékként a 65 évet használva), hogy stabil függőségi rátákat lehessen fenntartani a jövőben.
Kiszámolták, hogy 1980 és 2015 között mennyivel kellett volna emelni a nyugdíjkorhatárt ahhoz, hogy az időskori függési rátát annak 1980-as szintjén tartsák meg. Ha a 65 év a kiinduló szint, akkor a szerzők szerint a vizsgált 35 évben az OECD országokban átlagban 3,4 évnyi korhatár-emelésre lett volna szükség. Ugyanebben a vizsgált időszakban a 65. életévtől a várható élettartam 4,4 évvel emelkedett, tehát ennek a háromnegyedével megemelni a nyugdíjkorhatárt már elég lett volna ahhoz, hogy az időskori függési ráta ne emelkedjen. Ezzel ellentétben a teljes függőségi rátát akkor lehetett volna a vizsgált időszakban stabilizálni az 1980-as szinten, ha a nyugdíjkorhatárt 4,5 évvel csökkentik, tehát 2015-re 60,5 év lett volna az OECD országok átlagában.
A szakértők szerint ezek a számok jelentősen változnak majd a következő 35 évben az OECD országokban. A 65. életévtől várható élettartam valamelyest lassabb ütemben nő majd, mint a múltban, így viszont ahhoz, hogy 2015 és 2050 között stabilizálni lehessen az időskori függőségi rátát, már egy 8,4 évnyi nyugdíjkorhatár-emelésre lenne szükség. Ha a fiatalok aktív korúakhoz képesti állandó számával kalkulálunk, akkor valamelyest kisebb, de még így is 6,2 évnyi korhatáremelésre lenne szükség a stabil ráta fenntartásához.
Az OECD országokban eddig bevezetett korhatáremelések átlagban csak 1,5 éves emelést mutatnak 2050-re, ez pedig nem elég ahhoz, hogy a modell szerinti időkori függőségi rátát állandó szinten lehessen tartani.
Országfüggő, mekkora korhatáremelés kellene
Míg Finnországban és Svédországban 4,5 évvel kellene megemelni a nyugdíjkorhatárt, addig Chilében, Mexikóban vagy Spanyolországban már 11,5 évvel. Dél-Koreában a társadalom meglehetősen gyors ütemű elöregedése miatt már 15,5 évnyi emelésre lenne szükség, és Dánia az egyetlen a vizsgált országok között, ahol a már bevezetett korhatár-emelési lépések meghaladják azt, amire szükség lenne az időskori függőségi ráta stabilizálásához.
Magyarországon az alapnak vett 65 éves szintről nagyjából 7 évvel, tehát 72 évre kellene emelni a nyugdíjkorhatárt ahhoz, hogy az időskori függőségi ráta 2015 és 2050 között stabilizálódjon.
Egy felosztó-kiróvó nyugdíjrendszerben (mint amilyen a magyar is), egy százaléknyi csökkenés az időskori eltartottsági rátában 1 százalékos nyugdíjcsökkenést eredményez az átlagbérhez képest, vagy 1 százaléknyi emelést a nyugdíjhozzájárulásban. Csak úgy lehet elkerülni a társadalom elöregedése mellett a nyugdíjak csökkenését, ha magasabb nyugdíjhozzájárulást fizetünk, magasabb a foglalkoztatottság, például a nyugdíjkorhatár kitolásával vagy a nők munkapiaci aktivitásának növelésével, illetve a nyugdíjbüdzsében beáll egy pénzügyi deficit, aminek fedezetét adókkal lehet majd pótolni.