A statisztikák szerint hat bandatag fiúra egy lány jut, de számuk 2007-ben 140 százakkal nő. A külvárosokban a közelmúltig a fiúbandák voltak a megszokottak. Ezek "saját területük" megvédésére szerveződtek, kiskoruk óta hozzászoktak a bűnözéshez, a drogterjesztéshez, a verekedésekhez. A lányokra az volt a jellemző, hogy szorgalmasan jártak az iskolába, a perifériától és főleg az őket elnyomó családi kultúrától távol képzelték el jövőjüket. Mára változott a helyzet.

Nem minden lány akarja helyzetét javítani az iskolán és a munkán keresztül. Ezeknek a lányoknak a többsége fekete és első generációs bevándorolt család gyermeke. Tizenhárom-tizenhat évesek, férfias magatartást próbálnak felvenni, feltűnően öltözködnek és azt gondolják, hogy keménységgel tudnak csak maguknak helyet teremteni. Egyszóval a "férfi-kliséket" ismételgetik.

Az eddig ismert legnagyobb verekedés februárban zajlott Chelles-ben, Párizs egyik külvárosában, amikor húsz lány esett egymásnak csavarhúzókkal és a menzáról elemelt húsvágó késekkel felszerelkezve.

Didier Lauru pszichoanalitikus szerint a lányok azért azonosulnak a férfierőszakkal, hogy megvédjék magukat, hogy pozitív identitásuk legyen, hogy ne ők legyenek az áldozatok.

A szülők ezzel a magatartással szemben tehetetlenek. Csaknem mindig olyan családokat érint, amely nemrég él Franciaországban, küzd, hogy integrálódni tudjon, hogy magáévá tegye az európai kulturális értékeket és nem tud mit tenni a gyerekkel, aki menekül, mind a régi afrikai, mind az új európai törvények elől. Ráadásul csak az anyáknak kell megoldást keresniük, mivel férjek úgy gondolják: a gyerekek, főleg a lányok nevelése az anyára tartozik.

A külvárosokban dolgozó segítő szervezetek minimalizálni próbálják a jelenséget, mondván a lányok serdülőkori problémáiról van szó és a renitensek 18-20 éves korukban "visszalépnek a sorba", dolgozni, férjhez menni akarnak. A probléma azonban még túlságosan új, hogy a fejlődés irányára lehetne belőle következtetni.