A NATO híres 5. cikkelyét idézi az az egyezmény, amelyet Mekkában írt alá Szaúd-Arábia, Törökország és Pakisztán: ha bármelyiküket fegyveres támadás éri, azt az összes elleni támadásként kezelik. Ráadásul az egyik aláíró egyben NATO-tag is. Máris elterjedt rá az „iszlám NATO” elnevezés, bár a résztvevők igyekeznek kerülni a megfogalmazást.

A megállapodás jelentősége abban is áll, hogy három középhatalom saját biztonsági rendszert próbál kialakítani egy olyan térségben, ahol évtizedeken keresztül az Egyesült Államok jelentette a legfontosabb garanciát. Washington cserébe stratégiai katonai hozzáférést, energiabiztonságot és politikai befolyást kapott.

Most viszont egyre több jel utal arra, hogy ez az alku meggyengült.

Szaúd-Arábia különösen azután kezdett más lehetőségeket keresni, hogy a Perzsa-öböl energetikai infrastruktúráját is elérték az iráni légicsapások,

amelyek egy részét nem tudták elhárítani a térségbeli amerikai erők. A helyzetet tovább súlyosbította hogy a háború miatt lezárták a Hormuzi-szorost, a világ egyik legfontosabb olaj- és gázszállítási útvonalát.

Az Öböl-országokban közben azt is figyelik, hogy az amerikai hadseregnek mennyi fegyvere marad egy elhúzódó konfliktus esetére. A jelentések szerint az Irán elleni háborúban az amerikai Patriot légvédelmi rakéták mintegy 65 százalékát már felhasználták, és a THAAD-rendszer elfogórakétáinak készletei is jelentősen estek. A nagy hatótávolságú precíziós fegyverekből is hiány alakult ki: az ATACMS- és a precíziós PrSM rakéta-készletek gyakorlatilag kimerültek, a Tomahawk rakéták száma csaknem a felére esett vissza. A készletek feltöltése évekig tarthat.

A szaúdi vezetés számára ezért a mostani megállapodás nem feltétlenül azt jelenti, hogy hátat fordítanak Amerikának. Inkább azt, hogy

szeretnék csökkenteni a függőségüket Washingtontól. És itt válik különösen érdekessé Kína szerepe

– jegyzi meg a South China Morning Post című hongkongi lap.

Peking már most is rendkívül szoros katonai kapcsolatban áll Pakisztánnal. A stockholmi nemzetközi békekutató intézet adatai szerint 2021 és 2024 között a pakisztáni fegyverimport több mint 80 százaléka Kínából származott. A pakisztáni hadsereg jelentős részben kínai technológiára támaszkodik, beleértve a JF–17-es vadászgépeket és más fegyverrendszereket.

Ez azért fontos, mert ha Szaúd-Arábia és Pakisztán katonai együttműködése tovább mélyül, a kínai fegyverek előtt is megnyílhat az út a szaúdi, és tágabb értelemben az öbölbeli piacra. Egy fegyvervásárlás ráadásul nem egyszerű üzlet: évtizedekre szólhat a karbantartás, az alkatrészellátás, a kiképzés és a logisztika miatt. Vagyis egy kínai fegyverrendszer megvásárlása hosszú távú kapcsolatot építhet ki Peking és az adott ország hadserege között.

Kína számára tehát a mekkai megállapodás közvetett bejáratot jelenthet az Öböl biztonsági és védelmi rendszerébe. Peking már eddig is igyekezett növelni befolyását a Közel-Keleten, miközben Szaúd-Arábia és Kína gazdasági kapcsolatai is folyamatosan bővülnek. Rijád külügyminisztere nemrég Pekingben járt, ami szintén azt mutatja, hogy a szaúdi vezetés nem kizárólag a nyugati partnerekre akar támaszkodni.

A folyamatnak ezért India számára is lehetnek következményei. Újdelhi az elmúlt években egyre közelebb került Washingtonhoz, miközben Pakisztánnal továbbra is feszült a viszonya. Ha pedig egy jövőbeni indiai–pakisztáni háborúban Iszlámábád úgy értelmezné, hogy indiai támadás történt ellene, felmerülhetne a mostani védelmi megállapodás kollektív védelmi klauzulájának alkalmazása.

Indiai kommentátorok „nagyon negatív fejleményként” értékelték a mekkai paktumot az ország érdekei szempontjából. Felvetették, hogy Izraellel, az Emírségekkel, Görögországgal, Ciprussal és Afganisztánnal kell átnézni a lehetőségeket”.

A mekkai paktum így végső soron nem feltétlenül az Egyesült Államok kiszorításáról szól. Sokkal inkább arról, hogy Szaúd-Arábia és más öbölmenti államok biztosítani akarják magukat arra az esetre, ha Washington katonai ereje vagy politikai elszántsága a jövőben nem lenne elegendő a térség védelméhez.

És miközben Amerika továbbra is messze a legerősebb katonai hatalom a Közel-Keleten, Kína most azt figyelheti, hogyan lehet a változó biztonsági helyzetből hosszú távú stratégiai előnyt kovácsolni.