A Stanford Egyetem munkatársa a '90-es években figyelt fel arra, hogy az afrikai elefántok néha különös módon viselkednek: egy-egy csorda tagjai időnként megmerevednek és előredőlnek, hogy súlyukat a mellső lábaikra helyezzék.

"Néha felemelték az egyik lábukat. Mindannyijuk egyszerre tett így, túlságosan összehangolt volt a dolog ahhoz, hogy véletlen legyen" - mondta a Caitlin O'Connell-Rodwell.

Kiderült, hogy az elefántok "hallgatóznak", lábaikkal ugyanis képesek megérezni a legfinomabb földmozgásokat is, és csordájuk tagjainak jelzéseit kilométerekről meg tudják különböztetni más ormányosokétól.

A tudósok korán rájöttek, hogy az elefántok a tőlük nagy távolságra lévő társaikkal alacsony frekvenciájú hangrezgések segítségével kommunikálnak, ezek a rezgések azonban nemcsak a levegőben, hanem a talajban is terjednek.

Caitlin O'Connell-Rodwell és csapata úgy bizonyította a feltételezést, hogy rögzítette néhány namíbiai elefántcsorda vészjelzéseit, amelyeket akkor adtak le az elefántok, amikor észrevették, hogy oroszlánok ólálkodnak körülöttük.

Később más namíbiai elefántcsordáknak visszajátszották a felvételeket: az ormányosok megdermedtek, majd mikor felocsúdtak, összebújva kört formáltak. A védekező alakzat középen a kicsinyek kaptak helyet.

Korábban azt gondolták, hogy az effajta szeizmikus kommunikáció csak a rágcsálókra és a rovarokra jellemző.

Az elefántoknak nemcsak a hallás miatt ekkora a fülük: az azt behálózó ereken keresztül adják le a felesleges hőt. Akkor is használják hatalmas hallószervüket, ha egy-egy ragadozó rájuk ijeszt: ilyenkor kiterjesztik a fülüket, hogy még nagyobbnak tűnjenek.