Vélhetően Csontváry cédrusa volt annyira magányos, mint a jegyekkel kapcsolatos ügyintézésre fenntartott asztal a Makuhari rendezvényközpontban, a vívóversenyek helyszínén – nézők nélkül ugyanis természetesen senki sem ült ott, hiszen semmi dolga nem akadt volna. Más helyszíneken is megfigyelhető volt, hogy nem reagáltak gyorsan arra a döntésre, hogy a játékokat zárt kapuk mögött rendezik meg: a Jojogi csarnokban az ajándékboltot felépítették, de üresen tátongott – nem kifosztva, fel sem töltötték áruval.

Mintha kicsit még bíznának abban, hogy az utolsó napokban, Thomas Bach NOB-elnök szavainak megfelelően mégis beengedhetnek szurkolókat, ha javul a járványhelyzet – ám ennek nyoma sincs, a friss japán adatok emelkedést mutatnak, így ez nem téma jelenleg.

A triatlonversenyeken mehettek legközelebb a drukkerek, néhány százan körbe is állták az útvonalat, és lelkesen szurkoltak, ám máshol nem ácsingóznak tömegek a létesítményeken kívül, hogy legalább a buszon ülő sportolóknak integethessenek.

Hetedik napja tartanak a versenyek, és már mindenki beleszokott a rendszerbe, újságírók és szervezők egyaránt. Már lehet tudni, hogy bizony a maszkot mindig viselni kell, akkor is, ha nincs a közelben senki, hogy mikor érdemes elindulni az egyes helyszínekre, beleszámolva a dugókat, hogy valahol 15 percet is sétálni kell a busztól a sajtótribünig, és hogy mire figyelnek a beengedésnél. Például utóbbiban nem annyira szigorú a rendszer, mint egy repülőtéren vagy a korábbi olimpiákon: a táskát ki kell nyitni, a zsebeket ki kell üríteni, de a cipőt vagy övet nem kell levenni, és csak egy dolog fontos: a flakonokba bele kell inni, bizonyítva, hogy nem maró savat akarunk becsempészni.

Az első egy-két nap tapasztalatai alapján apróbb változtatásokat hajtottak végre egy-egy helyszínen, kihúztak újabb kordonokat, lezártak útvonalakat, táblákat tettek ki, még jobban egyértelműsítve mindent, és mindenben szigorúan a szabályokhoz ragaszkodva.

A szabály ugyanis szent, attól semmiben sem lehet eltérni, semmiféle rugalmasság nem képzelhető el. Így fordulhat elő, hogy a központi buszterminálon inkább meg kell kerülni az állásokat, de nem lehet átszaladni köztük, lerövidítve a távot, akkor sem, ha épp nem jön busz – ilyenkor nagy X-et formáznak a karjukkal a helyiek, mutatva a tiltást. Vagy arra is figyelnek, hogy csak a sárga Press feliratú székekre üljenek az újságírók, ne a mellette lévőkre, nem számít, ha egyébként is tartják a távolságot.

Az érezhető, hogy túl van biztosítva az olimpia. Tízezer önkéntes visszalépett, de így is hetvenezer maradt – valamint tízezresre tehető a katonák, rendőrök és a biztonsági személyzet létszáma is -, ám nem mindig tudnak nekik értelmes feladatot adni.

Ezért inkább táblát tartó embereket ültetnek ki, pedig a tábla is elég lenne, ketten őriznek egy zebrát, ahol alig járnak résztvevők és ott is minden sarkon áll egy útbaigazító, ahol egyértelmű, merre kell menni. Igazán a vívócsarnokban a mosdók előtt üldögélő lányt sajnáltam meg, aki nem rejtvényt fejtett vagy magazint olvasgatott, hanem egész nap húzta a strigulákat, hogy hányan mennek be.

A többség így is mindig mosolyog a maszkon keresztül is, bármennyire fáradnak már. Nem csak az önkéntesek, de az egyenruhások is kedvesek, és zavarba ejtő, amikor egy 60-70 éves bácsika tiszteleg előttünk vagy hajlong, ahogy elhagyjuk a létesítményt. Ha az ember egy pillanatra is tétovázik, rögtön ott terem egy önkéntes, és próbál segíteni, akár tud, akár nem.

Viszont az angol nyelvvel sokan hadilábon állnak, így marad a mutogatás – azt a férfit Activity-partnernek is szívesen választanánk, aki teljes beleéléssel, hadonászva adta elő, hogy a magas ház előtt forduljunk jobbra.

És tele van az olimpia aranyos gesztusokkal: egyes helyszíneken gyerekrajzokkal díszített növények szegélyezik az újságírók útját, a sajtóközpontban naponta kisebb ajándékokkal, kézzel készített kitűzőkkel vagy origamikkal kedveskednek.

Ezért a mindenki részéről befektetett hatalmas munkáért is lehet sajnálni, hogy az olimpiát a járvány árnyékában rendezik: csak kevesen részesülnek az élményből, és nekik is extrán kell dolgozniuk, hogy a vírust a lehető legtávolabb tartsák a játékoktól.

És ha már járvány: Tokióban továbbra is veszélyhelyzet van, és a szervezők szinte naponta figyelmeztetik az újságírókat a szabályok betartására. Sőt, már azt is kitalálták, hogy a hotel őrét vigyük magunkkal, ha a közeli boltba ugrunk be – egy olyan szállodában, ahol több tucat újságíró szállt meg, ez nem tűnik életszerűnek.