A sorozat korábbi részében említettük már, hogy Sebes Gusztáv, az UEFA felkérésére, bábáskodott a sorozat születésénél, illetve azt is, hogy a sorozat első öt évének a Real Madrid volt az egyedüli győztese. A „királyi klubnál” 1957 nyarától a technikai igazgatói teendőket Östreicher Emil látta el, akinek nagy része volt abban, hogy Puskás Ferenc nagyjából egy évvel később ugyancsak a világ akkori legerősebb klubjához került.

Az egykori Aranycsapat kapitánya az 1958–1959-es BEK-kiírásban öt mérkőzésen két gólt szerzett, a sorozat győztese lett, noha a stuttgarti döntőben, a Stade de Reims ellen Luis Carniglia nem játszatta: Raymond Kopa, Alfrédo di Stéfano, Héctor Rial és Paco Gento mellett nem Puskást, hanem Enrique Mateost játszatta.

Terjedt olyan pletyka, hogy az argentin edző nem küldhette pályára Puskást, akit nem engedtek be az NSZK-ba, mert az 1954-es világbajnoki döntő után doppingolással vádolta meg a német játékosokat, de ez legalább akkora butaság volt, mint hogy az Aranycsapat tagjai Mercedeseket kaptak azért, mert hagyták nyerni a németeket.

Puskás ott volt Stuttgartban, Santiago Bernabéu klubelnök pedig, a siker ellenére az idény végén menesztette Carnigliát, a madridi sajtó véleménye szerint éppen a magyar balösszekötő döntőbeli mellőzéséért.

A következő BEK-idény, az 1959–1960-as újra a Madrid sikerét hozta, de már főszerepben Puskás Ferenccel. Hét mérkőzésen 12 gólt szerzett a sorozatban, ezekből négyet az Eintracht Frankfurt elleni, glasgow-i döntőben, ami azóta is megdönthetetlen csúcs. Egyébként a Madrid az elődöntőben a CF Barcelonán jutott túl kettős győzelemmel, Puskás mind a két meccsen szerzett gólt (a Camp Nouban kettőt is), Kocsis Sándor, a katalánok belső csatára csak a másodikon.

Puskásnál maradva: játszott még két elveszített döntőben. Először 1962-ben, Amszterdamban, amikor a mesterhármasa sem volt elég a Madridnak a győzelemhez, a Guttmann Béla által irányított Benfica 5:3-ra nyert. A bíró egyébként Leo Horn volt, aki 1953-ban, a Wembley-ben az angol–magyart, a „6:3-at” is vezette.

Másodszor pedig 1964-ben, Bécsben, a Praterben, amikor a Madrid 3:1-re kikapott az olasz Intertől. Puskás a vereség után odament Sandro Mazzolához, az olaszok 21 éves ifjú csillagához – a mezőny legjobbjához –, átölelte és azt mondta neki: „Sandro, édesapád ha ma látott volna, nagyon büszke lenne rád. Olyan jól játszottál, ahogyan ő tudott.” Mazzola hat és fél évesen veszítette el az édesapját, a kor első számú olasz futballcsillagát, a Grande Torino légikatasztrófájában.

A Puskás Ferenc életrajzát jól ismerők tudják: a Spanyolországban a Pancho becenevet kapott balösszekötő, noha „csupán” egy megnyert BEK-döntőben lépett pályára, háromszoros győztes. 1959-hez hasonlóan 1966-ban sem játszott, a Partizan elleni, brüsszeli döntő idejére már gyakorlatilag visszavonult. De a sorozat őszi részében három mérkőzésen öt gólt szerzett.

Csak vékony szállal kapcsolódik a BEK-döntők történetéhez, de remekül mutatja, micsoda nimbusza volt Puskás Ferencnek Madridban, az a történet, amelyet ő maga mesélt: „1969. május huszonhatodikán rendezte meg a klub a búcsúmérkőzésemet, a bécsi Rapid vendégeskedett nálunk. Nagyszerű ajándék volt a Madridtól – minden bevételt megtarthattam, csupán az osztrákok ellátásának költségeit vonták le. Olyan gesztus volt Bernabéu részéről, amit csak általában olyanoknak ajánlott fel, akik legalább tíz éven át szolgálták az egyesületet. Én csupán kilenc évet töltöttem ott, de az elnök engedélyezte, hogy mind én, mind a hozzám hasonló cipőben járó Santamaria kedvezményezett legyen. Hétfő este volt, rengeteg szurkoló jött el, hogy újra lásson. Az erőnlétem már nem volt az igazi, mindössze húsz percet játszottam. Nagyon elérzékenyültem. A gondolataim visszavándoroltak a mezítlábas kispesti kölykökhöz, különösképpen a barátomhoz, Bozsikhoz, azt kívánva, bárcsak ott lehetne ő is. Két nappal később, ugyancsak a Bernabéu-stadionban rendezték a BEK soros döntőjét. Az Ajaxra és a Milanra mindössze harmincezer néző volt kíváncsi… Amikor arra gondolok, hogy két nappal korábban, közel nyolcvanezer ember jött el a búcsúmérkőzésemre, nehezen tudom szavakba önteni, mit érzek.”

A „Puskás-korszakban” BEK-döntőt játszott a CF Barcelona is. 1961. május 31-én a lisszaboni SL Benfica 3:2-re verte a berni BEK-döntőben a katalánokat. Ez volt az első alkalom, hogy nem a Real Madrid nyerte a serleget, s az első, hogy magyar – Guttmann Béla – irányította a győztest. A mi futballtörténelmünk azonban mégsem ezekért jegyzi elsősorban a találkozót, hanem a dermesztő analógia miatt. Közel hét évvel az elveszített világbajnoki döntő után Kocsis Sándor és Czibor Zoltán ismét a berni Wankdorf Stadionban játszott döntőt. Ismét a csapatuk szerzett vezetést, sőt vezetett a szünetben 2:1-re. Czibor ezen a meccsen is gólt szerzett – s mindezek ellenére megint az ellenfél nyert 3:2-re. A Barcelona egyébként három magyar játékossal támadott a fináléban, noha a különböző sérülések miatt nem gyakran volt rá példa, ezúttal összeállt a Kubala László, Kocsis Sándor, Evaristo Macedo, Luís Suárez, Czibor Zoltán alkotta ötös.

Guttmann Béla egy évvel később megvédte elsőségét a Benficával, majd távozott, s megátkozta a klubot. Azt mondta, távozik, s nélküle a klub száz éven keresztül nem fog egyetlen nemzetközi kupadöntőt sem megnyerni. Azóta a Benfica öt BEK-döntőt, három UEFA-kupa/Európa-liga-döntőt veszített, s tényleg egyet sem nyert meg. Nem győzött 1965-ben, a temesrékasi Schwartz Elekkel a kispadon sem.

1971-ben került ismét magyar edző csapata a döntőbe: Puskás Ferenc vitte el, nagy meglepetésre, a görög Panathinaikoszt. Utána a temesvári – hajdanán a Kolozsvári AC színeiben a magyar Nemzeti Bajnokságban is futballozó – Kovács István duplázása következett: 1972-ben és 1973-ban is olasz ncsapat, előbb a Juventus, majd az internazionale ellen nyerte meg az amszterdami Ajaxszal a BEK-trófeát.

A következő fontos dátum 1978, amikor az FC Bruges-nél éppen csak a nemzetközi eltiltása miatt játékengedélyt kapott Kű Lajos felbukkant a Magyar Televízió képernyőjén és a Wembley gyepén. A Liverpool ellen vereséget szenvedett a csapata, de mindmáig ő az utolsó anyaországi magyar futballista, aki BEK/BL-döntőben szerepelt.

1982-ben Csernai Pál edzőként a Bayern Münchennel ugyancsak a végjátékba jutott, de ott kikapott csapatával az Aston Villától. 1986-ban Bölöni László játékosként, a későbbi magyar szövetségi kapitány, Jenei Imre edzőként segítette a bukaresti Steauát a „nagyfülü” trófea elnyeréséhez.

A Bajnokok Ligája érájában Löw Zsolt érte el a legnagyobb sikereket: Thomas Tuchel stábjának fontos tagjaként 2020-ban a PSG-vel még veszített a lisszaboni döntőben, de 2021-ben, a Chelsea-vel, egy másik portugál városban, Portóban már nyerni tudott.