Az 50 év, 50 meccs-sorozat előző részeit itt olvashatják!

Az 1995-ös esztendőben ritka véget ért Montevideóban a Copa América: nem a világbajnok brazilok nyertek, pedig veretlenek maradtak a tornán, folytatva nagy sorozatukat. Igaz, nem kapott ki a rendező ország, Uruguay csapata sem, sőt a döntőben felülkerekedett a szétlövésben. Nagy visszhangot váltott ki a bécsi Bajnokok Ligája-döntő is, amelyet a Louis van Gaal által irányított Ajax nyert meg, a címvédő AC Milan ellen. Az amszterdamiak abban az idényben harmadszor játszottak, s harmadszor nyertek kapott gól nélkül Fabio Capello legénysége ellen. A hollandoknál játszott a Milan korábbi három „tulipánjának” egyike, Frank Rijkaard, mégpedig játékos-pályafutása utolsó meccsén. Méltón búcsúzott, de ellopta tőle a show-t az ifjú Patrick Kluivert, aki a BL döntőit tekintve a valaha volt legfiatalabb gólszerzője lett.

Az Ajax 1992-ben megnyerte az UEFA-kupát, azzal kezdődött klub történetének második aranykorszaka, amelynek csúcsát az 1995-ös esztendő jelentette, elsősorban a Bajnokok Ligája bécsi döntőjének megnyerésével. A Torino elleni 1992-es siker idején még csupán Danny Blind és Frank de Boer szerepelt az alaptizenegyben, de az a győzelem újra Európa élklubjai közé helyezte az Ajaxot, ráadásul miután a gazdagabb klubok utána jószerével szétszedték a gárdát, a helyzet szinte kényszerítette az edzőt, Louis van Gaalt arra, hogy új csapatot építsen, mégpedig nagyrészt a klubnál nevelkedett fiatalokból.

Az Ajax az 1994–1995-ös idényben veretlenül nyerte meg a holland bajnokságot és a Bajnokok Ligáját is. Az egyesület történetében akadt már korábban is néhány nagyszerű gárda, de mindössze másodszor zárta a klub veretlenül a ligaszezont – először, az 1918–1919-es, mindössze 22 meccsből álló idény óta. Megdöntötte saját klubcsúcsát (az 1971–1972-es szezonban 26 mérkőzésen maradt sorozatban veretlen) és a holland rekordot, amelyet 32 mérkőzéssel az 1969–1970-es Feijenoord és az 1977–1978-as PSV tartott. Az amszterdami tizenegy aztán az 1995-ös őszt is veretlenül játszotta végig, 1996. január 14-én, a Willem II ellen szakadt meg a fantasztikus sorozat. Ötvenkét élvonalbeli találkozó után kapott ki az Ajax, ezekből negyvennégyet megnyert – csupán nyolc döntetlen mellett.

Ez volt minden idők egyik legsikeresebb klubcsapata, s különösen előkelő helyre kerül a nem a legerősebb öt bajnokságból érkezők listáján. Akadtak belső gondjai, nagy publicitást kapott a különböző bőrszínű játékosok elkülönülése – de a futball szempontjából nem ez a lényeg. Sokkal fontosabb, hogy a Van Gaal-féle Ajax 1992 és 1996 között, a hazai fronton elért sikerek mellett, öt idényből háromszor is nemzetközi kupadöntőt játszott a tavasz végén.

Azt nem állítanánk, hogy az 1995-ös KEK-döntő, amelyet a Real Zaragoza és az Arsenal FC vívott a párizsi Parc des Princes-ben, jobb mérkőzés volt a Bajnokok Ligája döntőjénél. Ám azt igen, hogy a Fény városában olyan gól döntött, amelyről még hosszú éveken át beszéltek.

Mind a két csapatnak nagyon nehéz dolga volt az elődöntőben. A spanyolok a sorozat másik londoni résztvevőjét, a Chelsea-t ejtették ki, a hazai 3-0 után a Stamford Bridge-en belefért a vereség is (1-3). Az „Ágyúsok” nagy csatát vívtak a Sampdoriával, s végül szétlövésben mentek tovább. A későbbi történések miatt fontos megjegyezni: David Seamannek óriási szerepe volt abban, hogy csapata a döntőbe jutott.

Még – kicsivel – a Bosman-ügy előtt voltunk, életben voltak bizonyos korlátozások. Így az Arsenalban csupán három külföldi lépett pályára, vagy inkább jobb úgy fogalmazni: nem angol. A svéd Stefan Schwarzon kívül a walesi John Hartson és az északír Steve Morrow. A spanyoloknál csupán két argentin és egy uruguayi bontotta meg a spanyolok sorát: Juan Ésnaider, Fernando Cáceres és Gustavo Poyet.

Az első félidő nem hozott gólt, majd a 68. percben Juan Ésnaider előnyhöz juttatta a Zaragozát. A 77. percben John Hartson kiegyenlített. Azt követően úgy festett, aznapra végre a góloknak, döntenek majd a tizenegyesek.

Ám a 119., vagy talán már a 120. percben a Spanyol-Marokkóban született védő, Mohamed Ali Aimar, azaz Nayim olyan gólt rúgott negyven méterről David Seamannek, ami legendás lett.

Ez volt az első gól a nemzetközi kupadöntők történetében, amit ilyen messziről lőttek, ráadásul a hosszabbítás utolsó percében.

„Öt éven keresztül játszottam a Tottenham Hotspur tagjaként az Arsenal ellen, volt időm megfigyelni, hogy mindig nagyon magasan védekeztek, s Seaman mindig messzire előrejött, szinte mintha söprögetőt játszana. Ezért aztán a mérkőzés előtt fel is hívtak erre a játékostársaim figyelmét, Víctor Fernández, az edzőnk biztatott is minket arra, hogy próbáljunk meg messziről lőni” – mondta, évekkel később az UEFA honlapján visszaemlékezve.

Szavait igazolja, hogy az egyik középpályás, Santiago Aragón az első félidőben megpróbálta már átemelni a labdát Seaman felett, de ő akkor nem járt sikerrel. Aztán az utolsó percben eljött Nayim ideje.

A hátvédnek nagy szerencséje volt, hogy a pályán tudott maradni. Paul Merson egy brutális belépője után megsérült, szerencsére a csapatorvos rendbe tudta hozni. Hordágyon kellett ugyan levinni, de vissza tudott állni, folytatta a mérkőzést. „Ez volt életem mérkőzése, hogy mehettem volna le azért, mert kaptam egy rúgást. Ahhoz nagyon-nagyon sérültnek kellett volna lennem, hogy feladjam.”

De akadt még egy különlegesség: Nayim, aki eredetileg jobblábas, az idény nagy részén a bal oldalon kényszerült játszani. Ám a párizsi döntőben Víctor Fernández az utolsó percekre beküldte a kiváló tizenegyeslövő Gelit, s ezért némileg átszervezte a csapatát. Nayim így visszakerült a jobb oldalra, az igazi helyére.

Aztán így kerülhetett olyan szituációba, hogy az utolsó pillanatban a kilátástalannak tűnő, de számára legkedvezőbb helyről próbálkozhasson.

David Seaman hét évvel később, a Távol-Keleten rendezett világbajnokságon kapott egy (kicsit) hasonló gólt Ronaldinhótól. Akkoriban sokan és sokat emlegették Nayim remek ívelését.

Az angol kapus a döntő után azt mondta: „Úgy gondoltam, tökéletes helyen állok ahhoz, hogy szükség esetén kifutással be tudjak avatkozni a játékba. Mint utóbb kiderült, mégsem volt igazán tökéletes.”

De térjünk vissza a gólszerzőhöz, aki egészen különleges módon ünnepelt a döntő után. Őt sorsolták ki a doppingellenőrzésre, sokáig kellett várakoznia, mire végzett, a többiek már közösen átmentek ünnepelni egy étterembe. Nayim akkor akart fogni egy taxit, de mint kiderült, ez lehetetlen volt a párizsi éjszakában. Akkor egyszerűen kiment a Parc des Princes elé, megkérdezte, melyik busz visz a kiválasztott éterembe, aztán felszállt a javasolt számúra. Tele volt a busz Zaragoza-szurkolókkal, akik egyszerűen nem akarták elhinni, hogy az este hősével utaznak egy buszon. Elképzelhető, hogy utána milyen hangulatban folyt az utazás…