Az 50 év, 50 meccs-sorozat előző részeit itt olvashatják!

Emlékezetes döntőket hozott 1983-as nemzetközi kupaidény, különösen, ami Kupagyőztesek Európa-kupáját és a bajnokcsapatok tornáját illeti. Előbbin az Aberdeen legyőzte a Real Madridot a göteborgi döntőben, az volt Sir Alex Ferguson első nagy nemzetközi sikere. A másikon a Hamburger Sport Verein megkoronázta az évi teljesítményét a Juventus elleni, athéni végjátékban.

Az előző évben világbajnok Squadra Azzurra magját vitathatatlanul a Juve adta, a vb-ezüstérmes Nationalelfben jó néhány HSV-játékos szerepelt, talán ezért is érdemes feleleveníteni, hogy az 1982 őszétől 1983 végéig zajló Európa-bajnoki selejtezőkben mindkét válogatott jóval gyengébben szerepelt az elvártnál. Az olaszok nem is jutottak el az 1984-es franciaországi nyolcasdöntőbe, a románok, a svédek és a csehszlovákok mögött csak negyedikek lettek a csoportban, idegenben még a ciprusiak ellen sem tudtak nyerni. A nyugatnémetek a selejtezők vége előtt tizenegy perccel még kiesésre álltak, a kölni Gerd Strack akkor préselte be válogatottbeli pályafutása egyetlen gólját a szívósan védekező albánok kapujába. A Jupp Derwall által dirigált, címvédő Nationalelf végül úgy jutott el az Euro 1984-re, hogy Belfastban és Hamburgban is kikapott 1-0-ra legnagyobb riválisától, a rosszabb gólkülönbsége miatt búcsúzó északír csapattól. (A Volksparkstadionban Palotai Károly vezette a mérkőzést.)

Hiba lenne úgy tenni, mintha nem tudná az ember, vagy záró poénnak tartogatná az athéni BEK-döntő eredményét: 1-0-ra nyertek a németek Felix Magath távoli lövésével. A gól után hosszú polémiák kezdődtek a nemzetközi sajtóban arról, hogy a 41 éves Dino Zoff több a tizenhatoson kívülről meglőtt labdát is elnézett akkoriban, elég jó-e még a látása… „Papa Dino” a mérkőzés után vissza is vonult.

Azért is bocsátottuk előre a mérkőzés végeredményét, mert jelezzük: a két sztárcsapat úgy zárta a hazai bajnokságát is, mint a BEK-döntőt. A HSV győztesen, a Juve vesztesen.

Giovanni Trapattoni alaptizenegyét mindmáig a klubtörténet egyik legerősebb, ha nem „a” legerősebb alakulataként emlegetik. Athénben hat világbajnok, két légiós szupersztár, az 1983 és 1985 között három aranylabdát nyerő, az 1982–1983-as idényt olasz gólkirályként záró Michel Platini, valamint az 1982-es ankét harmadikja, a lengyel Zbigniew Boniek, mellett Sergio Brio, Massimo Bonini és a veterán Roberto Bettega kezdett.

Ám ez a csapat méltó riválisára akadt a Serie A-ban a Nils Liedholm által dirigált, nagyszerű AS Romában. Utóbb az volt az olasz sajtó konklúziója, hogy elismerve a brazil Roberto Falcão, az osztrák Herbert Prohaska, valamint Roberto Pruzzo és Bruno Conti köré épített „farkasok” nagyszerűségét, a végeredményt alapvetően befolyásolta, hogy a Juve olasz sztárjai túl sokáig ünnepelték ősszel a világbajnoki címet. A BEK-ben is csak annyit adtak ki magukból, amennyit nagyon kellett, a dán Hvidovre ellen az idegenbeli 4-1 után 3-3-at játszottak, a belga Standard Liège-zsel szemben idegenben 1-1-gyel kezdtek, aztán Torinóban nyertek 2-0-ra.

Ám tavasszal magukra találtak. Előbb kettős győzelemmel (2-1, 3-1) kiejtették a címvédő Aston Villát, majd következett Boniek korábbi klubja, a Widzew Łódź. A lengyelek nagy szívességet tettek az előző fordulóban: kiejtették az egyik legnagyobb favoritot, a Liverpoolt. Miután a Juve meg abban a körben túlkerült az Aston Villán, március 16-án estére kiderült: 1976 óta először nem angol győztest avatnak a BEK-ben.

Az olaszok otthon 2-0-ra megverték a Widzewet, majd Lengyelországban egy döntetlennel biztosították a helyüket a fináléban. Szezonjukat csak a BEK-győzelem menthette volna meg, miután az AS Romához nem tudtak közel kerülni a campionatóban.

Ami a Juventusnak nem sikerült, az ment a Hamburger SV-nak: bajnoki címet szerzett. A Bundesligában óriási küzdelemben dőlt el a „salátástál” sorsa. Ernst Happel együttese azonos pontszámmal végzett az ifjú gólkirály, Rudi Völler köré épített Werder Bremennel, de mivel a gólkülönbsége, ha csak kettővel is, de jobb volt riválisánál, további egy évre uralta a Bundesliga trónját.

Különös, hogy a jelek szerint a DFB, a Német Labdarúgó-szövetség az utolsó játéknap előtt az azonos pontszámmal álló két csapat közül a brémaiak sikerét valószínűsítette. Igaz, Otto Rehhagel együttese otthon fogadta a VfL Bochumot, míg a HSV Gelsenkirchenbe volt hivatalos, a Schalkéhoz. Ezért aztán a DFB az eredeti trófeát Brémába küldte, így Horst Hrubesch, a HSV veterán kapitánya egy másolattal futott tiszteletkört a Parkstadionban. Azért a szövetség nem számolt teljesen rosszul, mert teljes három percen át a Werder Bremen vezette az utolsó fordulóban a tabellát. Ám mindkét fordulatos mérkőzés végül az esélyesebb egygólos győzelemével ért véget, s a HSV pedig így megtartotta az előnyét. Története kiemelkedően legjobb idényét zárta, amelyben a Bajnokcsapatok Európa-kupája és a Bundesliga győztese is lett. Hozzátartozik a teljes képhez: bár valóban óriási bravúr lett volna az 1981 nyara óta ismét a legmagasabb osztályban játszó brémaiak címnyerése, de egyetlen forduló után sem vezették a tabellát, a tizennegyedik forduló után már kizárólag a HSV állt az élen.

A HSV egyébként a BEK-ben a Dynamo Berlint (…), a görög Olympiakoszt, majd az éppen egy generációváltás időszakát megélő Dinamo Kijevet, végül pedig az elődöntőben a spanyol bajnok Real Sociedadot győzte le. Csak az ukránoktól kapott ki, méghozzá otthon, de előtte 3-0-ra nyert Kijevben.

Bár korábban is akadtak a Hamburger Sport Vereinnak nagyszerű időszakai (a húszas években nyert két bajnoki címet, az ötvenes-hatvanas évtized fordulóján nyert újabb bajnoki elsőség után három évvel kupagyőztes is lett), vitézkedett a gárda a nemzetközi porondon is (KEK-döntős 1968-ban), vitathatatlan: igazi aranykort ért meg az egyesület az 1975–1976-os és az 1986–1987-es kupagyőzelmek közötti bő évtizedben. S ennek a periódusnak is kiemelkedő állomása volt a bajnoki címvédéssel és BEK-győzelemmel zárt 1982–1983-as szezon.

Akadtak a HSV addigi történetében szupersztárnak nevezhető játékosok, elsősorban a klublegenda Uwe Seeler és az egyesület tagjaként aranylabdásnak választott Kevin Keegan, de akár ide vehetjük az Egyesült Államokból visszatért, már vitathatatlanul pályafutása csúcsán túl lévő Franz Beckenbauert is. Ám a HSV nem velük érte el története legnagyobb sikereit.

Igaz, Keegan részese volt az aranykorszak első felében néhány valóban nagyszerű eredménynek, de ő (is, miként Peter Nogly) még Ernst Happel érkezése előtt távozott. A hetvenes-nyolcvanas években tulajdonképpen két különböző garnitúra tündökölt, a kettő között „Manni” Kaltz és Felix Magath jelentette a kapcsot. Az 1977-es KEK-döntőt még a Kargus – Kaltz, Nogly, Ripp, Hidien – Memering, Magath – Steffenhagen, Reimann, Keller, Volkert tizenegy nyerte meg, Kuno Klötzer irányításával. A z 1980-as BEK-döntőben az átmenetet jelző, Kargus – Kaltz, Buljan, Nogly, Jakobs – Hieronymus (Hrubesch), Magath, Memering – Reimann, Keegan, Milewski gárda veszített Branko Zebeccel a kispadon a Nottingham Forest ellen. Három évvel később már a Stein – Kaltz, Jakobs, Hieronymus, Wehmeyer – Rolff, Magath, Groh, Milewski – Hrubesch, Bastrup (Von Heesen) együttes ült fel Európa trónjára, Ernst Happel vezetőedzővel.

A Képes Sportban a kiváló szakíró, Zsengellér Zsolt írt értékelést a meccsről, minden mondatával egyetérthetünk: „Magath pompás gólja az olaszok elképzeléseinek romba dőlését eredményezte, az NSZK-beli csapat minden részében jobbnak bizonyult a Juventusnál.

Ez a BEK-döntő a Hamburg vágya szerint alakult. Hatalmas iram az első játékrész elején, gól a legjobbkor, s aztán már az NSZK-beliek játszották azt, amit tulajdonképpen sokan a Juventusról feltételeztek. Az olaszok becsületére szolgál, hogy mindent megtettek az egyenlítésért. De egyszerűen nem tudtak kibújni a bőrükből. Hiába tették-vették hátul a labdát, a Hamburg nem jött ki, játékosai több sávban helyezkedtek el saját térfelükön is megbénították az olaszok kezdeményezéseit. Soha még ilyen tanácstalan olasz csapat nem volt a pályán! A játékosok megpróbáltak mindent, beleadták teljes erejüket, de képtelenek voltak veszélyes támadásvezetésekre. Ha meggondoljuk, hogy Rossinak szinte helyzete sem volt (igaz, Jakobs tulajdonképpen „lesöpörte" őt a pályáról), hogy Bettega és Platini egy-egy fejesét kivéve az olaszok szinte nem is veszélyeztették igazán az egyébként rendkívül magabiztosan védő Stein kapuját, ha meggondoljuk, hogy mennyiszer bizonytalankodtak, hogy Platini, Boniek és Tardelli hányszor hibázott a középpályán, akkor mindezt nem lehet másnak tulajdonítani, mint a Hamburg eredményes fékező taktikájának.”

A HSV nem csak fékezett, hanem szárnyalt is. Ilyen eredménysort mondhatott a magáénak ebben a korszakban: 1975–1976: DFB-kupa-győztes, bajnoki második. 1976–1977: KEK-győztes. 1977–1978: Európai Szuperkupa-döntős. 1978–1979: bajnok. 1979–1980: BEK-döntős, bajnoki második. 1980–1981: bajnoki második. 1981–1982: bajnok, UEFA-kupa-döntős. 1982–1983: BEK-győztes, bajnok. 1983–1984: bajnoki második, Világkupa- és Európai Szuperkupa-második. 1984–1985: –, 1985–1986: –, 1986–1987: DFB-kupa-győztes, bajnoki második.

Hogy aztán ez a HSV jobb volt-e az idény Juventusánál? Mondhatni, ízlés kérdése. Hogy eredményesebb, az vitathatatlan.