A díj átadása előtt testvére, Gáspár Tibor megható felvezetést adott és az Ön szavai is hasonlóképpen szívhez szólóak voltak. Tehát nagy érzelmeket indukált ez az elismerés – szólt az első kérdés Gáspár Sándorhoz. Mint mondta: ami a meghatódást illeti, valóban, nem várta, hogy a testvére mond laudációt.

„Ez annál is inkább nagy meglepetés volt, mert előtte néhány óra hosszával találkoztam vele, lévén ő miskolci színész, de nem szólt egy szóval se, hogy ott lesz ő is. Úgyhogy igen, igen, nagyon nehéz volt megtennem azt a tizenegy-két lépést a nézőtérről föl a színpadra, hogy ne essek szét lelkileg, de végül is sikerült egyben tartanom magamat, és azt hiszem, hogy sikerült is talán pár egyszerű mondatot elmondanom, köszönetféleképpen” – mondta.

A bizalomról is beszélt, amelyről kifejtette: ez a legnagyobb kapocs tud lenni két ember között, de egy közösség tagjai között is.

„Nekem a bizalom itt az életműdíj kapcsán úgy merült föl, hogy elolvastam azoknak a névsorát, akik előttem megkapták, és akkor hirtelen felötlött bennem, hogy úristen, én ezek közül a nagyszerű művészek közül többekkel is dolgoztam, sőt, baráti viszonyban is voltam. Eszembe jutott például Makk Károly tanár úr, akivel élete utolsó filmjében dolgozhattam együtt, mert bízott bennem, de kiemeltem Koltai Robit is már több interjúban, akivel öt, legalább öt vagy hat olyan filmben dolgoztam együtt, ahol nemcsak színészként voltunk partnerek, hanem még a rendező is volt, tehát ő engem választott” – mondta.

Gáspár Sándor hangsúlyozta, hogy ez is egy bizalmi dolog. Mint mondta: a filmezés nem olyan, mint a színház, egy filmrendező és egy színházrendező munkához való köze, kapcsolata egészen más. Egy filmrendező, ha sikeres és jól működnek a dolgok körülötte és vele, akkor 4-5 évenként csinál filmet, és közben készül a következőre. A színházrendező pedig minden évben rendezhet.

Tehát az, hogy kit választ egy filmrendező a filmje szereplőjének, az is bizalmi kérdés, hiszen az ő életművének nagyon fontos része lesz az az arc, az az ember.

Nemcsak a forgatás, hanem az utómunkálatok alatt is őt nézi, az ő mosolyát, az ő árnyalatait, az ő arcát látja, az alá tesz zenei aláfestést, azt vágja, tehát együtt él azzal az emberrel és arccal. Ez egy bizalmi viszony. Tehát igen, több rétegű ez a bizalom, érezhetünk alatta egy nagyon mély magánéleti kapcsolódást és érezhetünk szakmai kapcsolódást is, ami magában hordozza, feltételezi természetesen a magánéleti kötődést is.

„Ezért beszéltem a bizalomról, mert az életműdíjasok, akik ezt a gyönyörű névsort jelentik nekem, ők sokat tettek azért, hogy én is most csatlakozhassak ehhez a névsorhoz, ehhez a csatárlánchoz, úgyhogy nagyon-nagyon megható. Sokan kérdezték, hogy van-e bennem összegzési szándék, készítek-e leltárt, és azt válaszoltam mindenkinek, mert így is gondolom, hogy nincs bennem leltárkészítési kényszer.”

Még nincsen kész a leltár – fogalmazott az életműdíjas Gáspár Sándor..

A cikk Rozgonyi Ádám interjúja alapján készült.