Amit őrizni tudsz címmel még a nyáron jelent meg Lukács Sándor Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, költő tizedik verseskötete. A 77 esztendős művész verseit 1985 óta adják ki, a legutóbbi kötetben főként az elmúlt két év szellemi és lelki benyomásait rögzítette. Lukács Sándor az InfoRádióban beszélt műveiről, valamint arról, mi ihlette azokat, továbbá a Vígszínházban végzett feladataira és a nagy elődökkel közösen megélt felejthetetlen élményekre is kitért a beszélgetésben.

Mit jelent önnek a költészet?

Számomra az írás teljesen egyenértékű a színészettel. Ez a tizedik kötetem, és nagyon örülök, hogy létrejött. Harminckilenc évvel ezelőtt Szökés címmel jelent meg az első könyvem a Magvető Kiadó gondozásában. 1985 óta tehát rendszeresen kiadjuk a verseimet. Olyannyira, hogy már a következő kötet is majdnem kész van.

Ez azt jelenti, hogy biztosan lesz folytatás.

Persze, lesz. Nálam a költészet nem rendelődik alá a színészetnek, hanem mellérendelt viszonyban áll ez a két műfaj. Igazság szerint színészként nagyon sokat köszönhetek a versírásnak, ugyanis rengeteg olyan helyzetet, érzést, indulatot megélhetek, amit egy civil ember kevésbé vagy egyáltalán nem. Ezeket mind fel tudom használni az írásnál. Egy nagy anyagot teremt nekem a másik műfajom, a színészet az íráshoz.

Akkor ezek szerint nem valamilyen hiányérzet késztette arra, hogy az írás felé forduljon.

Nem. Hála a Jóistennek soha nem voltam hiányban szenvedő színész. Engem 1972 tavaszán Várkonyi Zoltán szerződtetett a Vígszínházhoz, vagyis már több mint ötven éve vagyok ott. Az írás tulajdonképpen még előbb is jött, mint a színészet. 1956-ban, kilencéves koromban írtam az első versemet, amikor még gyakorlatilag azt se tudtam, milyen pályán fogok létezni. Gimnazistaként is viszonylag rendszeresen írtam verseket. Aztán a Színház- és Filmművészeti Főiskolán eltöltött négy évem alatt egy kicsit háttérbe szorult ez a tevékenységem, mert olyan leterheltségben volt részünk, hogy egyszerűen nem volt energiám, időm rá. Amint elvégeztem a főiskolát, újra rászántam magam, és azóta a színészi munka mellett rendszeresen írok verseket is.

Egy korábbi interjúban azt mondta, hogy a színészet egy közösségi műfaj, amiben erősen alkalmazkodni kell másokhoz és bizonyos helyzetekhez. Az írásban viszont az a jó, mint fogalmazott, hogy csak saját magához kell alkalmazkodnia.

Igen. Ha az alkotási folyamatot nézzük, akkor valóban az első és legfontosabb különbség, hogy még egy monodráma esetében sincs egyedül a színész, mert ott van mellette a rendező, a dramaturg, körülötte sürögnek-forognak a kellékesek, a világosítók, a díszletezők vagy a súgók. Mindenhol van valaki, ez is a színház velejárója. Az írásnál ennek a fordítottja van, az ember teljes magányban dolgozik a nap legkülönbözőbb szakaiban, amikor éppen úgy érzi, hogy egy vagy több gondolatot le kell írnia. Ez egy érdekes dolog, sok esetben ellentétes egymással a két műfaj, de sok esetben párhuzamos is. Hálát adok a sorsnak, hogy megvan bennem a szükséges adottság az íráshoz, így pedig azt lehet mondani, hogy szinte soha nem unatkozom. Ha ugyanis üres óráim vannak, akkor írogatok.

1972 óta a Vígszínház tagja. Milyen volt akkor belépni a teátrumba?

Akkoriban egy egészen más világ volt. Már gimnazistaként is viszonylag sokszor megfordultam színházakban, főleg a szüleim vittek engem nagyszerű darabokra. Mindig nagy tisztelettel tekintettem a Vígszínházra, illetve annak mindenkori társulatára. Aztán amikor felvettek a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, az volt a legnagyobb vágyam, hogy a Vígszínházba kerülhessek. Amikor pedig ez az álom beteljesült, hónapokig ennek a bűvöletében éltem, mert a hetvenes években ez a teátrum valóban Közép-Európa egyik legerősebb prózai társulata volt. Fantasztikus nevek dolgoztak ott, elég ha csak Páger Antalt, Bilicsi Tivadart, Benkő Gyulát, Darvas Ivánt, Latinovits Zoltánt, Tordy Gézát, Tahi Tóth Lászlót, Ruttkai Évát, Sulyok Máriát, Bulla Elmát, Bánki Zsuzsát, Szegedi Erikát vagy Béres Ilonát említem meg, de még ugyanennyi nevet fel lehetne sorolni a legnagyobbak közül. Őrületes társulat volt, sportnyelven szólva még a kispadon is hatalmas sztárok ültek. Egy ilyen csapatba bekerülni rang volt. Nem beszélve arról, hogy a Vígszínház vezetői is óriási tiszteletnek örvendtek. Várkonyi Zoltán legendás színházteremtő művészünk, aki színészként, színházigazgatóként és filmrendezőként is letette a névjegyét. Egy őrületes felkészültségű és tehetségű embert ismertem meg benne, aki tényleg a szárnyaival tudta repíteni az egész társulatot. Igen, így volt, repültünk a Várkonyival. Nem szabad megfeledkezni Horvai Istvánról sem, aki szintén egy hatalmas tudású rendező volt, többek közt az orosz klasszikusok specialistájaként tartották számon. Később tűnt fel még fiatalon Kapás Dezső és Marton László, utóbbi pedig több mint húsz évig vezette a Vígszínházat Várkonyi Zoltán halála után.

Együtt dolgozhatott egy másik kiváló színésszel, Őze Lajossal is.

Ő a Nemzeti Színház társulatának a tagja volt. Színészi pályám egyik legsikeresebb színpadi előadása volt Székely János Caligula helytartója című drámájának színházi változata, amelyben Őze Lajos mellett én voltam a másik főszereplő. Ő volt a zsidók rabbija, én pedig Petroniust, Caligula helytartóját játszottam. Fantasztikusan jó előadás volt, amit Harag György, a Kolozsvári Állami Magyar Színház egykori igazgatója rendezett. Őt Európa-szerte ismerték és tisztelték. A Caligula helytartóját 1978-ban a Gyulai Várszínházban mutattuk be, aztán a Pesti Színházban is játszottuk.

Milyen volt a viszonya a korábban említett színészekkel, rendezőkkel?

A Vígszínház legnagyobb alakjainak nagyjából 80 százalékával kifejezetten kellemes, jó viszonyom volt, sok idősebb atyai jóbarátom is akadt közöttük. Például az első vígszínházi főszerepemben Bilicsi Tivadar játszotta az apámat. Max Frisch Don Juan című műve volt ez egészen pontosan, és a színházi előadásokon, illetve a próbákon annyira közel kerültünk egymáshoz, hogy egészen a haláláig a fiacskájának szólított. Ez úgy rajtam ragadt. Tüneményes ember volt Bilicsi Tivadar, tele szeretettel, gondviseléssel, odafigyeléssel. Ahol csak tudott, tényleg segített nekünk, nagyszerű ember volt. Darvas Ivánnal pedig kilenc éven át egy öltözőben öltöztünk. Az a helyzet, hogy voltak olyan időszakok, amikor többet voltunk együtt, mint a feleségeinkkel. Ha például egy új darabot próbáltunk, mind a ketten beletemetkeztünk, és akkor délelőtt tíztől kettőig bent voltunk a színházban. Aztán délután egy kicsit hazaugrottunk, este viszont jött az előadás vagy a próba. Akkor újra bementünk a színházba, megint együtt voltunk. Darvas Iván szintén egy olyan hatalmas művész, egyéniség volt, akitől rengeteg mindent el lehetett sajátítani, sokat tanultam tőle. Egyébként sosem tanított direkt módon, észrevétlenül ragadtak rám dolgok tőle, amiért mind a mai napig hálát adok a sorsnak. Rengeteg nevet fel tudnék még sorolni, például Somogyvári Rudolf vagy Benkő Gyula is nagyszerű kolléga volt, akik mindig, minden darabban a lehető legnagyobb toleranciával és szeretettel viszonyultak hozzám, illetve a munkához.

Ön is így viszonyul a fiatalabb kollégáihoz?

Tulajdonképpen tudat alatt is igyekszem úgy megnyilvánulni vagy segíteni nekik, mint ahogy engem is támogattak a nagy elődök. Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy egészen más világ a mostani. Mintha régebben hosszabbak lettek volna a napok, sokkal több időt töltöttünk együtt, sokkal többet beszélgettünk, és azt hiszem, nyugodtabbak is voltunk. Most már viszont eluralja a világot a digitalizáció. A mi időnkben a legnagyobb színészek egy-egy előadás után meghívtak vacsorázni bennünket, fiatalokat, és jókat beszélgettünk. Mi pedig ennek nagyon tudtunk örülni. Az egy más kor volt, nem a mobiltelefon fölé hajolva éltük az életet. Akkoriban nagyobb társasági élet volt, nyitottabb, őszintébb kapcsolatok születtek, és az az igazság, hogy sokkal többet is profitálhattunk egymástól. Egyébként a mai fiatalok is nagyon helyesek. A Vígszínházban rengeteg fiatal kollégám van. A legtöbbjükkel nagyon jóban vagyok, kedves baráti viszony alakult ki közöttünk. Ezzel együtt közel sem úgy és annyi időt töltök el velük, mint annak idején velem a régi nagy öregek. Gondolom, hogy a mai világ dolgainak természetéből adódóan nemcsak a színházi világban, hanem más szakmáknál is ugyanez van.

A hosszú évek során változott a színpadi játék is?

Ez egy öntörvényű dolog. A közönség nem látja, hogy mi van mögötte. Nem tudják, hogyan, milyen körülmények között, milyen intenzitással vagy ízléssel készül egy-egy előadás, csak a végeredményt látják. A végeredményben viszont olyan nagyon sok különbség nincs. Kétségtelenül rendkívül felgyorsult a világ, sokkal nagyobb a tempó. Emlékszem, régen egy élő vidéki telefonhívás minimum fél óráig tartott, már ameddig a postán megtalálták a kapcsolatot. Ma meg ha azt mondja az ember, hogy a Melbourne-ben élő barátjával szeretne beszélni, akkor pillanatokon belül elérik egymást. Őrületes gyorsulást hozott a világba a digitalizáció. Sokkal hamarabb jut az ember mindenféle ismerethez, adathoz, mint régebben. Ezek egyértelműen előnyök. A hátránya pedig az, hogy elidegenednek egymástól az emberek, mert ahogy mondtam, a személyes kapcsolatok szegényebbek és rövidebbek lettek.