Őze Áron szerint a színházigazgatás a koronavírus-járvány miatti bizonytalanságban leginkább egy orosz ruletthez hasonlít. Felelős döntéseket kell hozni nap mint nap, hiszen védeni kell a színházi alkalmazottak egészségét. Emellett ugyanakkor munkát is kell adni nekik, ezért mostanság nem művészeti ambíciókról, hanem egzisztenciális létkérdésről kell beszélni.

Már a járvány első hullámában háromhónapos segélyrendszert dolgoztak ki, amit több más teátrum is alkalmazott. Amikor tavaly nyáron már lehetőség volt rá, szabadtéren, a Bartók Ligetben játszottak, azután ősszel két és fél hónapig korlátozások mellett tartottak előadásokat, majd ismét „megállt az élet” - mondta a színházigazgató. Hozzátette, hogy a Bartók Kamaraszínház ennek ellenére az idei évadra tervezett előadásainak többségét elkészítette, a bemutatókat házi főpróbaként vagy streamelt előadásként tartották meg. Ezeket a fenntartó papíron is bemutatónak minősíti, így próbadíjat kaphatnak a színészek.

Ezzel együtt két előadás tervezetét el kellett hagyni, mert a rendezőik veszélyeztetett korúak, ezeket a jövő évadban pótolják. Az egyik ilyen halasztott bemutató a Ködszurkálóké, Szarka János színrevitelében. Ezt a darabot csak jövő nyáron tűzik műsorra az Óbudai Társaskörrel. Egyébként a többi 12 bemutatóval elkészült a teátrum.

„Ezeket becsomagoljuk, eltesszük a spájzba, fellógatjuk, mint egy kolbászt, hadd érjen!”

– fogalmazott Őze Áron, aki szerint az online tér arra jó, hogy tartsák a kapcsolatot a közönséggel, és munkát is ad a színészeknek, de nézők nélkül nem létezik igazi színház.

Kortárs népszínház műfaji sokszínűséggel

A dunaújvárosi színház igazgatója sikeresen pályázott, így újabb öt évre tervezhet az intézmény élén. Elmondta, hogy a megkezdett munkát szeretné folytatni, és kortárs népszínházként képzeli el a teátrumot. Olyan színházat szeretne, ahol „nemcsak a drámák, hanem a formák is kortársak”. Ez műfaji sokszínűséget is jelent. A korszerű technológiákkal felszerelt stúdiószínpad a kísérletezésre is lehetőséget ad, a nagyszínpadon pedig a klasszikus darabok mellett zenés előadásokat is szerepeltetnek. Indul egy új drámapályázat is, amely Páskándi Géza erdélyi magyar író nevét viseli majd. Ezt évente hirdetik meg, a győztes művet pedig bemutatják.

Őze Áron elárulta, hogy korábban nem voltak igazgatói ambíciói, ez életének egy furcsa, ám de felelősségteljes kalandja. A Pesti Magyar Színház vezetését Iglódi Istvántól vette át, és 2010 és 2014 között volt ott igazgató. Tudja, hogy egyszer majd neki is át kell adnia másnak a kamaraszínház igazgatói székét, de ez nem tölti el szomorúsággal.

„A ciklusok letelnek. Ez törvényszerű. Azért nevezem munkának a színházvezetést, mert véges” – fogalmazott a színész-rendező.

„Nagyon jó dolog egy-egy előadást végigigazgatni. Kicsit olyan, mintha az embernek saját gyermeke születne.

Az elkészült darabnak pedig gyermekként tudok örülni” – folytatta Őze Áron, kiemelve, hogy szeret együtt dolgozni tehetséges színészekkel, akiknek mindig munkalehetőséget ad színházában.

A színészi és rendezői munkát, a színházcsinálást hivatásának tartja, amely nem pozíciófüggő. „Ha egyszer beleszagolt, akkor azzal sosem szakít az ember, egy életen át cipeli. Ezt senki nem veheti el, nem ciklusokról szól. Erre születni kell, ezt éli az ember, ahogyan az életet” – vallja a sokoldalú művész.

„Ne veszítsük el a kapcsolatot az élettel!”

Őze Áron úgy véli, a színházcsinálás az életben való jelenlétről szól. „Ettől eltávolodni nagyon veszélyes dolog, mert beszűküléshez, önismétléshez vezethet. Valami megáll, ami ennek az alkotófolyamatnak elementáris része kell, hogy legyen. Az élettel való kapcsolatot nem szabad elveszíteni, erre az egyik legjobb kapocs a család” – fogalmazott a színművész, aki két fiával, Hunorral és Nimróddal, és feleségével, Auksz Éva színésznővel boldog családban él, idilli, majdhogynem vidéki környezetben Budán, a Tabán tetején. Rendszeresen sportol is, evez, teniszezik, kertészkedik és asztalosipari munkát is végez. Mindezek miatt gondolja azt, „fontos, hogy

feltegyük magunkat az élet akkumulátorára, és feltöltődjünk, máskülönben nem tudunk miből dolgozni”.

A színházvezető sem előnyét, sem hátrányát nem érezte még annak, hogy a fővárosban született és él. Fontosnak tartja, hogy senki se tagadja meg, ahonnét indult. Úgy véli, Őze Lajosnak nagy motiváló erőt adott a vidékiből városi létbe kerülés küzdelme. Mint elmondta, fiatalon elhunyt édesapja egy viszonylag szegény, de rendes szentesi családból indult, és jutott el egészen a Nemzeti Színház színpadáig, egy önmagával szembeni küzdelemben, melyet kommunikációképtelensége, súlyos dadogása nehezített. „Mezőgazdasági középiskolába került. Majorék ott felvételiztettek. Elmondta A walesi bárdokat, és elindult az útján, amely meg sem állt a posztumusz Kossuth-díjig” – részletezte.

Elmondta, hogy neki nem okozott lelki traumát az örökletes „akadás”, amely gyermekkora óta vele van. A nehézségek közepette nagyon sok mindent megtanult magáról, miközben eljutott odáig, hogy beszédhibájával is bánni tud. Párja szerint még szexis is, ha elönti a hév, és összeakad a nyelve. Sőt, gyermekeivel együtt saját magán is tud nevetni. A Démoszthenész Egyesület vezetőjeként ugyanakkor segíti azokat, akiknek a dadogás traumát okoz.

Megőrződni az emberek emlékezetében

Arról is beszélt, hogy tavaly tavasszal letették az Őze Lajos Emlékház alapkövét Szentesen, de a pandémia miatt csúszik az átadás, amely reményei szerint ősszel mégis megvalósulhat. A majdani látogatók interaktív eszközök segítségével ismerhetik meg Őze Lajos munkásságát. A többszobás emlékházban filmvetítés, kiállítás, és számos személyes emléktárgy kap majd helyet, amellett, hogy lesz egy „versmondásos” szoba is.

„Nagyon örülök, a családommal együtt, hogy a róla elnevezett filmszínház után most emlékház viseli majd édesapám nevét, ráadásul a szülővárosában. Ehhez a munkához mindent segítséget megadunk. Olyan tárgyakról is lemondtunk, amelyek jobb, ha majd ottani vitrinekben lesznek, és nem mi nézegetjük, hanem mások is, akiket érdekelhet. A látogatók így személyes élményben részesülhetnek Őze Lajos életéből” – mondta fia, Áron, aki szerint a színjátékosi hivatás annyira illékony és kiszolgáltatott, amelyet csak az emberi emlékezet tud megőrizni.

„Ez az egy menekülési lehetőségünk és kegyelmi állapotunk van, hogy megőrződjünk az emberek emlékezetében és lelkében.

Ezt szolgálja majd az emlékház is” – tette hozzá.

Azt mondta, hogy nagy büszkeséggel viseli az Őze vezetéknevet, de talán még nagyobb büszkeséggel az Áron keresztnevet. Úgy tapasztalta, hogy „vezetékneve nagy és édes, szent teher az állandó hasonlítgatás és mércézés miatt”.

„Ez egy folyamatos munka az életemben, ahogy édesapámnak is volt saját hitelének kivívása és megtartása. Ez nálam is így van. Több olyan helyzettel találkoztam már, ami vicces, megtisztelő vagy éppen sértő volt. Ezeket az akadályokat venni kell, és csinálnunk kell azt, ami a hivatásunk, amire születtünk. Nagyon büszke vagyok a vezetéknevemre, és Őze Lajosra is. Ő az egyik ösztönös mesterem, vérszerinti édesapám. Azt kívánom mindenkinek, hogy legalább ennyire büszke legyen az édesapjára, a szüleire, mint én” – folytatta meghatódottan a művész, aki most életének egyik legnehezebb időszakát éli, hiszen nemrég veszítette el édesanyját. Az árvaság érzése még friss a lelkében, de ez arra tanítja, hogy felelősen kell gondolkodnia a családjáról és hivatásáról is. Úgy érzi, hogy a tragédia után ért meg igazán a szülőségre, és oda kell figyelnie arra, mit és hogyan tesz, mert még nagyon sokáig szeretne szülő lenni.

Arról is beszélt, hogy jó viszonyt ápol testvérével, az operatőr Őze Gáborral, akivel már többször dolgozott együtt. „Ilyenkor jó érzés volt, hogy két Őze is jelen van: az egyik a kamera mögött, a másik előtte” – mondta a bátyjához fűződő kapcsolatáról, megjegyezve azt, ha korábban rivalizáltak is, az csak egy „fiús, tesós” vetélkedés volt. Véd- és dacszövetség volt közöttük, amely sok nehézségen átsegítette őket.

A művészet és kreativitás mindig is jelen volt a családban. Ezt példázza Őze Áron szerint, hogy édesanyja olasz tolmács volt, és kislány korában négy hangszeren is játszott. Anyai nagymamája franciát, németet, gitárt és zongorát tanított. Apai nagymamája szakácsnő volt Szentesen, és kreativitást igényelt tőle, amikor 300 mezőn dolgozó embert kellett megetetnie puliszkából, lisztből, sóból és kukoricából – sorolta a színművész, aki nem zárkózik el attól, hogy egyszer majd Szentesen rendezzen színdarabot.

„Tárgyaltunk már a Ködszurkálók előadásról, ami egy színész lélektanról szóló előadás. Ennek is helye lenne Szentesen. De arról még nem gondolkoztam, hogy mit rendeznék a felújított Tóth József Színházban. Biztos, hogy egy bátor hangvételű, de klasszikus előadást választanék, amely illeszkedik a gyönyörű, új színházi miliőbe. Lehet, hogy a Volponet, mert azért az előadásért, Corbaccio szerepéért kapta Őze Lajos a Színikritikusok Díját” – zárta a beszélgetést Őze Áron.