Hazánkban a nemzeti jegyzék mintegy 40 hagyományt tartalmaz. Ezek közül választ ki időről időre a Szellemi Kulturális Örökség Kormányközi Bizottság egyet-egyet, amelyet aztán Magyarország felterjeszt az UNESCO reprezentatív listájára, amelyen pillanatnyilag 127 ország által, 549 örökségelem szerepel.

Magyarország részéről eddig szerepel a mohácsi busójárás, a solymászat, a matyó hímzés és a kékfestés hagyománya – ismertette Csonka-Takács Esztert, a bizottság vezetője, hozzátéve, hogy

az idei évben további örökségek kerültek felterjesztésre, így a lipicai lótartás- és vonó zenekari formáció hagyománya, valamint a solymászat ismét,

miután hat új ország jelezte, hogy az ő területükön is él ez a hagyomány és részesei szeretnének lenni az előterjesztésnek.

Csonka-Takács Eszter hozzátette, a vonó zenekari formáció hagyományára azért esett a választás, mert ez tekinthető a népzenei kultúra legjelentősebb és legnépszerűbb formációjának. Az alapvetően egy hegedűből, egy brácsából és egy nagybőgőből álló vonós bandák állandó fellépői a táncalkalmaknak, egyházi és gazdasági ünnepeknek, mulatságoknak, valamint egykor minden lakodalom kísérői is voltak. Érdekesség, jegyezte meg a Csonka-Takács Eszter, hogy még az úri barokk kori vonós zenekari formákból alakultak át, ők játsszák a csárdást, a verbunkot és a különféle magyar jellegű táncokat. Egy magyar specialitás, amely aztán elterjedt elintet Közép-Európában, majd tágabb környezetben is. A 70-es években a táncházmozgalmaknak köszönhetően a városi keretek között is ismert és népszerű lett. Manapság színpadi fellépések alkalmával, fesztiválokon és táborokban is találkozhatunk a vonós zenekari formációkkal.

Az összesen nyolc környező országgal egyetemben az UNESCO listára beterjesztett lipicai lótartás hagyománya körülbelül 450 éves múltra tekint vissza, egészen az Osztrák-Magyar Monarchia idejére. Ekkor tenyésztették ki ugyanis a lipicai lófajt, amely

megjelenésével és mozgásával az eleganciát és a pompát jelképezi

– fogalmazott a bizottság vezetője. Nevét a mai Szlovéniában található Lipica telepüésről kapta, ahol egykor tenyészteni kezdték; ott volt ugyanis a legmegfelelőbb a klíma és a talajviszonyok ehhez. Ezt követően fokozatosan szétterjed a ménes és tenyésztés a monarchia különböző országaiban. Magyarországnak viszont nagyon jelentős szerepe volt a fajta fenntartásában, miután a napóleoni háborúk idején Mezőhegyesre menekítették a ménest az ellenséges seregek elől, és így vészelhette át ez a lófaj az akkori időket és maradhatott fenn.