Angus McKinnon Young a ködös Skóciában született, de a távoli és napfényes Ausztrália lett az otthona, a jobb megélhetés reményében ide vándorolt ki ugyanis szobafestő apja nyolc gyermekével. Az ő esetében is igaz a mondás, hogy nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk: tizenöt évesen eltanácsolták a középiskolából, mégis milliomos lett belőle. A csúcsra vezető út azonban nehéz volt és rögös: rövid ideig nyomdászként dolgozott, de nem sokáig bírta, s tinédzserként végképp a zenélésre adta fejét. Először bendzsózott, aztán olcsó akusztikus gitárokon játszott, első komoly hangszerét, egy Gibson SG gitárt tizenhat évesen vette használtan.

Malcolm bátyjával 1973-ban alapítottak együttest, amely az AC/DC (váltó- és egyenáram) nevet kapta. A keresztanya nővérük volt, aki a varrógépén látható jelölést javasolta, és a fiúk azonnal beleegyeztek, mert a rövidítést energikusnak és felvillanyozónak találták. Egyetlen lánytestvérük ötlete volt az is, hogy Angus iskolai egyenruhában, nyakkendőben, rövidnadrágban és iskolatáskával a hátán lépjen a színpadra, mert gimnazistaként az ajtón belépve azonnal gitárjához rohant, nem bajlódva az átöltözéssel.

Az ausztrál kocsmákban edződött AC/DC 1975-ben adta ki első lemezét, High Voltage címmel, ezt követte a T.N.T., a Powerage - a címek is jól jelzik zenéjük dinamikáját, robbanékony stílusát, amely élőben az igazi. Első albumukról a nagytekintélyű Rolling Stone magazin azt írta: "a hard rock minden kétséget kizáróan elérte mélypontját" - 2008-ban viszont már a lap vette megtiszteltetésnek, hogy címlapjára tehette az együttes képét.

Az AC/DC egyszerű, elemi erejű, kőkemény rockot játszik, számaik harsogó, könnyen megjegyezhető gitárakkordokból építkeznek. Jó példa erre a Highway To Hell, a Hell's Bells, a Thunderstruck, a Let There Be Rock, a Back In Black és még hosszan lehetne sorolni. A rockrajongók által jól ismert riffek nagy része a ritmusgitáron játszó Malcolm leleménye, a szólókat a koncerteken fel s alá rohangáló, nemegyszer Chuck Berry híres kacsajárását utánzó Angus vezeti elő. A két testvér nem tagadja, hogy számaik nem túl változatosak, többnyire egyetlen sémára épülnek, de Malcolm szerint ez esetben az egyszerű a nagyszerű, kár volna ötleteiket "tupírozgatni". Zenéjüket "csak" jónak tartják, és szócséplésnek nevezik a szaksajtó próbálkozásait, hogy beskatulyázzák őket. Angus szerint Mozartot sem foglalkoztatta, hogy milyen stílusban komponál.

Az AC/DC a világ egyik leghosszabb ideje létező (egy időben a leghangosabb címet is kiérdemelt) heavy metal együttese. A formációban az évek folyamán két futballcsapatra való tag fordult meg, az állandóságot a Young fivérek képviselik. Az AC/DC még azt is túlélte, hogy első énekesük, a szertelen Bon Scott 1980-ban szó szerint halálra itta magát, a helyére lépő Brian Johnsonnal készített, Scott emléke előtt tisztelgő Back In Black pályafutásuk egyik legnagyobb sikere lett. Az évek során 200 milliónál több lemezt adtak el, ezek közül 17 stúdióalbum, négy élő felvétel. Legutolsó lemezük tavaly novemberben jelent meg Rock Or Bust címmel. Ennek felvételében a súlyosan beteg Malcolm Young már nem tudott részt venni, helyére unokatestvére ugrott be, és a hírek szerint a turnén is ő lesz a ritmusgitáros.

A boszorkányosan gyors kezű Angus Young a Total Guitar című szaklap minden idők száz legnagyobb gitárosát összegző listáján a 20. helyre került. A színpadra ma is ördögszarvacskákkal, iskolás ruhájában robban be, e szokásán nem is akar változtatni, mint mondja, ha elnézi, hogy mostanában miket viselnek a popsztárok, kifejezetten elegánsnak érzi magát. Köztudott róla, hogy hatalmas gitárgyűjteménye van, de még mindig első Gibson SG gitárját nyüvi. Azt kevesebben tudják róla, hogy minden idők egyik legnagyobb muzsikusának Louis Armstrongot tartja, odahaza szívesen hallgatja a trombitás lemezeit. Az együttesből egy téren lóg ki: keményen dohányzik ugyan, de a többiektől eltérően még a legvadabb évek alatt sem ivott alkoholt, beérte a kávéval.

Az AC/DC 2003-ban került be a Rock Dicsőségcsarnokába, de első Grammy-díjukat csak 2010-ben kapták, Melbourne-ben utcát is neveztek el róluk. Érdekes módon zenéjük egyszer még politikai szerepet is játszott: 1989-ben, amikor az amerikaiak megbuktatták Manuel Noriegát, a panamai diktátor a vatikáni nagykövetségre menekült. Az operarajongó tábornokot azzal késztették megadásra, hogy az épület előtt 130 decibeles hangerővel bömböltették az AC/DC számait.