Major Tamás 1910. január 26-án született Újpesten. A Színiakadémia elvégzése után, 1931-ben lett a Nemzeti Színház tagja, de már főiskolásként színpadra lépett az intézményben. 1945-től a Nemzeti igazgatója, 1962-től 1978-ig főrendezője volt, majd 1982-ben a Katona József Színház egyik alapító tagja lett. 1947-től évtizedekig tanított a Színház-és Filmművészeti Főiskolán.

Művészi munkáját csapongó ötletgazdaság, állandó megújulási készség, a színház iránti szenvedélyes szeretet jellemezte. Színészként emlékezetes alakítást nyújtott Jago, Macbeth, III. Richárd, Lear király, Tartuffe szerepében, eljátszotta Lucifert Az ember tragédiájában, Moórt Csurka István Döglött aknák című darabjában, utoljára 1983-ban Spiró György Az imposztor című darabjában láthatta a közönség, a szerepet a szerző egyenesen Majornak írta. A negyvenes évektől kezdve filmezett is, olyan alkotásokban játszott, mint A tizedes meg a többiek, a Hideg napok, az Egri csillagok, A nagy generáció.

Több mint száz darabot állított színre, ezek közül 20 Shakespeare műve volt, de megrendezte a Bánk bánt, Az ember tragédiáját, a Tartuffe-öt, a Két úr szolgáját. Eleinte merev szocialista-realista stílust ötvözött plebejus harsánysággal, később a brechti elidegenítés, majd a formabontó modernizmus kísérleteivel keresett új utakat. Sokoldalúságára jellemző, hogy kabarészínészként is igen sikeres volt, a hatvanas-hetvenes években Psota Irénnel kétszemélyes jelenetsorozatban komédiáztak, általuk vált emlékezetessé a "Jenő, azt írja az újság..." kezdetű mondat.

Major művészetében nem választható külön a színész, a rendező, a színészpedagógus, a versmondó, s mindez összefüggött közéleti tevékenységével, elkötelezett baloldaliságával. Pályája kezdetétől fellépett a munkáskultúra előadásain, antifasiszta műsorokat rendezett, részt vett az ellenállási mozgalomban. 1949-1953 és 1958-1961 között országgyűlési képviselő, 1957-1966 között az MSZMP vezető testületének tagja volt. Művészi munkáját 1948-ban és 1955-ben Kossuth-díjjal ismerték el, a kiváló művészi címet 1950-ben kapta.

Õ volt a magyar színháztörténet leghosszabb ideig regnáló, legnagyobb befolyású, szinte korlátlan hatalommal rendelkező alakja. Az addig csak kis szerepekhez jutó, 35 éves színészt - aki már az illegális kommunista pártnak is tagja volt - 1945 tavaszán a párt befolyása emelte a Nemzeti Színház élére. Tizenhét évvel később, 1962-ben váltották le, ezután főrendezője lett a színháznak, befolyása azonban a hetvenes évek végéig mit sem csökkent.

Ellentmondásos figurája máig megosztja a művésztársadalmat, voltak csodálói és olyanok is, akik szívesen eltávolították volna a színházi életből. Azt azonban senki sem vitatta, hogy amikor 1986. április 13-án meghalt, olyan művész távozott, akinek a magyar színházművészet nagyon sokat köszönhetett.