Miért tüntettek a franciák százezrei, és miért fordultak erőszakba, rombolásba, fosztogatásba a tüntetések? Erről is kérdezte az InfoRádió Sayfo Omart, a Migrációkutató Intézet kutatási vezetőjét.

– A tüntetések olyan panaszok miatt kezdődtek el, amiket maga a francia oktatási miniszter is legitimnek tartott, miszerint egyes iskolákban rossz az infrastrukturális helyzet, a tanórák jelentős része elmarad, helyettesítő tanárok nincsenek. Ahogy általában Franciaországban lenni szokott, amikor megkezdődött a tüntetés, abba becsatlakoztak különböző erőcsoportok, mint a szakszervezetek, a különböző intézmények dolgozói. Aztán

az oktatás köré szervezett tüntetésekben megjelentek az iskolakerülők is a külvárosokból, akik aztán egészen más típusú utcakultúrát, illetve tüntetéskultúrát jelenítettek meg. De azt fontos kihangsúlyozni, hogy viszonylag kevés az erőszakos rendbontók aránya.

Azok száma, akik boltokat fosztogatnak, a francia rendőrség szerint pár ezer főre tehető, és még a maximális becslés szerint sem éri el a 10 ezer főt, miközben hozzávetőleg 550 ezer ember vonult utcákra Franciaország-szerte.

Franciaországban kultúrája van a tömegmegmozdulásoknak, és ezek eredményeket is szoktak elérni. Mitől függ az, hogy ez mikor fordul át erőszakba?

– Franciaországban valójában kétfajta hagyományuk van az utcai megmozdulásoknak. Vannak valóban azok a megmozdulások, amelyek az államtól szeretnének valamit elérni. Itt gondolhatunk az 1936-os népfront idején kibontakozó sztrájkokra a fizetett szabadság és a hosszabb munkahetek lerövidítése érdekében. Voltak az 1968-as diáktüntetések, akár az 1995-ös országos sztrájkok, vagy legutóbb pár éve a „sárgamellényes” megmozdulások. Itt valóban olyan csoportokról van szó, akik valamilyen konkrét követelésekkel állnak elő az állammal szemben. És vannak azok a megmozdulások, amelyek a 80-as években kezdődtek, igazából a 90-es években váltak elterjedtté, és legutóbb mondjuk 2003-ban voltak, ezek a külvárosi zavargások, amelyek gyakran erőszakba torkollnak, és általánosságban egy szélesebb társadalmi frusztrációt fejeznek ki, ami jellemzően bevándorló hátterű fiatalokhoz kötődik, akik vélten valósan elnyomva érzik magukat, marginalizálva érzik magukat a francia társadalomban, és amikor valamiféle lehetőség van, akkor legalábbis egy részük ilyen módon mobilizálódik.

Az, hogy bevándorló hátterűek, az azt jelenti, hogy nemrég jöttek, vagy már ott születtek és igazából franciának számítanak?

– Franciaországban a tömeges bevándorlás a 60-as években kezdődött. Itt

jellemzően a régebbi bevándorlók leszármazottairól van szó, akiknek korábban már a felmenőit is a francia állam fizikailag is a központoktól, a többségi társadalmaktól szeparálva telepítette le úgynevezett banlieue-kben, külvárosokban,

ahonnan adott esetben egy órába is, vagy még többe telik bejutni a belvárosba. Ezek a helyek „mikrokozmoszokká” alakultak. Nem homogén tömbbé, hiszen nincs egyik bevándorló csoportnak sem túlsúlya, de azt el lehet mondani ezekről a városrészekről, hogy jellemzően különböző hátterű észak-afrikai és szubszaharai eredetű lakói vannak, nagy többségben legalábbis, és kialakult ott egyfajta mikrokozmosz, ami egyben táptalaja is az elégedetlenségnek.

Mit kínál nekik a francia állam? Kézenfekvő volna ott egy nagyon magas színvonalú oktatást csinálni, ami a társadalmi mobilizáció útja volna. De ezt nyújtja-e Franciaország?

– A francia állam európai uniós szinten meglehetősen sokat önt bele az oktatásba, de ez elégtelennek bizonyul ahhoz, hogy felemeljen szélesebb társadalmi rétegeket. Azért azt is látni kell, hogy azok, akik Európán kívüli bevándorló háttérrel érkeztek Európába, legalábbis a francia példa esetében, eleve egy nehezített pályán mozognak. Dolgozó férfiak érkeztek, akik gyárakban vagy egyéb helyeken dolgoztak, majd aztán a családegyesítések révén a 70-es években jöttek a feleségeik, és

ezekbe a családokba születtek bele a gyerekek, ahol eleve a nyelvtudás nem volt adott, ha beszéltek is franciául, akkor erős akcentussal, és alapvetően alacsonyabb társadalmi osztály tagjait képviselték.

Az ilyen helyzetben is megvan a társadalmi mobilizáció lehetősége, tehát vannak, akik közülük felemelkedtek, egyetemet végeztek stb., de már a kezdetek óta nehezebb volt számukra, mint a született franciák számára. Ez persze egy olyan vita, amit nem lehet eldönteni, hogy kinek a hibája ez az egész, hiszen különböző hatások értek össze.

Jönnek az elnökválasztások. A politikai erők ráülnek a zavargásokra? Vagy van, aki hátradől és kér egy kávét?

– Természetesen ráülnek, és mindenki azt adja, ami a lényege, illetve a politikájának a lényege. Tehát Marine Le Pen, aki most a legesélyesebb elnökjelöltnek tűnik, és az előrejelzések szerint több mint 30 százalékát besöpörné a szavazatoknak, alapvetően rendpárti retorikát folytat, tehát megerősítené a rendőrség szerepét. Valamelyest érinti a bevándorlást is, de azért óvatosabban, hiszen most mégiscsak egy sokkal szélesebb társadalmi réteget szeretne megszólítatni a választások előtt, tehát nem szeretné elidegeníteni magától a potenciális szavazóit. A radikális baloldal pedig Jean-Luc Mélenchonnal már az előző választások során is a banlieue-k, a külvárosok képviselőjének pozícionálta magát, noha ő egyébként született francia. Ő természetesen ebben az esetben a munkások, a tüntetők mellett áll ki, a követelésük legitimitását hangsúlyozza.

Franciaország egy erős állam, erős hadserege, rendőrsége, csendőrsége, városi rendőrsége van, a titkosszolgálata meg legendás. Képes megfogni az erőszakos tüntetéseket, helyreállítani a rendet?

– Abszolút képes. Gondoljunk arra, hogy a francia rendőrség és csendőrség, és akkor még a helyi erőkről önkormányzati szinten nem is beszéltünk, tehát

csak a rendőrség és a csendőrség 90 ezer fegyveres hatósági személyt tudna mozgósítani az utcákra, és azért ettől még messze vagyunk.

2023-ban, amikor sokkal erősebben külvárosi volt a profilja ezeknek a tüntetéseknek, amik végsöpörtek az országon, tehát 2023-ban hozzávetőleg 50 ezer hatósági személyt mozgósítottak az utcákra, és alapvetően véget tudtak vetni a megmozdulásoknak, pedig azok jellemzően erőszakos zavargások voltak. Most gyakorlatilag még messze vannak a kapacitásaik határaitól. Az jelenti a kihívást, hogy a rendőrségnek

• egyszerre kell a nagy tömegtüntetéseket biztosítania, ahol alapvetően legitim célokért tüntetnek az emberek,
• és egyszerre kell különböző, földrajzilag szétszórt helyen fellépő fosztogatókkal szemben fellépniük, akik viszont kisebb, ezáltal mobilisabb utcai bandákból állnak.

Tehát ilyen körülmények között, különböző kihívásoknak kell eleget tenniük a rendőröknek, csendőröknek, de meg tudják tenni, és látszik is, hogy az október 17-i csúcspont óta olyan mértékű erőszak nem volt a francia utcákon, mint amitől sokan féltek.

Látszik, hogy a középosztály, amelynek az üzleteit szétverik, képes-e nyomást gyakorolni a kormányra, és ha igen, akkor miért? Mit tegyen az állam? Javítsa az oktatási rendszert? Veresse szét a tüntetőket? Vigye be a gyerekeket? De melyik fajtát?

– Megint csak különböző elképzelések vannak, és a legtöbb francia nem feltétlenül a boltok kifosztását látja, mint amit egyébként a közösségi médiában itt Magyarországon súlyozottan látunk nap mint nap, hanem sokkal inkább az utcára vonuló, jellemzően baloldali jelszavakat skandáló diákokat, akik nem feltétlenül csak bevándorlók, sőt többségben nem azok. Tehát a franciák egészen más módon látják a tüntetéseket, máshogy érintkeznek ezzel, és ne felejtsük el, hogy

az utcai megmozdulásoknak van hagyománya Franciaországban, az utca ott az érdekérvényesítésnek egy legitim terepe. Tehát nincs egy egységes francia közvélemény.

Erről hivatalos statisztikát, felmérést az elmúlt napokban nem láttam, hogy hogy viszonyulnak az egészhez a franciák, de az egészet kicsit „francia szoftverrel” érdemes végiggondolni, tehát ott egészen mások a viszonyítási alapok, mint nálunk – mondta el Sayfo Omar, a Migrációkutató Intézet kutatási vezetője az InfoRádióban.

Az interjút Exterde Tibor készítette.