Éjjeli őrség a Balti-tengeren

Éjfél után valamivel a Balti-tengeren a fedélzet már hideg, a horizont sötét, de a monitorok vakítóan világítanak. Egy NATO-fregatt műveleti központjában egy fiatal tiszt félrebillenti a fejhallgatót. A képernyőn épp egy rozsdás, civilnek álcázott tartályhajó radarjele tűnik fel. Nem először. A hajó útvonala furcsán követi azokat a pontokat, ahol tenger alatti adatkábelek és áramvezetékek futnak. Néhány hónapja hasonló hajók „véletlen” manőverei után Finnország és Észtország között internet- és áramkimaradások voltak, kábelek szakadtak el.

A nyugati sajtó orosz árnyékflottáról kezdett írni. Öreg, biztosítás nélkül hajózó, homályos tulajdonosi hátterű tankerekről, amelyek a szankciók kijátszása mellett gyanúsan gyakran keverednek kritikus infrastruktúra közelébe.

A NATO válasza a Baltic Sentry lett. Szövetséges hadihajók, drónok és járőrrepülők állandó jelenléte a Balti-tengeren, hogy elriasszák a következő „balesetet”. A program kezdete óta újabb jelentős kábelszakadás nem történt. A NATO katonai bizottságának elnöke, Giuseppe Cavo Dragone szerint a visszatartás működik.

Csakhogy a történet itt nem ér véget. Ugyanez az admirális a Financial Timesnak azt is elmondta, hogy a szövetségben egyre komolyabban gondolkodnak azon, hogy a hibrid támadásokra ne csak reagáljanak, hanem agresszívabban, proaktívan lépjenek fel, akár megelőző cyber-akciókkal vagy más keményebb eszközökkel.

És ekkor válik a balti éjszaka jelenete valami sokkal nagyobb dolog metaforájává. Már nem az a kérdés, hogy ráfordul-e a NATO-fregatt a gyanús hajóra. Hanem az, hogy mi történik, ha egyszer valaki túl messzire megy ezen az eszkalációs létrán.

Nem csak az számít, mit teszel, hanem az is, hogyan

Azt gondolnánk, hogy ha orosz oldalról jön a hibrid nyomás (kábelvágás, drón-berepülés, kiberakció), akkor a hatékony elrettentéshez keményebb, látványosabb ellenlépés kell. Hiszen ha csak csendben tűrünk, akkor az agresszor csak egyre bátrabb lesz.

A kiber- és hibrid hadviselésről szóló friss kutatások viszont valami mást mondanak. Benjamin Jensen és szerzőtársai (2024) „How cyber operations can reduce escalation pressures: Evidence from an experimental wargame study” című cikkükben kísérleti hadijátékokban vizsgálták, hogyan döntenek politikusok és katonai vezetők különböző válsághelyzetekben. Azt találták, hogy

ha rendelkezésre állnak célzott, korlátozott cyber-eszközök, a résztvevők sokkal ritkábban lépnek tovább a konvencionális, fegyveres eszkaláció felé. Mintha a kibertér egyfajta „szelep” lenne a feszültség kiengedésére.

Robert Axelrod 2022-es „How to De-Escalate a Cyber Conflict” című tanulmányban részletesen leírja, hogy a kiberkonfliktusok deeszkalációja miért nehezebb, mint a hagyományos háborúké, és milyen lépésekkel lehet mégis „kijáratokat” építeni a feleknek. Joseph Nye pedig 2017-es „Deterrence and Dissuasion in Cyberspace” cikkében amellett érvel, hogy a kibertérben az elrettentés nem működik jól, ha csak büntetésre építjük. Sokkal jobb, ha a támadások sikerének megakadályozása és a normák, reputációs költségek is központi szerepet kapnak.

Az általános tanulság az, hogy nem minden lépés egyformán kockázatos. Nagyon nem mindegy, hogy a NATO úgy akar erősebb lenni, hogy közben egyre inkább hasonlít az ellenfelére, vagy úgy, hogy a saját szabálykönyvét erősíti meg, és az ellenfél mozgásterét szűkíti.

Eszkalációs spirál

A történelem tele van olyan helyzetekkel, amikor két fél egymásra licitált az elrettentő gesztusokban, és a végén már egyikük sem tudott arcvesztés nélkül visszalépni.

Az Osztrák–Magyar Monarchia 1914-ben a Szerbia elleni kemény fellépéssel akarta végleg megoldani a balkáni nacionalizmus problémáját. A belpolitikai és presztízsnyomás miatt olyan ultimátumot küldött, amelyet szinte lehetetlen volt teljes egészében elfogadni. Szerbia részben engedett, részben visszautasított. Oroszország mozgósított a szerb szövetséges védelmében, Németország a szövetségi logika és saját presztízse miatt lépett, az európai nagyhatalmak „elrettentő” mozgósításai pedig napok alatt világháborúba fordultak.

1949–1950 között Észak- és Dél-Korea között szinte folyamatosak voltak a kisebb fegyveres összecsapások. Mindkét fél a keménység üzenetét akarta küldeni. Észak abban bízott, hogy egy gyors, nagy erejű támadással kész helyzetet teremt, miközben az USA nem meri felvállalni az eszkalációt. A háború végül több millió halottal, befagyott frontvonalakkal és a mai napig tartó feszültséggel zárult.

Izrael és a környező arab államok kapcsolata 1967 tavaszára hasonló spirálba került. Figyelmeztető légitámadások, mozgósítások, a szoros lezárása. Mindkét oldalon a „nem hátrálhatok” logika uralta a döntéshozatalt. Amikor Egyiptom lezárta a Tiráni-szorost, ezt Izrael casus bellinek tekintette és megelőző csapást mért. A hatnapos háború villámgyőzelme mögött is egy olyan elrettentési verseny állt, amely egy egyirányú sikátorba kényszerítette a feleket.

A három példa közös mintázata ugyanaz, amit a modern eszkalációs elméletek is hangsúlyoznak.

Ha a presztízs fontosabbá válik, mint a stratégiai rugalmasság, az elrettentés egy ponton átcsúszik háborúba.

Mit mutatnak az adatok?

A mai döntéshozók előnye, hogy nemcsak visszatekinthetnek a történetre, hanem nagy adatbázisokból, indexekből is láthatják, mit tesz a háború előtti zaj a gazdasággal.

Caldara és Iacoviello geopolitikai kockázati indexe (GPR) újságcikkek millióit elemzi, és külön méri a fenyegetések és a tényleges cselekmények intenzitását. Azt találják, hogy a GPR-sokkok (tehát amikor a háborúról, katonai felvonulásról szóló hírek hirtelen sűrűsödnek) már önmagukban is csökkentik a termelést és emelik az inflációt.

Az IMF 2025-ös Global Financial Stability Reportjának 2. fejezete ugyanezt a gondolatot viszi tovább. Nagy geopolitikai események átlagosan jelentős tőzsdei áresést és emelkedő szuverén kockázati felárakat okoznak, különösen a konfliktushoz közel fekvő, nyitott gazdaságú országokban.

Az Európai Központi Bank külön tanulmányt szentelt annak, hogyan hat a geopolitikai kockázat az euróövezeti bankok CDS-spreadjeire és részvényárfolyamaira. Amikor a bankszintű GPR-mutató emelkedik, a bankok finanszírozási költségei nőnek, a részvényárak esnek.

Más kutatások azt mutatják, hogy a geopolitikai feszültség csökkenti a kereskedelmi nyitottságot, visszaveti a közvetlen tőkebefektetéseket, és a vállalatokat ellátási láncaik átszervezésére kényszeríti. Ez különösen látványos volt az orosz–ukrán háború után a balti államok esetében.

Magyarra fordítva már az is sok pénzbe kerül, amikor „csak” fenyegetik egymást, kábeleket vágnak el, drónok kóborolnak a határ mentén. Nem kell ahhoz átlépni a 5. cikkely küszöbét, hogy a negatív gazdasági jelek láthatóak legyenek.

Egy amerikai elnök, aki nem tett fel mindent

A kubai rakétaválság napjaiban John F. Kennedy előtt lényegében ugyanaz a menü volt, mint ma egy NATO-döntéshozó előtt:

• kemény katonai csapás (légicsapások, invázió),
• látványos, de korlátozott jelzés (tengeri blokád),
• alku + arcmentés (titkos kompromisszum).

Kennedy végül a tengeri karantén mellett döntött, és a nyilvánosság előtt kemény maradt. A háttérben viszont titkos megállapodás született. A Szovjetunió elbontotta és hazaszállította a Kubába telepített közepes hatótávolságú atomrakétákat. Cserébe az USA titokban kivonta Jupiter-rakétáit Törökországból és Olaszországból.

Ez a kombináció (határozott jelzés, titkos engedmény, és esély az ellenfélnek az arcvesztés nélküli visszavonulásra) hozta el azt, amit ma sokan a válságmenedzsment magasiskolájának tekintenek. A szuperhatalmak elkerülték a nukleáris háborút, miközben mindkét fél fel tudott valamit mutatni belpolitikailag.

Ez az, amiben a mai szereplők tanulhatnának a Kennedy-féle tárgyalási stratégiából. A keménységet nem a hangerő, hanem a kijáratot is tartalmazó terv teszi hitelessé.

Három gyakorlati következmény

Az európai adatok egyértelműek. Minél közelebb van egy ország a konfliktushoz, annál jobban emelkednek a védelmi kiadásai. A legújabb elemzések szerint a keleti NATO-tagok közül többen már 3–4 százalékos GDP-arányos honvédelmi költségvetés fölé mennek. Litvánia például 5–6 százalékos célt is belengetett a fenyegetések miatt.

Ez rövid távon növeli a biztonságot, de hosszú távon komoly fiskális árral jár; az egészségügytől, az oktatástól, az infrastruktúrától kerül át forrás a hadsereghez. A kérdés nem az, kell-e többet költeni védelemre, hanem az, hogyan lehet a védelem típusát úgy megválasztani, hogy minél inkább a deeszkalációt erősítse, ne pedig a presztízsversenyt.

Az IMF, az ECB és több friss empirikus tanulmány szerint a geopolitikai kockázat ma már külön faktorként jelenik meg az eszközárakban. A háború- és szankcióérzékeny szektorok (energia, hadiipar, szállítmányozás) magasabb elvárt hozamot kell hogy fizessenek a nagyobb volatilitás miatt.

Egy tartós NATO–Orosz hibrid feszültség esetén a Baltikumhoz, Északi-tengerhez közeli piacok tartósan magasabb kockázati prémiummal kereskedhetnek. Ez nem csak háború esetén igaz, hanem már ma is.

A szürke zónában a legsikeresebb válasz nem az, ha minden egyes provokációra látványos megtorló csapással felelünk, hanem ha előre kiépítünk egy eszköztárat, amelyben az infrastruktúra fizikailag és virtuálisan is védettebb, a jogi és szankciós válaszok előre megadott forgatókönyvek szerint jönnek, és a kommunikáció világos. Azaz bizonyos vörös vonalak átlépése esetén jöhet csak szóba konvencionális reakció.

Ez politikailag nem olyan látványos, mint egy nagy visszacsapás. De a bizonyítékok alapján nagyobb eséllyel kerüli el azokat az eszkalációs baleseteket, amelyekről a kiber-eszkalációról szóló szakirodalom annyit beszél.

Vissza a Balti-tengerre

Képzeljük el újra a balti éjszakát. A NATO-fregatt radarján ott kúszik a gyanús árnyékflotta-hajó a kábelek felett. A tiszt parancsot kap, hogy kövesse és dokumentálja a hajó útját. A háttérben közben jogászok dolgoznak egy új nemzetközi szabályrendszeren a tenger alatti infrastruktúra védelmére. Kiberbiztonsági csapatok próbálják feltérképezni a támadók hálózatait, diplomaták pedig arról egyeztetnek, hogyan lehetne szankciókkal és vádemelésekkel szűkíteni az „árnyékflotta” mozgásterét.

Kívülről mindez kevésbé látványos, mint egy megelőző csapás. Nincsenek róla drámai videók, nem készülhetnek hatásos felvételek arról, hogy „most megmutattuk nekik”. De ha komolyan vesszük a történelem leckéit és a friss kutatások eredményeit, akkor épp ez a fajta, higgadtan agresszív stratégia az, ami a leginkább csökkenti annak esélyét, hogy egyszer valóban nagy balhé legyen.

És ha a Balti-tenger fölött legközelebb felszáll egy drón, már nemcsak az lesz a kérdés, ki lő le kit, hanem az is, hogy lesz-e elég fantáziánk Kennedy módjára kijáratot is építeni, mielőtt bárki feltenne mindent egyetlen lapra.

A cikk szerzője Sebestyén Géza, az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője, a BCE egyetemi docense