Alig akad ma már olyan ember, akit különböző módszerekkel ne próbáltak volna meg átverni, lehúzni, megkopasztani az online térben garázdálkodó bűnözők. Az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány elemzéséből kiderül, hol és hogyan tevékenykednek azok, akik fondorlattal akarják megszerezni a pénzünket. Az internetes átverésekről szinte naponta lehet hallani, az viszont már kevesebbek számára ismert, hogy az ENSZ becslése szerint a világon több százezer ember dolgozhat online csalóként az akarata ellenére. A kiberbűnözés egy viszonylag új és igencsak jövedelmező formája a csalásközpont (angolul scam center). Ez egy olyan épület, ahol számos személy dolgozik, magát a munkavégzést pedig az online csalás, vagyis mások pénzének az illegális megszerzése jelenti.

A tanulmány szerzője, Csenger Ádám az InfoRádióban elmondta: a legtöbb csalásközpont Délkelet-Ázsiában található, az elkövetők pedig tulajdonképpen úgy dolgoznak ezekben az épületekben, mintha egy modern technológiai vállalat alkalmazottjai lennének. A csalásközpontok dolgozói hamis felhasználói profilokkal feltöltött laptopokon és mobiltelefonokon tevékenykednek, de az igazi csavar a történetben az, hogy sokan nem a saját akaratukból végzik ezt a munkát, hanem ők maguk is áldozatok. Egyeseket elraboltak, másokat hamis álláshirdetéseken keresztül csábítottak ilyen munkakörbe.

„Közülük nagyon sokan foglyok, rabszolgák, és erőszakkal dolgoztatják őket”

– tette hozzá az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány elemzője.

A csalásközpont dolgozóinak részletesen meghatározzák, milyen helyzetben mit kell írniuk a potenciális áldozatnak. Amint a célszemély beleegyezik a pénzátutalásba, átadják egy másik csapatnak, amely a tranzakciókat kezeli. A csalóktól elvárják, hogy minden nap egy bizonyos számú áldozatot „felsőbb szintre léptessenek”. Ha ezt nem teljesítik, akkor büntetést kaphatnak, például verést vagy kínzást, de a büntetések között szerepel a magánzárka és a szexuális erőszak is. Ha megpróbálnak megszökni, akár meg is ölhetik őket. A fogvatartottak nem merik értesíteni a külvilágot a helyzetükről, mivel a kommunikációs eszközeiket megfigyelés alatt tartják.

Azért lett Délkelet-Ázsia a csalásközpontok fő helyszíne, mert ott a törvények hiányosan érvényesülnek, rengeteg a kiskapu. Ezek az intézmények főleg a mianmari–thaiföldi határ környékén, Kambodzsában, Laoszban és Vietnámban terjedtek el, de kisebb számban a Fülöp-szigeteken és Malajziában is vannak. Csenger Ádám kiemelte: Mianmarban évtizedek óta különböző hadurak, a kormány ellen lázadó csoportok uralják a határ menti területeket, a 2021-es mianmari puccs következtében pedig még súlyosabbá vált a helyzet. Akkor a demokratikusan megválasztott kormányzópártot elmozdította a hatalomból a Tatmadaw, Mianmar hadereje, amely ez után sztratokráciát (katonai kormányzat) épített ki. A mianmari–thaiföldi határ környékén található területeken igazából nincs is központi hatalom, nincs olyan szerv, amely betartatná a törvényeket, így az elemző megfogalmazása szerint „bátran lehet halászni a zavarosban”. Mind a mianmari hadsereg, mind az ellene és időnként egymás ellen is küzdő fegyveres csoportok részesülnek az adott haderő által ellenőrzött területen működő központok nyereségéből, vagy éppenséggel ők maguk üzemeltetnek csalásközpontokat.

Az említett okok miatt meglehetősen nehéz fellépni a csalásközpontok ellen, de Kína az elmúlt években nagy erőfeszítéseket tett ennek érdekében. A távol-keleti hatalom azért próbál meg közbeavatkozni, mert rengeteg a kínai áldozat, illetve rendkívül sok a kínai a csalásközpontokat irányító bűnszervezetek között is, ez pedig a politikai vezetés megítélése szerint negatív fényt vet Kínára. Peking már hosszú ideje nyomást gyakorol a mianmari hatóságokra, hogy intézkedjenek a csalásközpontok ellen. Elsősorban rajtaütéseket szorgalmaznak, továbbá azt akarják elérni, hogy zárjanak be minél több csalásközpontot.

Az eddigi intézkedések csak részben bizonyultak eredményesnek, ugyanis főleg a már említett mianmari hadurak akarata érvényesül az érintett területeken, és ezek a nagy hatalmú, befolyásos személyek jelentős részesedést kapnak a családközpontok nyereségéből. Csenger Ádám megjegyezte: megszervezett akciók keretében idén több ezer embert sikerült kiszabadítani a mianmari csalásközpontokból, de

gyakran előfordul, hogy ha lelepleznek egy ilyen bázist, és bezárják, akkor az a csalásközpont egyszerűen csak odébbáll, és máshol folytatja a működését.

Az elemző úgy véli, számos esetben „az akarat hiányzik ahhoz, hogy megszüntessenek egy-egy csalásközpontot”. Vannak ugyanis olyan délkelet-ázsiai települések, amelyek teljes egészében azért létesültek, hogy ott bűncselekményeket hajthassanak végre. Ráadásul több szolgáltatás (például hotelek, taxitársaságok) még ki is szolgálja az ilyen központokat. Ez jól mutatja, hogy önmagában az nem oldja meg a problémát, ha fizikailag bezárnak egy csalásközpontot.

Így lesznek a csalás áldozataiból csalók

Az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány elemzője azt is elmondta, hogyan környékezik meg és veszik alkalmazásba a csalásközpontok a kiszemelt, mit sem sejtő, leendő dolgozókat. Általában feltöltenek álláslehetőségeket a különféle globális online álláshirdető oldalakra. Például gyakran előfordul, hogy kambodzsai vagy thaiföldi ügyfélszolgálatos állást kínálnak, és ha van jelentkező, akkor tartanak vele egy online állásinterjút. Ez persze csak álca, látszólagos interjú, ami szinte kivétel nélkül jól sikerül a jelentkezőknek. A felek megegyeznek, felveszik a kiszemeltet, akinek aztán meg kell érkeznie a meghatározott időben egy konkrét helyre, ahol

felveszi egy taxi vagy autó, ami a megbeszélt munkahely helyett egy csalásközpontba viszi.

Onnan kiszabadulni már nagyon nehéz, esetleg váltságdíj kifizetése esetén engedik szabadon az érintetteket.

Csenger Ádám elmondta: akár 7-8 ezer dolláros váltságdíjat is kérhetnek a csalásközpontok, amit nagyon sokan nem tudnak kifizetni. Ha mégis kifizetik, még azzal sem oldódott meg minden probléma, ugyanis általában az történik, hogy az átvert dolgozót váltságdíj fejében elengedik például a mianmari–thaiföldi határ thaiföldi oldalán, de onnantól nem foglalkoznak vele, mehet, amerre lát. Csakhogy a hazajutáshoz is pénzre van szükség, nem is kevésre. Akinek pedig nincs, annak sokáig ott kell rostokolnia egy vadidegen környezetben, és jó esetben egy idő után a segítségére siet kapcsolatfelvételek útján egy ilyen helyzetekre szakosodott NGO vagy más szervezet. Ellenkező esetben viszont akár olyan szorult helyzetbe is kerülhet az illető, hogy inkább visszamegy a csalásközpontba.