A tagállami költekezés – a költségvetési hiány és az államadósság – szabadjára engedett állapotát eredetileg csak 2022 végéig akarták nyitva hagyni, és már ez is engedmény volt, ahhoz képest, hogy 2020 márciusában még úgy számoltak Brüsszelben, hogy 2021 végén már visszaállhatnak a korábbi előírások betartatásához. A járvány újabb hullámai miatt azonban a 2022-es újraaktiválás lehetetlenné vált, így lett következő határidővé 2022. december 31.

Aminek kapcsán azonban egyes nettó befizető országok már előre siettek figyelmeztetni, hogy mindezt senki ne érezze még nagyobb eladósodásra feljogosító engedélynek, hanem csupán annak, ami: bizonyos szankciók továbbra is ideiglenes mellőzésének. Christian Lindner német pénzügyminiszter például a Financial Times hétvégi számának nyilatkozva egyenesen arra szólított fel minden tagállamot, hogy

aki csak teheti, az engedmény fennmaradása mellett is önként kezdje meg a visszatérést az eredeti küszöbszámok felé

(mint azt szerinte Németország is javában teszi éppen).

Szakértők szerint mindez egybevág azzal, hogy Valdis Dombrovskis bizottsági alelnök az első hosszabbítás bejelentésének idején, már egy éve úgy fogalmazott, hogy további halasztás úgymond „nem lenne kívánatos” – mondta 2021 májusában –, mivel, ha a tagállami likviditás „túl hosszú ideig” pénzpiaci hitelfelvételen és az államháztartási hiány növelésén alapul, az a bizottsági megítélés szerint idővel „komoly fiskális problémákat vethet fel”.

A brüsszeli testület végül most mégis újabb egy év engedményt kénytelen bejelenteni, mivel az ukrajnai háború, az ukrán menekültek millióinak megjelenése, továbbá az Oroszországra kirótt európai uniós szankciók egymást követő – EU-országokat is sújtó – csomagjai, majd mindezek nyomában az energiaárak egekbe ugrása és vele az infláció elszabadulása együttesen újra lehetetlenné tennék, hogy a tagállamok ez év végéig vissza tudjanak térni az EU stabilitási és növekedési paktumának a küszöbszámaihoz.

Ez egyebek között 3 százalékban maximálja a tagállami költségvetési hiány lehetséges mértékét, és alaphelyzetben az államadósság nagyságát legfeljebb a GDP 60 százalékáig kész tolerálni. De „békeidőben” uniós átlagban az infláció sem haladja meg a 2 százalékot, ami tehát a 27 tagországban is e körüli szórást feltételez.

Uniós átlagban

a költségvetési hiány ehhez képest a Eurostat legutolsó adatai szerint 5,1 százalék volt – ami mögött jó pár tagállamban 10 százalék feletti érték is előfordul –, az államadósság pedig a huszonhetek szintjén most éppen 95,6 százalék,

de úgy, közben igazából hét tagállam – Belgium, Ciprus, Franciaország, Görögország, Olaszország, Portugália és Spanyolország – már javában a „százasok klubjának” tagja, azaz esetükben az adósságráta már a GDP 100 százaléka felett áll. (Ismert az is, hogy Görögország és Olaszország valójában már a 200 százalék felé tendál, az előbbi egész közelről, az utóbbi még csak tendenciájában.)

Ha az eredeti határidő maradt volna érvényes, akkor ilyen mutatók mellől kellett volna az év végéig visszatérni a paktum alapkritériumaihoz, aminek kapcsán már az ukrán háború előtt is az volt az európai bizottsági vélemény is, hogy ha ragaszkodnak hozzá, akkor ez nemcsak előre kiszámítható politikai feszültséget gerjeszt majd, de létében teheti kétségessé az egész helyreállítási (új generációs) program végrehajthatóságát, (hogy a digitalizációs vagy klímacélok teljesítéséről ne is beszéljünk). Ráadásul, az ily módon leblokkoló gazdaságok az esetek többségében az adósságcsökkentéshez szükséges növekedési többletet sem tudnák előteremteni.

A február végén kirobbant orosz-ukrán háború annak minden következményével aztán láthatóan el is döntötte a kérdést, és

a hétfői javaslat már formálisan is az idén harmadik évébe lépő mentesség újabb 12 hónapos prolongálását ajánlja majd.

A döntés már a tagországok pénzügyminiszteri tanácsára – esetleg egyenesen az állam- és kormányfők csúcstalálkozójára – vár majd, lévén a Bizottságnak ez ügyben csak javaslati joga van. A pénzügyminiszterek kedden történetesen ülésezni fognak Brüsszelben, de megfigyelők szerint egyelőre csak „tudomásul veszik” majd a testület ajánlását, utána ki-ki először hazai pályán fogja mérlegelni a javaslat megítélését, és az első érdemi vita a miniszterek júniusi ülésén valószínű.

Az egyelőre nem derült ki, hogy a bizottsági javaslat tesz-e majd utalást a témakör másik, immár örökzöldnek számító vetületére, hogy ugyanis, ha 2023 után visszatérnek is a stabilitási paktum érvényességéhez, vajon ugyanazon küszöbszámokat tekintsék-e majd érvényesnek, vagy – miként azt 2021 folyamán már eddig is lényegében valamennyi déli tagállam szorgalmazta (kiegészülve egyebek között Franciaországgal és Belgiummal is) – mindjárt reformálják is meg a paktum járvány előtti rendszerét. Nadia Calviño spanyol gazdasági és pénzügyminiszter tavaly már egyenesen arról beszélt, hogy a paktum reformja szerinte igazából COVID nélkül is elkerülhetetlenné vált volna mostanra, mivel úgymond „a járvány előtti szabályozás eleve nem is szolgálta megfelelően az eredeti szándékokat”.

Említett, hétvégi nyilatkozatában a német pénzügyminiszter fontosnak érezte, hogy mindezek kapcsán már előre értésre adja a német – és sokak szerint általában is a nettó befizetői – álláspontot. Lindner szerint

Berlinben bizonyosan nem lenne támogatottsága a küszöbszámok lazításának,

sőt, még azt az ugyancsak tavaly gyakran emlegetett elképzelést sem tudnák elfogadni, hogy a költségvetési hiány meghatározásánál ne számítsák be például a katonai/védelmi, vagy a klímavédelmi célokat szolgáló kiadásokat.

A német pénzügyminiszter emlékeztetett a mindenütt elszabaduló inflációra, és úgy vélte, hogy pillanatnyilag a legfontosabb, hogy még időben megfogják a folyamatok alakulását, és tudatos konszolidációval fokozatosan visszavezessék a gazdaság menetét a normális pályára, ne pedig újabb engedményekkel még jobban aláássák az újbóli stabilizálódás esélyeit.

Lindner ugyancsak igyekezte lehűteni a várakozásokat, hogy a járvány nyomán elhatározott helyreállítási (avagy új generációs) alap létrehozásához alkalmazott közös uniós hitelfelvétel eszközéhez nyúljanak az ukrán háború okozta gazdasági veszteségek finanszírozásához. Ezzel egyébként a német álláspont nincs egyedül: miközben az elképzelést láthatóan erőteljesen szorgalmazzák főként olasz, spanyol, görög, de részben francia részről is, a nettó befizetői csapat (Ausztria, Finnország, Hollandia, Németország, Svédország) egyelőre hallani sem akar róla.