Egyelőre csak annyi bizonyos, hogy Weber kiszállt a házelnöki tervekből, de az már láthatóan kezd kérdésessé válni, hogy ez esetben a jelenlegi szocialista házelnök néppártira váltása egyáltalán aktuális-e még. Az utóbbiak körében mindenesetre kitartanak amellett, hogy januártól „természetesen” két és fél évre néppárti házelnök kell hogy következzen, úgyhogy máris van két új jelöltjük is.

Egyikük – az osztrák Othmar Karas – a közelmúltban elsőként dobta be a kalapját. Őt követte hétfőn a máltai Roberta Metsola, aki e-mailben tudatta frakciótársaival, hogy érdekli a tisztség. A többi potenciális induló kapcsán egyelőre csak „folyosói híresztelések” vannak, igaz, azok viszont már hónapok óta. (A holland Esther de Langét, és a spanyol Esteban González Ponst emlegetik néppárti oldalon a legtöbben, de szóba jött már Eva Kopacz egykori lengyel kormányfő is, mint lehetséges versenyző a tisztért).

Igazából

Weber szeptemberi leköszönéséig minden olyan egyszerűnek tűnt.

Az Európai Parlamentben a „félidős” megbízatások rendszere működik, azaz az öt éves parlamenti ciklus felénél a választott funkciók viselői leköszönnek, és a frakciók egymás közötti váltógazdálkodása szerint más pártcsoportból érkező képviselők váltják őket. A cél, hogy a 705 képviselő, valamint a különböző frakciókban összegyűlt sok tucat nemzeti pártdelegáció közül lehetőleg minél többek parlamenti szerephez jussanak, illetve, hogy adott funkciók ne váljanak néhány párt privilégiumává.

Mióta az Európai Parlament képviselőit közvetlenül választják (1979), a házelnöki poszt a ciklus felénél évtizedeken át a két legnagyobb frakció, a jobbközép európai néppárt és a balközép szocialista (újabban szocialisták és demokraták) pártcsoport között szokott ingázni.

Ezt ugyan egyre nehezebb volt tartani, azzal párhuzamosan, ahogy a két pártcsoport választási eredményei romlottak. Esetenkénti eltérések is adódtak már, de eddig többnyire működött, bár a mostani (2019-es) informális egyetértéshez már arra volt szükség, hogy abban csendestársként partner legyen a harmadik legnagyobb frakció, a liberális pártcsoport is. A néppárti és a szocialista frakciók ugyanis ma már együtt sem képesek kitenni az abszolút többséget.

Ez a liberális egyetértés 2019-ben meg is született, ami valahol

politikai demonstráció is volt azon politikus (Manfred Weber) személye mellett, akit a 2019-es választási eredmények alapján az EP „bizottsági elnökjelöltnek” minősített, de akinek e jelölését a tagállamok kormányainak többsége végül félretolta

(Weber nagy fájdalmára a végjátékban magának a német kancellárnak a támogatásával).

A bajor politikus azonban szeptemberben elállt az EP-elnöki tisztség megszerzésétől is, ehelyett az európai néppártok szervezetének az elnöke szeretne lenni, megőrizve az EP frakcióvezetést is.

Az EPP egyelőre váltig azt hangoztatja, hogy a 2019-es megállapodás továbbra is érvényes. Ehhez azonban először is meg kell állapodniuk egy újabb közös jelöltben, majd pedig meg kell őrizniük a 2019-es egyezségben résztvevő parterek további egyetértését is. És ez utóbbi egyre inkább billegni látszik.

A balközép szocialista-demokratikus frakció oldalán mind gyakoribb az olyan hang, hogy így már nem áll meg a két évvel ezelőtti megállapodás. Végül is, ha Weber kiszállt, akkor nincs többé demonstrálni való sem. Cserébe David Sassoli jelenlegi olasz házelnök nyár óta csendben elkezdett lobbizni annak érdekében, hogy hagyják őt a helyén az öt éves parlamenti ciklus végéig.

A maga részéről

azzal érvel, hogy a járvány miatt személy szerint neki jóformán meg sem adatott még rendes házelnöki munkát végezni,

ezért úgy lenne fair, ha a mostani nyitással neki is lehetővé teszik, hogy elkezdje az igazi munkát is, és akkor már ciklus végéig. (Külön csavar a történetben, hogy ősz eleje óta viszont Sassoli időközben beteg lett. Először tüdőgyulladásról volt szó, majd egyesek tudni vélték, hogy legionáriusbetegsége van. Annyi bizonyos, hogy a legutóbbi hetekig nem nagyon tudott érdemben részt venni semmiben, de újabb nyilatkozataiban fogadkozik, hogy a következő plenárisra már teljes értékűen munkába áll.)

Hírmagyarázók és elemzők egyetértenek, hogy amennyiben néppárti kézben marad a házelnöknevezés joga, úgy a jelenleg ismert mezőnyben a legnagyobb esélye a hétfőn benevezett máltai képviselőasszonynak lenne, dacára annak, hogy neve az EP falain kívül aligha számít túl fajsúlyosnak. Cserébe a házelnökké válással nem mellesleg „történelmet” is írhatna a „ház” életében.

Eddig ugyanis hagyományosan a nagyobb tagországok képviselői közül választottak elnököt, esetleg az alapítók valamelyike (például a hollandok) adtak jelöltet.

Igaz, egyszer arra is volt példa, hogy Pat Cox személyében két és fél évre ír honatya foglalhatta el az elnöki széket. Ám ez egy rendhagyó periódus volt, amit az is bizonyít, hogy Cox nem az egymást váltó két tábor egyikéből érkezett, hanem liberális volt. Éppen mosolyszünet volt a néppártiak és a szocialisták között, és ő lett a nevető harmadik. De ez másnak eddig nem sikerült.

Sassoli mostani elődje a szintén olasz Antonio Tajani volt, őelőtte pedig egymás után kétszer két és fél évig (de ez két, egymást váltó ciklus végéből és elejéből tevődött össze) a német Martin Schulz látta el a házelnöki teendőket. De akadtak korábban egymást követő spanyolok és franciák is.

Arra azonban

még nem akadt példa, hogy egy alig félmilliós népességű tagállam, amelyik csak picit több, mint másfél évtizede (2004-ben) csatlakozott az EU-hoz, adja a házelnököt.

Sokak szerint már csak azért is megérné…

Metsola ráadásul EP-körökben ismert és relatív népszerű is, mindenesetre más frakciókban is vannak támogatói. A „háznak” képviselőként 2013 óta tagja, és 2020 óta ő az EP-házelnök első helyettese. Előéletét tekintve amúgy „tipikus EU-profilú” pályát járt be eddig, a bruges-i College of Europe-on végzett, dolgozott az EU máltai képviseletén, és tanácsadó is volt Catherine Ashton oldalán, amikor az utóbbi az EU közös külpolitikai főképviselője volt. Amúgy folyékonyan beszél olaszul, angolul és férje révén – finnül. Négy gyerekük van.

Számára az első tényleges megméretés jövő szerdán esedékes, midőn november 24-én a néppárt kiválasztja a maga egyetlen jelöltjét a házelnöki posztra. Aztán még mindig következhet a csata a többi frakcióval – de minimum a szocialistákkal és a liberálisokkal –, hogy mindez Manfred Weber helyett is feljogosíthassa őt a tisztség jövő januári átvételére. Mind több elemző szerint nyitottak az esélyek.