Manfred Weber, miután 2019-ben sikertelenül pályázta meg az Európai Bizottság elnöki posztját – a tagállamok állam- és kormányfőinek tanácskozó testülete, az Európai Tanács nem fogadta el személyében az EP formális jelöltjét a tisztségre, helyette az akkori német védelmi minisztert, Ursula von der Leyent választották –, a három legnagyobb EP-pártcsoport megállapodása szerint 2022-től vehetné át két és fél évre a házelnöki posztot.

Ez utóbbit jelenleg az olasz baloldali David Sassoli tölti be, és mint sajtókörökben azonnal felfigyeltek rá, Weber kihátrálásával

máris elkezdte a lobbizást annak érdekében, hogy jelenlegi megbízatását a parlamenti ciklus második felére is megőrizhesse.

Az Európai Parlamentben a “félidős” megbízatások rendszere működik, azaz az öt éves parlamenti ciklus felénél a választott funkciók viselői leköszönnek, és a frakciók egymás közötti váltógazdálkodása szerint más pártcsoportból érkező képviselők váltják őket. A cél, hogy a 705 képviselő, valamint a különböző frakciókban összegyűlt sok tucat nemzeti pártdelegáció közül lehetőleg minél többek parlamenti szerephez jussanak, illetve, hogy adott funkciók ne váljanak néhány párt privilégiumává.

Mióta az Európai Parlament képviselőit közvetlenül választják (1979), a házelnöki poszt a ciklus felénél évtizedeken át a két legnagyobb frakció, a jobbközép európai néppárt és a balközép szocialista (újabban szocialisták és demokraták) pártcsoport között szokott ingázni.

Ez ugyan azzal párhuzamosan, ahogy a két pártcsoport választási eredményei romlottak, egyre nehezebb volt tartani, esetenkénti eltérések is adódtak már, de eddig többnyire működött, bár a mostani (2019-es) informális egyetértéshez már arra volt szükség, hogy abban csendestársként partner legyen a harmadik legnagyobb frakció, a liberális pártcsoport is.

A néppárti és a szocialista frakciók ugyanis ma már együtt sem képesek kitenni az abszolút többséget.

Ez a liberális egyetértés 2019-ben meg is született, ami valahol politikai demonstráció is volt azon politikus (Manfred Weber) személye mellett, akit az EP a 2019-es választási eredmények alapján bizottsági elnökjelöltnek minősített, de akinek jelölését a tagállamok kormányainak többsége végül félretolta (Weber nagy fájdalmára a végjátékban magának a német kancellárnak a támogatásával).

Ahogy közeledett a parlamenti ciklus félideje, és kezdett aktuális kérdéssé válni a házelnöki „váltás”, úgy szaporodtak a kérdések Weber körül, vajon igényt tart-e még a posztra? Sokan úgy vélték, ez méltó kompenzáció lenne neki, hiszen így két és fél évig állandó meghívottja lehet – igaz, csak az ülések elejére – a mindenkori EU-csúcsoknak, és így új minőségében nézhetett volna korábbi leszavazói szemébe. Mások viszont úgy vélték, hogy

egy ilyen „félciklusos EP-elnökség” részint időben elég rövid, részint valahol zsákutca is, különösen egy relatíve fiatal politikusnak

(Weber 49 éves), aki számára ezt követően nem nagyon adódna további „természetes” lépés.

Láthatóan végül maga Weber is az utóbbit fogadta el, és bejelentette, hogy inkább azért fog kampányolni, megőrizhesse a néppárti frakció vezetését a második félciklusban is, emellett pedig, hogy átvegye majd a lengyel Donald Tusktól az Európai Néppárt (EPP) elnöki tisztét.

Tusk idén tavasszal jelentette be, hogy visszatér a lengyel belpolitikába, ismét átveszi az ellenzéki Polgári Platform vezetését, amelyet győzelemre akar vinni a következő lengyel választáson, cserébe le fog mondani az EPP-elnökségről. Ezt ugyan bejelentette, de meg még nem tette, az európai néppárti pártszövetség vezetése ugyanis úgy döntött, hogy jövő áprilisra napolják a tisztújítást, addig még megkérték Tuskot, hogy „vigye tovább az ügyeket”.

Első reagálások szerint, bár Webert kevesen tartják igazán karizmatikus politikusnak, európai pártelnöki ambícióit azonban egyelőre különösebben elgáncsolni sem akarja senki. Cserébe ezzel egyes vélemények szerint

politikusi karrierje akár még kaphat is egy hosszabb időre szóló kifutást

– feltéve, hogy az EPP meg tudja őrizni sok évtizedes domináns helyzetét az európai politikai palettán.

Az EPP ugyanis újabban rossz passzban van. Nemzeti pártjai egyre több országban ellenzékbe szorulnak – sokak szerint könnyen ez lehet hamarosan a helyzet Németországban is –, cserébe így viszont hangosabb belső civakodást sem nagyon engedhet meg magának.

Nyitottabb kérdésnek számít, hogy miként alakul majd ezek után az EP házelnöki tisztség. Az EPP egyelőre hangoztatja, hogy a 2019-es megállapodás továbbra is érvényes, a poszt 2022-től nekik jár, már lehetséges utódjelölteket is emlegetnek. (A leggyakrabban felhozott nevek: a máltai Roberta Metsola, aki jelenleg is a házelnök első helyettese, a holland Esther de Lange, és a spanyol Esteban González Pons.)

Hírek szerint azonban Sassoli elkezdett lobbizni, hogy mivel a váltással amúgy is elsősorban a 2019-ben nem kevéssé megalázott Webert akarták kompenzálni, nem pedig magát a néppártot, a Coviddal viszont személy szerint neki

jóformán meg sem adatott rendes házelnöki munkát végezni,

ezért úgy lenne fair, ha a mostani nyitással neki is megadják a lehetőséget egy „normális” ciklus végigvitelére is.

Hogy mi lesz az alku vége, az egyelőre nyitott kérdés. A liberális frakció a brüsszeli Politico szerint egyelőre azon a véleményen van, hogy a maguk részéről készek kitartani a 2019-es egyezség mellett. Mindez azonban nem zárja ki, hogy még újabb parlamenten belüli politikai csatározások jöhetnek a következő hetekben.