David Sassoli EP-elnök kezdeményezésére munkacsoportok alakultak az EP-frakciók képviselőiből, hogy felmérjék, milyen konkrét területeken érdemes/szükséges változtatni a Parlament járvány előtti munkamódszerén. A cél, hogy ha és amikor a járványt érdemi mértékig sikerült visszaszorítani és az EU parlamentjében is visszatérhetnek a napi rutinhoz, az már az újítások jegyében történjen.

Az "ismeretlen EP"

Az EP világa sokak szemében ma is „külső idegen”, és csak kevéssé tudatosult, hogy az európai képviselők nem maguknak, nem is valamilyen elvont EU-entitásnak hoznak törvényeket, hanem - megkerülhetetlen együttműködésben a tagországokat magában foglaló EU-tanáccsal - a 27 EU-ország számára fogadnak el valamilyen újabb játékszabályt. Azaz

működésük lényege egyszerre európai uniós és nemzeti.

Az Európai Parlament esetében alapvetően három problémát szokás emlegetni. Az egyik, hogy jóllehet az EP éppen a közvetlen választói ráhatást volna hivatott megtestesíteni, azonban mindmáig kérdéses, hogy mennyit teljesít ténylegesen ebből. A legutóbbi, 2019-es európai választáson több évtizedes csökkenő tendenciát visszafordítva észrevehetően nőtt (uniós átlagban is 51 százalék fölé ment) a részvételi arány, amit sokan a parlamenti legitimitás erősödéseként értelmeztek. Mások szerint ez annyiból önbecsapás, hogy az emberek jó eséllyel most is belpolitikai reflexből, hazai helyzetértékelésből és belpolitikai irányultsággal szavaztak.

E vélemények szerint az „európai választás” legutóbb is elsősorban 28 egyidejű nemzeti választás volt, és ha sokan mentek is el rá, az főként a megelőző évek válságtüneteire született spontán társadalmi reagálás volt, beleértve a hagyományos politikai elit megbüntetésének egy újabb lehetőségét. De ettől maga a választás továbbra is főként a közös időpontjában, és csak kevéssé a tartalmában volt európai.

Mások szerint gond az is, hogy bár nagy értéke az EP-nek, hogy képviselőit közvetlenül választják, de amikor elkezdődik az EP napi munkája, ebben már relatíve csekély a választói visszacsatolás, még kevesebb a konkrét szavazati ügyek kapcsán a konkrét választói ráhatás. Azzal, hogy az európai képviselők beültek a strasbourgi (brüsszeli) székházakba, orientációjuk részint a személyes meggyőződésen, részint – nagyobb részt – a képviselőt körülvevő közvetlen (nemzeti) pártpolitikai közeg elvárásán, ha ugyan nem diktátumán alapul elsősorban.

A Lisszaboni Szerződés segít

Mindez értelemszerűen felveti az egyes képviselők és az EP egésze, illetve az EU-polgárok milliói közötti kapcsolat közvetlenebbé és folyamatosabbá tételének igényét, amihez első lépésben sokak szerint arra van szükség, hogy az EP léte/munkája jobban érdekelje az embereket.

A 2009-es Lisszaboni Szerződés annyiban kínált bizonyos segítséget ehhez, hogy tovább erősítette az EP kompetenciáját, fontosságát az uniós döntéshozásban.

(Ahogy mondani szokás, ma már alig tud eldőlni valami az Európai Unióban az EP egyetértése nélkül.) Az új szerződés növelte a jogalkotásban azon témák arányát, amelyeknél elengedhetetlen a parlament valamilyen formájú egyetértése a leendő törvény elfogadásához.

Ez önmagában is ráerősíthet az intézmény fontosságára, ráadásul így tágabb tere/bázisa lett annak is, hogy a képviselők gyakran olyan ügyekben is beleszólást kérjenek a parlament számára, ahol formálisan – szerződés szerint – erre nem volna felhatalmazásuk.

A "politikus EP" és ennek hozadékai

Mindehhez jön, hogy a 2014-ben hivatalba lépett Juncker-bizottság óta érvényes törekvés az Európai Bizottság munkájában a jogalkotási visszafogottság. Behatárolták a szabályozni kívánt területeket, és kevesebb EU-törvényjavaslat születik, mint korábban. Mindez értelemszerűen csökkentette a Parlamentre nehezedő jogalkotási terheket is, cserébe a felszabaduló időkeretet a képviselők arra (is) használják, hogy

üléseiknek egyre nagyobb hányadát politikai vitákra, meghallgatásokra, politikai állásfoglalások megvitatására és közzétételére fordítják.

Ebből is fakad, hogy az EP munkarendjében nem ritka az olyan hét, amikor a nagyobb jelentőséggel bíró parlamenti történések elsöprő többsége „nem jogalkotási vita”. A politikai viták ugyanakkor a sajtó számára is könnyebben megragadhatóak, legyen bár szó jogállamisági, klímapolitikai, vagy adatvédelmi ügyekről szó, amivel viszont tovább nő az EP „politikusi imázsa”.

Ennek tőkéjét a Parlament egyre gyakrabban abban is kamatoztatja, hogy olyan folyamatokban is szerepet kér (és sokszor kap is), amelyeknél az alapszerződés szerint nem lenne kötelező bevonni a munkába. Az EU-brit kilépési tárgyalás például alaphelyzetben klasszikus kormányok közötti folyamat, de a Parlament elérte, hogy „összekötőket” nevezhessen ki, akik formális-informális módon konzultációkat folytathatnak a tényleges tárgyalókkal.

A „politikussá” vált EP politikai aktivitásának „zászlóshajója” kétségtelenül az európai választásokon manifesztálódott „csúcsjelölti” rendszer lett,

ami teljes egészében parlamenti ötlet és újítás volt. Ezzel az innovációval 2014-ben rá tudták kényszeríteni a tagállamokat, hogy bizottsági elnökjelöltnek olyan személyt válasszanak, aki előzőleg az európai választásokon valamelyik pártcsaládnak (a győztes Európai Néppártnak) volt a csúcsjelöltje.

Más kérdés, hogy az EP ugyanezt a megközelítést tekintette kiinduló alapnak a 2019-es választást követő személyi döntések előkészítésekor is, de akkor a tagországi többség már politikai nyomásra sem fogadta el a parlamenti „csúcsjelöltet” a Bizottság élére. Ehelyett – hivatkozással az alapszerződés azon kitételére, hogy a bizottsági elnök jelölése a tagországok joga, az EP az elfogadásban számít megkerülhetetlen játékosnak – saját jelölttel állt elő.

EP-oldalon ezt akkor sokan vereségként élték meg, és már most tudható módon a következő (2024-es) európai választások után ismét a tíz évvel ezelőtti forgatókönyvhöz készülnek visszatérni. Amivel persze előre borítékolható egy újabb, intézmények közötti huzakodás is.

A jövő kulcsa vagy ellentétek gerjesztője?

Összességében azt lehet mondani, hogy az évtizedek során

a korábbi belső piaci társjogalkotó Európai Parlament mára már egyre inkább részt kér a közvetlen európai uniós politikaformálásban is,

ami viszont már sokszor tagállami rosszallást, kormányzati ellenérzéseket vált ki. A mostani törekvés mindenesetre arra, hogy az EP munkája még jobban érthető, látható és vonzóbb (érdekesebb) legyen, érezhetően e parlamenti törekvés számára igyekszik mozgásteret növelni.

A tagállami megközelítés mindezek kapcsán egyelőre többnyire abból indul ki, hogy EP, jóllehet, kulcsszereplő, de önmagában nem kizárólagosan azonos az EU-val. A képviselőtestület az uniós intézményrendszer egyik komponense, amelyik önmagában sem törvényt alkotni, sem a tagállamokra nézve kötelező hatállyal határozni nem tud. Uniós jogszabály elsöprő többségében csak abból lehet, amit az Európai Bizottság kezdeményezett és a tagállamok kellő többsége is elfogadott, majd pedig a parlamentben is megvolt hozzá a szükséges támogatás.

Ennyiből az esetek többségében a Parlament nélkül ugyan nem születhet törvény – ezért durva hiba a lekezelése vagy ignorálása –, de csak a Parlament önmagában nem is alkothatna ilyet.

Egy kicsit mindezekből is fakad, hogy

az EP megítélése ma szélsőségesen eltérő is tud lenni.

Sokak szemében a létszámában, földrajzi kiterjedésében, népességében és sokféleségében már-már veszélyesen megnövekedett EU jövőbeni kohéziójának, elfogadottságának és demokratikus fedezetének a kulcsa az EP látható szerepének a radikális bővítése volna.

Mások szemében éppen ellenkezőleg, az EP szerintük éppen hogy sokszor ellentétek forrása az uniós és a tagállami politikai szint között. Rájátszik erre, hogy nemzeti parlamenti pártok, társadalmi mozgalmak sok esetben az EP-be viszik a nemzeti szinten nem megoldhatónak érzett problémáikat, a klímapolitikától a jogállamiságig. Ha aztán – pártpolitikai alapon – támogatói többséget is tudnak szerezni például egy tagállami kormányt elítélő plenáris határozathoz, az utóbbi már EU-intézményi véleményként jelenik meg, és mint ilyen, közvetlen megtestülésévé válik az EU- és a nemzeti szintek közötti konfliktusnak.

Cserébe, ha az ily módon megtámadott kormány ezt erőteljesen visszautasítja, hogy akkor az eset a közvélemény szemében már „EU-beavatkozásként” jelenik meg. Pedig valójában és ténylegesen csak egy uniós szintű pártpolitikai együttműködés következményeiről van szó.

Ősztől változhat

A Sassolini-kezdeményezés mindenesetre pártokon átívelő képviselői részvétellel az EP-munka különböző vetületével foglalkozó különböző „fókuszcsoportokat” hozott létre, amelyeknek elvben még a nyári szünetig bizonyos ajánlásokat kell majd tenniük. Ezeknek ugyanúgy része a belső munkamódszerek átalakítása – élénkebb vitát elősegítve például a képviselők között –, mint az EP által behatóbban kezelni akart témakörök jobb beazonosítása.

Az EP házelnökének reménye az, hogy mire az őszi plenárisok ismét teljes ház előtt és személyes részvétel mellett újrakezdődnek, már egy megreformált Parlament veheti fel majd a járvány előtt ilyen formátumban kényszerből ejtett fonalat.