Az index által összegyűjtött környezeti katasztrófák helyszínei között szerepel Nigéria, amelynek gazdasága hetvenes évek óta a nyersolajra épül.

A helyi olajvezetékek és fúrótornyok állapota borzasztó, nagy részük már negyvenéves és erősen korrodálódott. Az olajcégek rendszeresen arra hivatkoznak, hogy tolvajok fúrják meg a vezetékeiket és ebből lesz aztán szivárgás, tűzvész, és olykor több száz áldozattal járó robbanás.

A Niger folyó torkolatvidékén, a legjobb olajlelőhelyeken jelenleg is kétezer helyen szivárog a nyersolaj és szennyezi a környezetet. Egyes számítások szerint a hatvanas évek óta több mint kétmilliárd liter nyersolaj került a nigériai folyókba és a termőföldbe, amely nagyjából annyi, mintha minden egyes évben megtörtént volna az Exxon Valdez 1989-es katasztrófája.

Az index listáján található Kína is, amely a világ legnagyobb széntermelője, a helyi bányákból több szenet hoznak fel, mint a ranglistán utána következő öt országban összesen. Itt a legnagyobb a szénfogyasztás és a szén-dioxid-kibocsátás is.

Naponta átlagosan 13 kínai bányász hal meg balesetekben. Az elavult technológiák, gyújtogatás vagy balesetek miatt kitört tüzekben évente átlagosan 20 és 200 millió tonna közötti szén ég el, egyes számítások szerint ezek a tüzek felelősek a világ szén-dioxid-kibocsátásának 2-3 százalékáért.

Haiti is ott van a világ legnagyobb természeti katasztrófáinak helyszínén. Az elmúlt pár hónapban volt itt földrengés, sárlavina, hurrikán, és árvíz is. Ezért főleg az ország földrajzi viszonyai okolhatók, illetve az a hatalmas erdőirtás, amely akkor kezdődött, amikor 1492-ben Kolumbusz felfedezte a szigetet.

Mára a sziget haiti oldalán szinte az utolsó fáig kiirtottak minden erdőt, az újraültetés pedig minimális. Az erdőirtás fő célja a faszén termelése, ezt Dominikában már egy ideje betiltották, Haiti viszont az energiaszükségletének nyolcvan százalékát ebből a forrásból elégíti ki. A növényzet nélkül a talajra lecsap az erózió, és a térségben egyébként szokványos hurrikánok és kisebb földmozgások halálos földcsuszamlásokat és sárlavinákat indítanak el.

Az Aral-tó eltűnése is hasonló jelentőségű. A tó Kazahsztán és Üzbegisztán határán helyezkedik el, az 1960-as évekig a világ negyedik legnagyobb tava volt 68 ezer négyzetkilométeres vízfelszínével, majd ötven év alatt szinte teljesen eltűnt, mára két, kisebb tó maradt csak a helyén.

Az egykori szovjet vezetés az üzbegisztáni textilipar felvirágoztatására 45 gátat épített az Aralt tápláló folyókra, és az ipar igényeinek kiszolgálására 32 ezer kilométernyi csatornahálózaton át szivattyúzta ki a vizet a vízgyűjtő területéről a gyapotföldek öntözésére.

Három évtizedig szinte semmilyen látványos hatása nem volt, aztán 1989 és 2007 között összeomlott az ökoszisztéma, és elpárolgott a tó. A környéken élők legnagyobb gondja az ivóvízhiány, ráadásul a termőföld súlyosan szennyezett a gyapotföldeken évtizedekig használt rovarirtó szerekkel. Az egykori tófenékről a szél évente 75 millió tonna, sóval és mérgező vegyületekkel kevert port fúj szét egész Közép-Ázsiában.

Helyet kapott még az index listáján az a szemétfolt, amely a Csendes-óceán északi részén úszik a víz felszínén, és a becslések szerint százmillió tonna, javarészt műanyag hulladékból áll. A folt mérete 700 ezer négyzetkilométer, ez Magyarország területének hétszerese, a pesszimisták szerint azonban 15 millió négyzetkilométer is lehet, ez Ausztrália duplája.

Az észak-csendes-óceáni áramlat szedi össze Kelet-Ázsia és az amerikai nyugati part, valamint a csendes-óceáni szigetvilág és az óceánon járó hajók összes, vízbe szórt szemetét. Becslések szerint évente százezer tengeri állat és egymillió madár pusztul bele abba, hogy a szemétfoltból eszik.