Gulyás Michelle vasárnap, a XXXIII. nyári olimpia versenyeinek utolsó óráiban szerezte meg a magyar küldöttség hatodik aranyérmét. Milyen érzések voltak önben, hogy így zárult magyar szempontból ez az olimpia?

Nem szégyellem elmondani, hogy könnyek gyűltek össze a szememben, mert nagyon kemény, közel három hét volt maga a verseny. Láttam az egész csapatot, a teljes 180 főt, sportolókat, sőt további 300 főt, a szakembereket, hogy fogcsikorgatva, vagy könnyedén, lazán, de mindenki arra törekedett, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtsa. Úgy gondolom, hogy ez többé-kevésbé sikerült is, sőt, inkább többé. Michelle fantasztikus napját végignézve szeretett sportágamban, azt kell mondanom, hogy tényleg kicsit kiemeljük ezt a teljes magyar eredménysorból, megkoronázta ezt a három hetet, fantasztikus csattanót jelentett az olimpia végén, magyar szempontból.

Személyesen neki nagyon bonyolult időszak volt az előző, hiszen nem is volt biztos a részvétele az olimpián, végül az elnökség a szövetségi kapitányt felülbírálva döntött arról, hogy Gulyás Michelle kiutazhat Párizsba. Ez helyes döntésnek bizonyult az elért siker alapján, de a helyzet azért megviselte a sportolót. Mennyire próbálták nyugtatni? Akár ön? Nem tudom, hogy mennyire tudott vele beszélni előtte, mennyire adott neki tanácsokat.

Azon túl, hogy Michelle-t ismerem, s jól ismerem eredményeit, természetesen nem én vagyok sem az első, sem a tizedik számú szakember, aki bármiféle szakmai tanácsot tud neki adni. Sok jó edzője van, hála égnek, s úgy gondolom, a Magyar Öttusa-szövetség vezetősége is maximálisan felkészült ezen a téren. Valóban kellett Michelle-nek ez a támogatás, mert volt két-három verseny az utolsók között, a világbajnokság, a világkupa Budapesten, amelyek nem feltétlenül sikerültek úgy, ahogyan remélte, és valószínűleg azért, mert fejben nem volt teljesen rendben. De hála égnek és ezeknek a szakembereknek, az olimpia napján maximális volt, akkor futotta a legjobb formát, amikor a legjobban kellett.

Mikor érezte egyébként, hogy meglesz a győzelem?

Az első lövősorozat után, bár amikor már csak 300, aztán 30 métere volt hátra, még akkor is azt mondtam, hogy jaj, jaj, jaj, csak fusson be, nehogy valami tragédia történjen. De úgy jött ki az utolsó lövészetnél, hogy ő maga is érezte, hogy ezt már nem lehet elveszteni, nem lehet utolérni. Az első sorozat volt a lövészetben az, amikor átvette a vezetést, és olyan megnyugtató előnnyel vette át, és olyan megnyugtatóan lőtt, hogy úgy éreztem, hogy ebből már talán nem lehet baj, összejön a győzelem.

Az öttusát folyamatosan reformálják. A lovaglás most, a párizsi olimpián volt utoljára, ettől kezdve egy akadályverseny váltja, de tulajdonképpen a laser run is olyan befejezés, amely még az ön idejében nem volt. A különféle változások mennyire elfogadhatók, akár a korábbi évek, évtizedek magyar sikersorozatát is figyelembe véve, az ön szemével?

Mély levegőt kell vennem. Megpróbálok diplomatikus lenni a szeretett sportágammal, mert az elmúlt harminc év, nem feltétlenül mondom, hogy mindig diadalmenete volt a sportágnak, de fantasztikus bajnokok, fantasztikus sportolók tündököltek, rengeteg kisgyerek szeretett bele a sportágba. Sajnos nem feltétlenül biztos, hogy a rengeteg szabályváltoztatás jó irányba terelte a sportágunkat. Bízom benne, hogy azok a döntéshozók, akik figyelemmel kísérik az olimpiai szereplést minden sportág esetében, most meg lettek győzve arról, hogy jók az irányok. Én csak ezt tudom remélni, bízva abban, hogy az olimpián marad a sportág, az öttusa, és a sportágtörténet legeredményesebb nemzeteként Magyarország további sikereket fog majd elérni, igaz, már más szabályokkal, mint az elmúlt 50-60 vagy 120 évben.

Öttusában lovak már nem lesznek Los Angelesben, de addig sem. Már eddig is tesztelték valamennyire az akadályversenyt. Mennyire tűnik jó választásnak?

– Az élet majd bebizonyítja, hogy jó választás volt, vagy nem. A mély levegő innen jön a részemről is, én is várom, hogy bebizonyosodjon, ez jobb, mint a lovaglás. Zárójelben mondom, vállalom szakmailag, nem jobb, mint a lovaglás, de ez van, ezt kell csinálni, ezt kell a legjobban eladni, mert sajnos, és itt van az igazi nagy probléma, az eladhatóság, az üzlet, a nézettség mindenek feletti. Az öttusa vergődik ezen a területen, de nagyon félek, hogy más sportágak is esetleg górcső alá kerülhetnek, és megnézhetik a nézettséget. Remélem, hogy ez nem következik be, és az öttusával sem lesz probléma.

Ha már más sportágakat érintett, hogy érezte Párizsban, melyek voltak azok a sportágak, amelyek magyar érintettségűek, és mondjuk évtizedes vagy két évtizedes távlatban veszélybe kerülhetnek?

Nem szeretnék jóslásokba bocsátkozni, meg nem szeretném az ördögöt a falra festeni. Biztos vagyok benne, hogy a sportágak vezetői – nem Magyarországon, a világban, a nemzetközi szövetségek, európai szövetségek akár – mind tudják, hogy hol szorít a cipő. Látunk is kísérleteket, hála az égnek, nem kardinális változtatásokat, mint az öttusában, de mindenhol figyelnek arra, hogy meglegyenek a szükséges változtatások, új versenyszámokkal vagy más irányba történő bővítésekkel. Bízom benne, hogy magyar szempontból nem fogunk veszélybe kerülni, nem fognak veszélybe kerülni ezek a gyönyörű sportágak. Természetesen azért, mert mi, magyarok imádjuk őket, fantasztikusan eredményesek vagyunk bennük. Szerintem, s talán ez a legfontosabb, tradíciók nélkül semmi, így a sport sem, de az élet egyéb területe sem ér annyit, mint azzal, hogy igenis az értékeinket tudjuk értékelni, és folyamatosan számon is tartjuk.

Essünk túl a további nehézségeken. Melyik volt a mélypontja ennek a párizsi olimpiának, hogyha Gulyás Michelle győzelme az egyik csúcspontja volt?

Szakmailag nem mondanék ilyet, mert szerintem nem akadt ilyen. A magyar csapat, én úgy gondolom, fantasztikusan helyt állt, tényleg jól vette az akadályokat. Biztos vagyok benne, hogy a szakemberek tudják, hogy hol lehet még javítani, akár még Gulyás Michelle eredményén is. Én úgy gondolom, hogy mindenhol van pici lehetőség a fejlődésre. A szervezésben voltak apró problémák, ami egyébként, hozzáteszem, majdnem minden olimpián előfordul. Nem szeretném a francia szervezőket rossz fényben feltüntetni.

Bele kell jönni ilyenkor a szervezőgárdának?

Talán nem, mert a szervezőgárda jelentős része, legalább ötven százaléka, de lehet, hogy még nagyobb része, már az előző olimpiákon is ott volt, Tokióban, Rióban, vagy a téli olimpiákon, Pekingben, Pjongcsangban, a tapasztalat ebből a szempontból megvolt. Ennek ellenére borzasztó nehéz először csinálni valamit egy országnak. A közlekedés – és most udvariasan fogalmazok – döcögős volt. A hivatalos közlekedés. Le a kalappal az összes önkéntes előtt, az önkéntes sofőrök előtt is, de egy Bretagne-ból érkező francia úriembernek fogalma sem volt, hogy hol van a Grand Palais. Ez olyan, mintha a Hősök terére vagy a Nemzeti Múzeumhoz akarnánk eljutni egy, a fővárost nem ismerő szegedi taxisofőrrel. Ez kicsit nehezen ment, némi bosszúságra adott okot. Főleg azoknak, akiknek időre kellett menni, akik nem szerettek volna másfél órát a buszban ülni, amikor harminc perc alatt is meg lehetett volna oldani az átjutást. Ha egy kis negatív dolgot mondhatok, és tényleg elnézést kérek a szervezőktől, mert szuper volt egyébként majdnem minden, ez volt a legnagyobb probléma.

Gyulay Zsolt, a MOB elnöke azt mondta, hogy csodálatos olimpiának látták a párizsit, azzal együtt, hogy nyilván mindenhol vannak kisebb hibák, és a megnyitó ünnepséggel kapcsolatos kritikák azért jó néhány napig kitartottak. De sportolói szemmel, hogyha a közlekedésen túllépünk, mennyire biztosították a nyugodt feltételeket, illetve a kényelmet a szervezők?

Én úgy gondolom, maximálisan. Az olimpiai faluval kapcsolatban nem lehetett kifogás. Van, aki a paplanos, puha ágyban szeret aludni, belesüpped az elefántbölcsőbe, aztán meg van, aki a parketten, a kemény földön, de úgy gondolom, hogy a szállással nem volt semmi gond. Az étkezés is elfogadható volt, igyekeztek minden földrész konyhájából biztosítani a sportolóknak. Ne felejtsük el, hogy a világ legszebb helyein rendezték a versenyeket, az Invalidusok tere, a Concorde tér, a Grand Palais, az Eiffel-torony lába mind-mind gyönyörű helyszín. Az, amit a világ láthatott az olimpiából, szemet gyönyörködtető volt, és ez, szerintem, nagyon-nagyon fontos része az olimpiarendezésnek. Az, hogy ilyen helyszíneken versenyezhettek a sportolók, nekik is nagyon-nagyon sokat jelentett és sokat dobott az ő hozzáállásukon az, hogy a gyönyörű Párizs megmutatta minden arcát.

A magyar csapat tagjai mennyire törődtek a körülményekkel?

Jogosan törődnek ezzel a versenyzők is, meg a szakemberek is. Mindenki ideális állapotot szeretne, szeretné a megszokott paplanos ágyat, azt a megfelelő menüt, amit ő itthon, Budapesten, Szegeden, Győrben, bárhol Magyarországon megszokott. Ez teljesen rendben van. A Magyar Olimpiai Bizottság csapata, közel 15-20 fő azon dolgozott, hogy ezt próbáljuk a lehető legjobban megoldani. Azokat az apróbb és esetleg nagyobb problémákat vagy kéréseket, amelyek jelentkeztek, próbáltuk azonnal megoldani, és nagyon-nagyon bízom benne, hogy kis fennakadással, de 99 százalékban sikerült is megoldanunk.

Az egyes eredmények értékelése elsősorban a sportági szakszövetségek feladata. Természetesen a versenyzőké, edzőké, szövetségi kapitányoké is. A Magyar Olimpiai Bizottság hogyan értékeli majd és hogyan elemzi az eredménysort?

Valóban, ez a szövetségeknek az elsődleges feladata, de a Magyar Olimpiai Bizottság, ahogyan az elmúlt 30-40-50 évben, folyamatosan figyeli a szakmai munkát, nemcsak a felnőtt olimpián, hanem az Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztiválon is, ami a legfiatalabbak olimpiai jellegű multisport eseménye. Nekünk az a feladatunk, hogy folyamatosan elemzéseket csináljunk, folyamatosan próbáljuk a sportágakkal ezeket megosztani, mert talán a külső szem, és az a sok-sok tapasztalat, ami a Magyar Olimpiai Bizottságnál felgyülemlett szakmai téren, mindenféleképpen segítség lehet a szövetségek számára abban, hogy reálisan tudják a saját értékeiket, lehetőségeiket, eredményeiket, esetleg hiányosságaikat értékelni, ahhoz, hogy megtartsuk a mostani helyünket. A legfontosabb az, hogy az apró-cseprő hibákból, vagy a nagyobb hibákból, bármilyen eseményről van szó, tanulni kell, és azokat feldolgozva, értékelve oldjuk meg az adódó feladatokat.

Így első blikkre mennyire volt reális a sportági szakszövetségi vezetők előrejelzése vagy vállalása? Rendszeresen tesznek vállalásokat, önökkel is, illetve az államtitkársággal is konzultálnak, és ennek a mostani sportfinanszírozási rendszerben, ami állami feladat elsősorban, lesz is valamiféle következménye.

Állami feladat és az is kell, hogy legyen, nem kérdés, a finanszírozás. Ebből adódóan a szövetségek próbálnak egy kicsit a valós, reális szakmai lehetőségeken túlmutatni és még szebb arcát mutatni az adott sportágnak.

De azért nem jó, hogyha az olimpián pofont ad a valóság.

Ez így van, és ezért van nagyon rendjén az, amit előbb fejtegettem, hogy a Magyar Olimpiai Bizottság sportszakmai munkája, és az a jelenléte a szövetségek életében nagyon-nagyon fontos. Az adatokat folyamatosan betápláljuk a rendszerbe, és az onnan kapott eredményeket pedig visszamutatjuk. Sokat javult ezen a téren, sokat javultak a szövetségi előrejelzések. Most hat arany-, hét ezüst- és hat bronzérem született, régen ez az előrejelzéseket összeadva, mondjuk, harminc aranyérem, negyven ezüstérem, és nem tudom én, ötven bronzérem lett volna, kicsit túlzok, persze. Most már jóval reálisabban és pontosabban látjuk ezeket a dolgokat, és mondom, ehhez kell az, hogy érezzék a szövetségeknél is, hogy van egy szakmai csapat a Magyar Olimpiai Bizottságban, amelyik figyelemmel kíséri a munkát és pontosan látja a realitásokat.

Ezt a mostani eredményt, illetve az elmúlt két olimpiához viszonyított, mondhatjuk azt, hogy állandóságot stagnálásnak tekintik, vagy egy örömteli fejleménynek, hogy a pekingi játékok viszonylagos mélyrepülése – ott csak ugye a kajak-kenu és a vízilabda sportág hozott aranyérmet, a kajak-kenu kettőt –, csak kisiklás volt, sikerült onnan elmozdulni.

Kimondottan fejlődésnek érezzük. A tokiói és párizsi hat-hat aranyérmet, illetve a riói nyolc aranyérmet egyértelműen fejlődésnek tekintjük. A világ felismerte az elmúlt 20-30 évben, hogy a sport mekkora országimázst teremtő marketing lehetőség mindenki számára. Természetesen a saját nemzeti öntudat érzése, annak a fejlődése és az egészségmegőrzés mellett mekkora szerepük van a példaképeknek, az élsportolóknak abban, hogy minél többen sportoljanak. Utóbbiban egy kicsit le vagyunk maradva, de én úgy gondolom, a sportoló nemzet újraéledésének ez a lényege, hogy igenis egészségesebbek is legyünk. Ha csak az adatokat nézzük, közel száz nemzet ért el érmes helyezést az olimpián. Az, hogy a 206-ból milyen sokan ott vannak már, mutatja, hogy ez fontos. A kisebb sportmúlttal rendelkező országok közül Üzbegisztán, hatalmas meglepetésünkre, nyolc aranyéremmel végzett. Látszik, hogy ez fontos a nemzeteknek, egyre több pénzt költenek rá. Még az Amerikai Egyesült Államok esetében is látszik, hogy fontos számukra, hogy ott legyenek a legjobbak között. Az utolsó pillanatban megnyerték az éremtáblázatot, ők is érzik ennek a fontosságát, mint ahogy a kis országok is, egytől egyig.

Egyébként hogy tapasztalta, a sportvezetők között mekkora a rivalizálás? Szokták-e egymás orra alá dörgölni a különféle eredményeket, vagy pedig teljesen más a hangulat, sokkal barátságosabb ennél?

Sokkal. A lelátón nemcsak a fair play van jelen, hanem a barátság is. Az esetek 99,5 százalékában tényleg a jobbik nyert. Nincs miről beszélni. Nem lehet azt mondani, hogy juj, de csúnyák vagytok, hogy mi csak másodikak lettünk, vagy csak nyolcadikak. Nem, a sport ebből a szempontból nagyon demokratikus és egyértelmű, ha valaki egy ponttal, egy másodperccel, egy találattal, vagy bárhol egy centivel jobb, nehéz azt mondani, hogy nem volt igazság a versenyben.

Szívmelengető volt látni innen Budapestről is a női kajak kettesek döntője utáni perceket. Nem azt, amikor még azon izgultunk, hogy ki hányadik, hanem amikor a végleges eredmény alapján a magyar és a német versenyzők összeölelkeztek, és egymást ünnepelték.

Így van. Ez egy olyan pillanata volt az olimpiának, sőt az egész sportnak, amiből lehet és kell táplálkozni mindenkinek, aki esetleg bármiféle csúnyaságot érez különböző sporteseményeken. Együtt tudunk annak örülni, hogy nem volt különbség közöttünk, igenis milyen jó, hogy mi és ti is fönnállunk a dobogóra. Így érezték ott mind a hatan, kár, hogy nem voltak ott az új-zélandiak, akik két hajóval verték a mezőnyt, látszódott, hogy tényleg nagy az öröm. Ezek olyan megható pillanatok voltak, amilyenek, szerintem, az élet más területén is nagyon-nagyon kellenének.

Hogyan élte meg a MOB vezetése, hogy kajak-kenuban, bár összejött hét érem, ezek ezüstök és bronzok voltak, hosszú idő után először nem volt arany.

Azért a hét éremmel egy pillanatig sem kell szégyenkeznünk, az egy fantasztikus eredmény a kajak- és kenusport részéről. El vagyunk kényeztetve, 1976 volt a mostani előtt az utolsó olimpia, ahol nem volt aranyérmünk ebben a sportágban, majdnem ötven éve folyamatosan szállítják, és mindig nyerjük az éremtáblázatot, ráadásul az utánpótlás-korosztályokban is mindig fantasztikusak vagyunk. Persze, jön majd az az elemzés, amiről már beszéltünk, szakmailag, hogy biztos vagyok benne, hogy az első, aki ezt a dolgot átnézi, maga a Magyar Kajak-kenu Szövetség lesz, keresve, hogy hol van még az a nüansz, az az apróság, amitől aranyérem is lesz legközelebb. Természetesen mi, a Magyar Olimpiai Bizottság ebben partnerek vagyunk, de nem hibát, hibást keresünk, hanem a még jobb eredményt szeretnénk mi is közösen elérni velük.

A különféle fórumokon voltak olyan megjegyzések, hogy mégiscsak nem feltétlenül helytelen az az álláspont, amely szerint az aranyérem mindent visz, arra kell törekedni. De az elmúlt években egyre többször hangsúlyozzák sportolók és sportvezetők is, hogy nagyon meg kell becsülni a helyezéseket is, pláne a top sportágakban. Ennek a fényében ez a hét kajak-kenu érem hogyan tekinthető?

A hét kajak-kenu éremmel van száz ország, amit megelőzött Magyarország. Ez a száz ország nemhogy hét kajak-kenus érmet, de hét érmet sem tudott összehozni, sőt lehet, hogy egyet sem, semmilyent. Erről az oldaláról nézve az eredményességet, ez világraszóló, egy pillanatig sem szabad ezen gondolkozni. De még egyszer mondom, nemcsak a közvélemény van elkényeztetve magyar kajakaranyakkal, hanem maga a sportág is, sőt, a sportszakma is. Biztos vagyok benne, hogy gondolkozni fognak, sőt, már el is kezdték az elemzéseket, hogy Los Angelesben hogyan lehet aranyérem is.

Csipes Tamara, a küldöttség legeredményesebb tagja bejelentette, hogy visszavonul. Talán még felülbírálhatja a döntését a magyar szövetség, a Honvéd, s gondolom, hogy a társak hatására. Ön sportvezetőként hogyan tekint egy olyan versenyzőre, aki pályafutása egyik csúcsára ért fel, s bár most nem lett újabb olimpiai bajnoki címmel gazdagabb, de három érmet szerezni azért mindenképpen kiemelkedő teljesítmény? Hogyan látja a sportolót, aki majdnem 35 évesen egy ilyen olimpia után mondja azt, hogy ennyi volt?

Először is nagyon bízom benne, hogy ez nem ennyi volt, mert Taminak a jelenléte a női kajak-kenuban sokkal több, mint szakmai. Az az összetartó erő, amit ő tud adni a lányoknak, az annyi pluszt jelent a női kajakban, hogy abból, most hirtelen számolom össze, négy érem született. Persze, ehhez kellettek társak, a négyes további tagjai is.

Gyakorlatilag egy csapatból kerültek ki az érmek szerzői ebben a szakágban.

Így van, és ennek egyértelműen Csipes Tami a vezére. Persze megértem, ha elfárad egy test, főleg egy fej, egy szellem, akkor nehéz a folytatás, de hátha egy kis pihenő azt eredményezheti, hogy igenis van tovább. Persze nem mindenáron, azt az illetőnek kell éreznie, hogy mit bír a test, de nagyon bízom benne, hogy még ott lesz a pályán. Ha nem, akkor is azt mondom, hogy minden idők egyik legnagyobb magyar kajakosnője, minden tiszteletünk, megbecsülésünk az övé, bízunk benne, hogy megtalálja a helyét az életben, amiben, ha van lehetőségünk, akkor nagyon szívesen segítünk is majd neki.

Mikor ideális visszavonulni? Mert van, aki úgy vonul vissza, hogy nem jut ki az adott olimpiára, van, aki pedig ciklus közben. A mostani egy hároméves, különlegesen rövid olimpiai ciklus volt, de a legtöbben általában egy-két év után jutnak arra, hogy bizony annyira messze van az olimpia, hogy fizikailag addig már nem fogják valószínűleg bírni. Akkor nagyobb a csalódás, mintha valaki egy sikeres olimpia után akasztja szögre a cipőt, vagy teszi le a kajaklapátot?

Ez egyértelműen így van. Sikeresen visszavonulni, az mindenféleképpen sokkal lélekemelőbb, mint máshogy, de hát ez a sport, hogy nem feltétlenül mindenkinek adatik meg, hogy a sikerei csúcsán tudjon visszavonulni. Sőt, a legtöbbeknek nem adatik meg. Remélhetőleg azért annak a sokaságnak, amelynek a tagjai nem a csúcsponton hagyják abba, azért megvan az a lelki támasz, amit a sportban eltöltött évek, évtizedek sikerei adnak. Úgy tudják befejezni, és úgy tudnak visszatekinteni évtizedek múlva is, hogy ez egy boldog időszaka volt az életüknek, örömmel találkoznak a játszótársakkal, versenyzőtársakkal, örömmel mennek le a versenyekre. Ez a legfontosabb, én úgy gondolom. Persze vannak, akik csalódottak, azoknak meg hátha tud maga a versenysport, a sportáguk, vagy valaki segíteni, hogy könnyebben feldolgozzák esetleg ezt az érzést.

Esetleg egy „nem győzelem” is adhat motivációt. Meglátjuk, hogy Kopasz Bálint végül hogyan dönt. Két éve hintette el először, hogy lehet, hogy visszavonul 27 évesen, a párizsi olimpia után, de már akkor is utalt arra, hogyha esetleg kikap, akkor könnyen meggondolhatja magát. Most úgy tűnik, hogy talán mintha efelé hajlana. Persze, meglátjuk, hogy hogyan csapódik majd le benne ez a bronzérem, amely egyáltalán nem rossz eredmény a kajak-kenu királyszámában.

Kimondottan nagy teljesítmény, fantasztikus taktikai csata volt. Bálint olyan versenyzője a magyar sportnak, aki rengeteg dologgal tud egyszerre magas színvonalon foglalkozni, nemcsak a sporton belül, hanem azon kívüli dolgokkal is. Bármelyik pillanatban olyan dologba tud belekezdeni, amiben szintén nagyon sikeres lesz. Simán el tudom képzelni, hogy ez is benne van az ő motivációjában, amikor azt mondja, hogy nem feltétlenül biztos, hogy fogja folytatni, de avval egyetértek, hogy az a motiváció jóval nagyobb, hogy a sikerek csúcsán kell abbahagyni, még simán benne van egy olimpia az ő karrierjében. Fantasztikus versenyző, fantasztikus edzővel, aki történetesen az édesanyja. Én úgy gondolom, hogy képesek arra, hogy újabb csodákat tegyenek a következő négy évben.

Mennyire határozta meg a sportolók hangulatát, akár a felkészülés, akár a játékok alatt az a nagyjából egyéves időszak, amelyben arról folyt a vita, hogy Milák Kristóf hol nem edz, hol nem annyit edz. Aztán végül is, amikor meg versenyzett, akkor hozta az eredményeket, még ha esetleg picit gyengébb idővel is, mint ahogyan azt a szakemberek remélték.

Lehet, hogy gyengébb idővel, de az kövezze meg, aki azt mondja, hogy az egy arany és egy ezüst az nem egy jó eredmény az olimpián.

Most a felkészülésre gondolok.

A végső eredmények azt mutatják, hogy rendben kellett legyen a felkészülése, mert ennyi kellett az aranyhoz, meg az ezüsthöz. Hiába úszott volna, nem tudom én, 100 pillangón világcsúcsot, ugyanúgy aranyérmes, mint evvel az eredménnyel. Nem lehet elvárni, hogy minden nap minden versenyen világcsúcsot ússzon az ember. Én nem gondolom, hogy bármi kivetnivalót kell most már, pláne az eredmények ismeretében, találni. Nem megyünk le a vívóterembe, hogy Szilágyi Áron vagy a férfi párbajtőrcsapat hogyan edz, van-e átmozgató futóedzésük vagy sem. Nem megyek le a lovardába Gulyás Michelle-nek tanácsot adni, hogy hogyan kéne a hármasugrást megugrani, mint ahogy Milák Kristófnál sem jártam oda, hogy mit kell csinálni, mert ezek szerint pontosan jól tudják és jól készültek föl a versenyre.

Hogyan kezelhető a többi sportoló szempontjából, hogy van egy zseni, akinek akár jóval kevesebb edzés is elég hasonló, vagy még jobb eredményhez?

Erre azt mondom, hogy nagyon valószínű, hogy rossz a példa, mert én nem voltam úszóként senki. Huszonöt kilométert úsztunk naponta. Hargitayval, Verrasztóval, Sóssal, Wladár Sándorral együtt edzettem. Fantasztikus eredményeket értek el. Most meg azt látom, hogy a világban hét kilométernél többet nem úsznak.

A medencés úszók.

A medencés úszók. Kós Hubert hét, maximum nyolc kilométert úszik.

Intenzívebb.

És olimpiai bajnok! Ugyanez a helyzet Marchand-nal, akivel együtt úsznak, tehát nem kell 25 kilométert úszni, az edzéselméletnek van a legnagyobb jelentősége a sportágban. Annak az edzéselméletnek, amit az adott sportolóra alakítanak, az edzéseket hozzá alakítják. Lehet, hogy én úszhatnék naponta 50 kilométert, akkor talán tudnék két percen belül úszni 100 gyorson, de lehet, hogy elég volna napi 1000 méter. Milák Kristófnak ez kell, Kós Hubertnek, Marchand-nak más kell, mint ahogy valószínűleg Rasovszky Kristófnak is vélhetően más mennyiségű úszást kell megtenni, a saját szervezetének, meg a saját versenytávjának megfelelően.

Mennyire fogadták boldogan, hogy Milák Kristóf az olimpia utolsó hetében, amikor nem kellett versenyezni, sokkal felszabadultabbnak tűnt. Most a hét elején, amikor a Puskás Aréna szoborparkjában ünnepelték a drukkerek, közvetlen volt velük.

Ez a fontos. Egyik sportoló a sok közül ezen a téren, persze zseni a maga módján, meg fantasztikus eredményekkel rendelkezik, de ugyanúgy viselkedik a hétköznapokban a sportolók között, mint az összes többi sportoló. Megvan a jó humora, megvan a fanyar arca, megvan, amikor nem akar szólni, megvan, amikor nem lehet leállítani, annyit beszél, szóval én úgy gondolom, hogy egy sportoló a sok közül. Egy jó srác, szerintem mindenféleképpen ez a kép jött le róla.

Összességében az elmúlt bő egy évben nagyon sok olyan cikk, médiafelületes megjelenés született róla, amely részigazságokat közölt, és ez nem feltétlenül a sportoló érdekeit szolgálta. Másrészt maga a versenyző nem nyilatkozott, és az olimpián sem tett kivételt, egyedül a szurkolóknak mondott néhány köszönő szót a hét elején. Mennyire elfogadható ez, a MOB főtitkáraként hogy látja azt, hogy valaki egyáltalán nem nyilatkozik?

Semmi kivetnivalót nem érzek benne. Van, aki meg nyilatkozik, és nem jut el a döntőig, pedig minden benne volt, hogy döntős legyen. Most utalhatnék bármilyen sportolóra, főleg külföldi sportolókra, akik kicsit hamarabb beszélnek, mint ahogy kéne, aztán egyszer csak arcra esnek. Neki ez a taktikája, ez kell ahhoz, hogy elmélyüljön, hogy ne faggassák, hanem arra tudjon koncentrálni, ami a feladata. Amikor pedig ez összejött, akkor úgy gondolta, hogy beszéljenek helyette az eredmények, nem kell neki azt ragoznia, hogy milyen fantasztikus úszó, milyen jól csinálja a dolgát. A produkció, hogyha esetleg nem olyan jó, az is magyarázat arra, hogy ő most éppen hogyan készült föl szakmailag, milyen állapotban volt.

Úszásban a magyarok három arany-, egy ezüst- és egy bronzérmet hoztak. Ebből Milák Kristóf kettőt, és kettő született nyíltvízi úszásban, Rasovszky Kristóf és Betlehem Dávid révén, Kós Hubert pedig 200 méteres hátúszásban tudott nyerni. Volt még néhány kiemelkedő eredmény, akár gondolhatunk 100 méter gyorson Németh Nándor negyedik helyére, amelyből bizony könnyen lehetett volna érem, csak egy vagy két századdal, hogyha jobbat úszik, akkor megvan a bronz, illetve ezüst is lehetett volna, holtversenyben. Hogy látja, a magyar úszósport mennyire van megfelelő pályán, és ezt az olimpiai eredmények mennyire mutatják?

– A szakmai elemzés a legfontosabb. A felsorolt nevekből az egyértelműen kiviláglik, hogy a legjobb eredményeket ebben a sportágban a férfiak hozták. Ha érdemes elgondolkozni valamin, az az, hogy a 4x200-as női váltón kívül más női úszónk nem jutott medencés döntőbe. Fábián Bettináról se feledkezzünk meg, az ötödik helye fantasztikus.

Nyíltvízi úszásban.

Nyíltvízi úszásban. Ez nagyon jó, de azt meg kell nézni, hogy hol vannak a medencés női úszóink. Azok az úszók, akik egyébként tehetségesek, jók, eredményesek voltak az elmúlt években utánpótlás korosztályban, meg kell nézni, hogy hogy lehet őket döntőbe juttatni.

Senki nem most volt a csúcson, van, aki már túl volt rajta, van, aki pedig Los Angelesben szeretne odakerülni.

Így van, ez a korosztályok különbsége valóban, de ezt sem tartom negatív kritikának. Ez is egy szakmai feladat, hogy a sportág eldöntse és megtalálja a megfelelő utat.

Hogyan tekint a vívók szereplésére? Negyedik egymást követő olimpián alapozzák meg a vívók a jó hangulatot. Most ugyan Szilágyi Áron az egyéni eredményével ehhez nem tudott hozzájárulni, mint korábban, azonban a férfi párbajtőrözők és a férfi kardozók mindenképpen remek eredményt értek el, Muhari Eszter pedig megadta az alaphangot egy meglepetést jelentő bronzzal már az első hétvégén.

Nagy mázlijuk van a vívóknak, hogy az első napokban vannak a versenyeik, ezért az alaphangot valóban meg tudják adni. Az öttusázók meg az utolsó napon fölteszik az i-re a pontot. De a lényeg az a vívósport kapcsán, hogy rendkívül jó és fontos, hogy minden fegyvernemben ott voltunk. Női tőrben egy gyönyörű nyolcadik helyezés született, így teljes a vívókról alkotott kép, s igenis látni kell a női kardozók jelenlétét, szerintem a vívók valóban jól indítottak, jó felütés volt az elején a szereplésük, szerintem jó úton járnak.

A férfi párbajtőrcsapat sikerére előtte jó néhányan fogadtak, de a párbajtőrvívás az a szakág, különösen a férfiaknál, amely a legnagyobb nemzetközi utánpótlást és bázist foglalja magában. Férfi párbajtőrözőből van a legtöbb a világon a víváson belül, az öttusasportban is párbajtőrrel vívnak, még véletlenül sem karddal, ezt lehet, hogy nem tudta mindenki, aki nem nézi az olimpiai játékokat. Mindenesetre a négy versenyző a sportszakmai részen túl a saját egyéniségét is megmutatta, miként a legtöbb győztes, illetve érmes is azért az olimpián. Mennyire volt ez a MOB-tól elvárás? Egyáltalán ilyen jellegű elvárást megfogalmaztak-e a sportolókkal szemben, hogy mutassák meg magukat?

Mindennek az alapja az, hogy saját magukat kell hozni, saját magukat kell adni. Aki elvonul és nem nyilatkozik és saját magával és a gondolataival foglalkozik, az ne kezdjen el szerepelni, mert akkor nem lesz belőle eredmény. Az az alapelvárásunk, hogy mindenki hozza magát, hozza lehetőség szerint a legjobbat, mert bízunk abban, hogy úgy készültek fel az olimpiára, hogy ott, abban a pillanatban a legjobb formájukat tudják futni, különben nincsen eredmény. Az eredmény az nem arany-, ezüst-, bronzérem vagy ötödik hely vagy nyolcadik hely, hanem a saját magához mért eredmény, vagy a hazai mezőnyhöz mért eredmény, azt kell hozni. Ha ez sikerül, azt kell mondanom, hogy jó az út, jól dolgozunk, jó a felkészülés, abból lehet erőt hozni, hogy így folytassuk, és esetleg még szebb eredményeket érjünk el.

Akkor tehát a sportban is kulcs az önazonosság.

Magától értetődik, nem is kérdés.

A kettős karrierprogram, amelyet a MOB nagyjából az olimpiai ciklus közepén indított el, mennyire éreztethette a hatását már most, Párizsban?

Nagyon szeretnénk azt mondani, hogy egy fontos állomása volt, de nem szeretünk túl nagy szavakkal dobálózni. Az a nagyon fontos, hogy elindult. Egy csomó területen tud segítséget nyújtani a sportolóknak. Nagyon sok, azt hiszem huszonnyolc párizsi olimpikon tagja a kettős karrierprogramnak, de van másik száz, aki remélhetőleg majd Los Angelesre vagy Brisbane-re fog beérni, és akkor fogja hozni a legjobb eredményét. Szerintem, az a fontos benne, hogy próbáljunk a sportolóknak abban segítséget adni, hogy ne kelljen a sport és a tanulás, a sport vagy a munka, a sport vagy az élet bármilyen más területe között dönteni, hanem igenis a kettő, bármelyik kettő, vagy akár bármelyik három összeegyeztethető úgy, hogy a lehető legmagasabb szinten tudjon teljesíteni minden területen – a tanulásban, a munkában és természetesen a sportban is az adott versenyző.

Hányféle területen segítenek a szakemberek? Hallottam, hogy akár az étkezésekben, a dietetikában is, vagy van, akinek a sportpszichológus tud hozzátenni a munkájához, de nagyon sok egyéb területe, összetevője is lehet a sikernek.

Ha a tanulást említettem, akkor az egyértelmű, hogy azzal az edzésprogrammal, versenyprogrammal, ami egy sportolónak van, a napi órákra bejárni, beszámolókat elkészíteni, vizsgákra felkészülni, ott jól szerepelni, nem egy egyszerű feladat. A 27 főiskolával, egyetemmel olyan kapcsolatot, olyan programokat építettünk, ahol az egyetemek, főiskolák segítik a sportolókat. Szeretnénk középiskolákra is hangsúlyosan odafigyelni, a gimnáziumokra, a szakmunkásképzőkre, hogy igenis meg lehessen ezt a szintet is ugrani. Valóban, a sporttudomány rengeteg részében a diagnosztikától kezdve a pszichológussal, coach-csal, ha nagyon kell, akkor akár pszichiáterrel is segítünk, attól függően, hogy milyen szinten kell segítség a sportolóknak. A dietetika, a táplálkozás borzasztó fontos. Mi a gulyást szeretjük, más meg a fondüt, ahogy ezt láttuk a labdarúgó Európa-bajnokságon kiírva, de ezeket is szemmel kell tartanunk. Már készítjük fel a sportolókat az életre, hogyha valaki úgy dönt, hogy visszavonul sikeres pályafutása után, akkor milyen munkát válasszon, kóstoljon bele egy csomó munkalehetőségbe minden kötelezettség nélkül, és válassza azt, ami számára a lehető legmegfelelőbb.

Ökölvívásban Hámori Luca története, illetve azoknak a versenyzőknek a története, akik nem mindenki szerint egy női ökölvívó tornára valók, elég nagy visszhangot kapott a nemzetközi és a magyar sajtóban is. Melyek az ügy fő tanulságai, már kicsit eltávolodva a női ökölvívó tornától?

Számomra a legnagyobb tanulság az, hogy nemzetközi szövetségeknek, ahogyan a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak, szabályrendszere van. Szabályrendszer az, hogyha a vonalon kívül esik le a labda, akkor az out. Ha szabálytalan felületen vágta meg a kardozó a másikat, akkor az nem találat. Ha leverte a Duplantis a 625-öt, akkor az még nem világcsúcs, de mivel átugrotta, viszont már az. Ezeket a szabályokat okos emberek hozzák, és ezeknek a szabályoknak, mindenhol a lehető legtöbbnek, jogi alapja, háttere van. Ezt megkérdőjelezni, szerintem, butaság, meg fölösleges is.

Nem adott jó szájízt ez a történet.

De ezekkel a szabályokkal nem itt találkoztunk, nem egy szerdai napon, július, nem tudom 32-én találkoztunk először Párizsban, hanem ezek a szabályok évek óta ismertek, a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak ezek a szabályai, ezeket kell betartani. Valóban nem egyszerű dolog, hogy egy erősebb ellenfél ellen kell versenyezni, s biztos, hogy nagyon rossz a példa, de akkor mindenki mondhatná, hogy Kós Hubert olyan marha jól úszik háton, hogy inkább ne induljon a háton, mert miért veri meg a többit. Biztos, hogy sántít ez a példa, de a lényeg az, ami a szabályban le van írva, és el lett fogadva mindenki által. Ez a legfontosabb, hogy el lett fogadva, mert akkor azokat figyelembe kell venni, még akkor is, hogyha fáj a vereség.

Tesz-e bármilyen lépést ezután a Magyar Olimpiai Bizottság? Azon túl, hogy azt lehetett hallani, hogy a NOB magyar tagja, Fürjes Balázs kezdeményezi, hogy pontosítsák, egyértelműsítsék, adott esetben javítsák a jelenlegi szabályrendszert.

Ez a jó kifejezés, az utolsó. Meg kell nézni, hogy van-e arra lehetőség, hogy javítsák ezt a szabályt, de ezt az olimpia alatt, amikor már megy a verseny, sőt, amikor ezek alapján ment a kvalifikációs két év, három év, akkor ezt már nem szabad megváltoztatni. Ezt időben észre kell venni a nemzeti szövetségeknek, akiknek jelezni kell a Nemzeti Olimpiai Bizottság felé, magyarul a Magyar Ökölvívó Szövetség a Magyar Olimpiai Bizottsággal, a NOB-taggal együtt eljárhat ebben az ügyben, hogy Los Angeles előtt ezt a szabályrendszert nézzük meg, vizsgáljuk felül, azt keresve, hogyan lehet ezt pontosítani, adott esetben javítani is.

Az ökölvívó sport helyzete azért is kérdéses és nehéz, mert a nemzetközi szövetségnek a jogosultságát a Nemzetközi Olimpiai Bizottság nem fogadta el, és ezért a NOB maga rendezte meg az olimpiai ökölvívótornát.

Ebből is volt egy kis feszültség. Ugye a nem legitim Nemzetközi Ökölvívó-szövetségnek más a szabályrendszere, mint a Nemzetközi Olimpiai Bizottság által meghatározott szabályrendszer. Ebből kifolyólag volt a feszültség, a nemzetközi szövetség által ki kellett volna zárni a versenyzőket, a NOB szerint meg nem. Ezek azok az összetevők, amiről az előbb beszéltünk, hogy érdemes felülvizsgálatot kérni ennek a szabálynak a kapcsán.

A sportoló hogy kezelte a helyzetet összességében?

Le a kalappal! Luca az egyik legnagyobb hőse a magyar csapatnak, azt mondta, hogy ha ezt adta a sors, vagy inkább a sorsolás, akkor ez a feladata. Ő fiúkkal készült, eddig is fiúkkal pofozkodott, bocsánat a kifejezésért, őneki nem lehet gond egy lány, egy erősebb lány, egy fiús lány, legalábbis megpróbálja legyőzni. Természetesen ez nem mindig sikerül. Bátran odaállt, és bátran bunyózott a mérkőzésen, és úgy gondolom, hogy emelt fővel jöhetett le, legyőzte őt egy jobb.

Mennyire volt fontos szempont, hogy botrány, olyan magatartásbeli probléma ne legyen a magyar csapatban, amely akár a magyar, akár a nemzetközi sajtóban visszhangot kap?

Ez alap. Ezt mindig kérjük, de nem feltétlenül az olimpia előtt, ez a magyar sportnak a sajátja kell, hogy legyen. Folyamatosan így kell készülni, így kell versenyezni, így kell viselkedni, így kell élni a mindennapokat. Nagyon-nagyon örülök annak, hogy apróbb botlásoktól eltekintve a magyar sport ebben nagyon rendben van.

Nyilvánosságot nem igazán kapott semmilyen botrány, de persze azt nem lehet garantálni, hogy egy 180 fős sportolói küldöttség minden egyes másodpercben makulátlanul viselkedjen.

Nem lehet, de vannak olyan esetek, amikor a sportolói lélekből, a habitusból adódóan, nem tudom én, kicsit hangosabb az egyik sportoló, vagy nem tudom én, hullik a hó nyáron, mert kiszakadtak a babzsákok, ezek, én úgy gondolom, bele kell, hogy férjenek. A sportoló miért ne legyen nyitott ember, játékos ember, de persze a határokat nem szabad átlépni. Úgy látom, hogy ezt nagyszerűen végzi a magyar csapat.

A beszélgetés végére még egy kérdés: mivel lenne elégedett Los Angelesben?

Hogyha lehet egy személyes álmom, szeretnék végre Los Angelesbe, az olimpiára, hivatalos csapattagként kijutni. Ugye, 1984-ben ez nem adatott meg, de ez az én személyes problémám. A következő négy évet föl kell használni arra, hogy a fiatalok még harcedzettebbek legyenek, megtaláljuk azokat a sportolókat, akik azok helyébe tudnak lépni, akik esetleg szögre akasztják a kajaklapátot vagy a vízilabdasapkát. Meg kell találnunk azokat a sportszakmai lehetőségeket, referenciákat vagy útvonalakat, amiktől ezt a fejlődést tovább tudjuk tartani, mert mint említettem, ez az aranyéremszám folyamatos fejlődést igényel, másképp nem elérhető. Szeretném, hogy egy sokszínű csapattal jussunk ki Los Angelesbe, amellyel 20-25 sportágban ott tudunk lenni, és megint meg tudjuk mutatni világnak, Európának, hogy milyen erős sportnemzet Magyarország.