Ez a pozíció ugyanaz, mint ami az előző kormány idején volt?

Nagyon hasonló, két különbség van: ennek a programnak az előkészítésével már nem bíztak meg és kikerült a roma szó az én kérésemre, mert nagyon sok vegyes település van a legszegényebb között, és ott nem nagyon értették meg, hogy tulajdonképpen ez mindenkire vonatkozik.

Meddig jutottak? A program már 2019-ben elkezdődött, de 2019 után volt két covidos évünk, most meg van egy inflációs évünk.

Ez nem támogat minket, nagyon nehéz világ, amiben élünk. Itt még mindig nem a Covid a legnagyobb probléma, noha természetesen nagyon sok rossz hatása volt. De amikor az emberi nyomorúságról beszélünk, akkor egy kicsit másképp jelennek meg a hiányok is. Ha most lenne egy 2008-2009-es évekhez hasonló válság, akkor ott az nagyon érezhető, a munkaerőpiac legperemén jelennek meg az összeomlások. Amikor az építőipar beomlik, akkor a segédmunkásokat küldik el először. Ezt egyelőre nem érezzük. A Covid alatt pedig legalább annyi előny volt, mint hátrány, nagyjából a világ leállt, mi pedig nem. Amikor zárva kellett tartani a közösségi pontokat, akkor utcai szociális munkára álltunk, a program pedig folyik. Már a negyedik évet kezdjük, 118 településre értünk oda, a következő háromban elérjük a 300-at. Van annak egy ritmusa, hogy mit kell az első évben csinálni, a jelenlét kicsit megfoghatatlan egy szociálpolitikai rendszerben, valóban bizalomépítés van, és ahány település, annyiféle úton próbáljuk megközelíteni a közösségeket.

Az eredeti stratégia kidolgozásánál is benne volt az a kifejezés, hogy diagnózis alapú felzárkózási stratégia. Van más is, mint diagnózis alapú felzárkózási stratégia?

A nagyon nagy számosság nem engedi meg azt, hogy mindig diagnózist állítsunk föl, egy kormányzatnak, amikor az ország egészére próbál kialakítani stratégiákat, akkor univerzálisat kell csinálnia. Mi azt néztük, hogy kik, akik nagyon nem tudnak ebben a rendszerben, amit az egész országra talál ki a kormányzat meg a parlament, és ott próbálunk olyan sajátos rendszereket felépíteni, amelyek visszaemelik őket abba, amit magyar közösségnek vagy magyar közigazgatásnak hívunk.

Mi az, ami miatt egy terület, egy közösség kicsúszik az általános szabályok hatóereje alól?

Nagyon sok minden lehet, ezek nyilvánvalóan akkor derülnek ki, amikor elkezdjük felállítani a diagnózisokat, van, amikor elsőre nem is találjuk meg. Nagyon sokféle hozzáállás tapasztalható, amikor megérkezünk. Vannak, akik nagyon örülnek nekünk, van, aki nem örül, de együttműködik, mert azt szokta meg, hogy a lehetőségekkel együtt kell működni, van, aki semleges és van, aki kimondottan ellenséges, mert valamiféle ellenőrt lát bennünk vagy azt gondolja, ne szóljunk már mi bele, hogy az ő falujában mi van. Ezek általában a legnehezebb települések, ahol nagyon képzetlen emberek vezetik a települést, sokféle visszaélés van, nagyon gyorsan láthatóvá válik, nekünk is nagyon nehéz ebben a helyzetben mozogni, hiszen normálisan az ember egyből rendőrségre szaladna, de nem lehet egyből mindent borítani. Nyilván az is előfordul 118 településen, hogy nem találjuk meg egyből a jó hangot, nem találjuk meg egyből a legjobb embert. A diagnózisalapúságban az nagyon jó, hogy itt előre tudjuk, hogy időnként vissza kell lépni. Nem szégyen egy új diagnózist felállítani, őrületes felelősség, hogy mikor mondjuk azt, hogy megtaláltuk azt a pontot, ahonnan el lehet rugaszkodni, és akkor onnét már egy tervezettebb, szervezettebb formában tudunk dolgozni.

Hogyan szokott odalépni az állam szervezete? Odamegy, mint máltais alelnök? Odamegy a belügyminiszter kíséretében? Mindegyiknek más-más a jelentése.

Alapvetően úgy néz ki ez a rendszer, hogy az öt legnagyobb karitatív szervezet viszi a programnak a 90 százalékát. A Máltai Szeretetszolgálat mellett a Református Szeretetszolgálat, a Baptista Szeretetszolgálat, az Ökumenikus Segélyszervezet és a Katolikus Karitász. A 118-ból 100 települést ez az öt szervezet visz, és nyilván ezek nagy háttérrel, nagy kapcsolatrendszerrel rendelkeznek, nem fújja el őket a szél, nem zsarolhatók, nem ijednek meg nagyon az árnyékuktól. Amikor mi megérkezünk egy ilyen településre, nyilván kiegészítő szerepet tudunk csak játszani, hiszen nem duplikáljuk az állami jelenlétet, inkább javítjuk, ajánlatokat teszünk. Olyan hiányokat pótlunk, amivel senkinek nem rontjuk az ottani esélyeit, mondjuk, a korai gyerekkorban, ott, ahol nincsen védőnő vagy nincs háziorvos, nyilván mindenki nagyon örül, ha ezt valamilyen formában pótolni tudjuk. Jönnek a mobil egészségügyi szűrések, ezt általában, legalábbis a településvezető, jó néven veszi, vagy akár a kóbor kutya programot: van egy ivartalanító egységünk, ami településről településre jár. De nyilván akkor, amikor rákérdezünk, mondjuk, a nem jól működő falugondnoki rendszerre – amikor polgármester sofőrként használja a falugondnokot vag a családsegítő az valamelyik családtag és nem olyan nagyon látja el –, ezek feszültséget hordozó történetek. Van, amiben meg nagyon ügyesen kell tárgyalnunk, nagyon világossá kell tenni, hogy miért vagyunk itt. Ezeken van, amikor gyorsan túljutunk, van, amikor évek kellenek. Van olyan településünk, ahol már harmadik éve ott vagyunk és a negyedik csapatot fogyasztjuk, mert nem tudnak megbirkózni a feladattal, túl kemény a szembejövő forgalom.

Kikkel kell szembe menni? Van egyrészt a lakosság, az megválaszt egy képviselőt, egy polgármester. Kiket lehet előbb meggyőzni arról, hogy merre lehet az előre?

Hadd mondjak egy nagyon konkrét példát. Egyszer egy közös sétánk alkalmával kitaláltuk azt a szót, hogy áramlopási monopólium. Az nagyon világos volt, hogy egy ember lopja az áramot a faluban, aztán kiderült, hogy ő a falu polgármestere. Én meg is hívtam a belügyminisztériumi irodámba, és nagyon izgalmas beszélgetés volt, egy kis település nyolc elemit végzett, nem túl jó megjelenésű polgármester küzdelméről a hatóságokkal vagy az áramellátóval. A végén oda jutottunk, hogy ő mindent megpróbált: „Miklós, áram kell, ezek meg olyan bénák, hogy rosszul lopják, úgyhogy én segítek nekik.” Nagyon sok igazság volt benne, az egy másik kérdés, hogy pénzt is kér érte és ezt el is mondja, ezért börtönbe került. A következő polgármester szintén ebből a rokoni körből került ki, és most nem olyan régen egy helyi hölgy aláírást gyűjtött, ötven százalék plusz egyet kell megszerezni a választókorú polgárok aláírásából, és ebben az egyébként időnként félelmetesnek tűnő közegben, ahol egy picit az uzsora, meg a drog is jelen van, ez a hölgy végigvitte és a választást meg is nyerte. Én itt azt éreztem, hogy azzal, hogy mi megjelentünk, hogy volt egy kis biztonság, van kihez fordulni, itt az a fajta félelemgenerálta választási folyamat, ami egy kistelepülésen nagyon könnyedén van, egy picit megtorpant. Ő elhitte, hogy most már próbálhat erős emberként szerinte igazi vagy az igazibb úton járni, és szerintem ezt nagyon gyakran nem lehet közelről látni. Nagyon érdekes, hogy ezeken a településeken – belügyminiszter úr nem olyan nagyon örül neki, de – először fölfelé kezdenek menni a bűnügyi statisztikák. A legnehezebb településeinken kiderülnek az események, bátrabbak az emberek, hogy kicsit megvédjék magukat, hogy felemeljék a hangjukat, és ez nagyon fontos első lépés.

Nincs több, csak jobban látszik?

Így van.

Kitűznek-e célokat maguknak, amikor a programot végrehajtják, mert valamilyen formalizált rendszert az állam el szokott várni ahhoz, hogy valamihez támogatást, pénzt, embert adjon?

Ez egy picit olyan, mint a mentősök munkája. Aránylag felkészültnek gondoljuk magunkat, de ahogy egy mentős is, ha azt kérdezik tőle, hogy és mi lesz, ha odaér a balesethez, nem fogja tudni előre elmondani, csak el tud mondani általánosságokat. Ilyesmi a miénk is, amikor megérkezünk egy településre, valamit látunk, van egy nulladik diagnózis, az életveszélyes helyzetekben nem vitatkozunk, ott beavatkozunk. Egyébként pedig megyünk tovább, nyitogatjuk az ajtókat, próbálunk kapcsolatokat építeni, és aztán egyszer csak eljutunk odáig, hogy már merünk valamit tervezni, valami víziónál erősebbet mondani. Most az uniós tervezésnél nagyon komoly problémát okoz ez, hogy indikátorokat kell mondani és ezeken nagyon komoly, időnként cinikus vitáink vannak, hiszen mi ezt a programot szeretnénk megvalósítani, és amikor azt mondják, hogy azért körülbelül mondjuk meg, hogy mi fog történni, akkor visszakérdezünk, hogy meg tudja-e, mondani, hogy lesz háború, vagy nem lesz háború. Nagyon nehéz egy ilyen billegő területen mondani valamit. Azt, például, merjük mondani, hogy minden egyes gyereket elérünk, ez az első ezer napnak a fókuszprogramja. Olyat is tudunk mondani, hogy nemcsak a bérlakások, hanem a magántulajdonok környezetét is rendbe rakjuk. Van egy erős mondásunk: minden négyzetméter földet meg fogunk művelni előbb-utóbb. Ennek most a jelentősége felerősödik. Ahol sikeresebbek a programok, ott már meg tudunk mutatni olyan eredményeket, aminek kapcsán a kormányzat valószínűleg elhiszi, hogy mi ezt tovább tudjuk csinálni. Az, hogy folytathatjuk, ennek tudható be. A harmadik évre az első eredmények jól láthatók.

Hogy lehet beavatkozni a család életébe, ha ellátatlan gyereket találnak? Az egy hatósági eljárás, nem megy azonnal.

Van, amikor mi azt gondoljuk, hogy hatósági eljárás kell. A gyámügy nem ellenségünk. Itt inkább arról van szó, amikor még a gyámügy, mondjuk, a határán van a beavatkozásnak, de azt látjuk, hogy ez a kisgyerek, ha nem kap meg ennél sokkal többet, akkor ugyanolyan életet fog élni, mint a szülei. Mondjuk, nyolcan vannak testvérek, ül az anyukája karján, megkapja a maga kis kajaadagját, amit kell. Az a nagyon gyakran hangoztatott mondás, hogy hároméves koráig szopik, nem mindig igaz, nagyon fontos lenne, hogy gyógytornára járjon, vagy nagyon fontos lenne, hogy egy picit letegyük a földre, mászkáljon, mikromotorikus rendszere alakuljon ki. Aki ért egy kicsit hozzá, az tudja, hogy aki nem mászott gyerekkorában, akinek nem meséltek, akinek bizonyos pici rendszerek nem alakulnak ki akkor, az első években, azon már tulajdonképpen nem nagyon tudunk segíteni. Nagyon sok technikát ki kell találni arra, hogy neki legyen kedve bejönni, ott legyen velünk, minél több időt töltsön el, mert ezeket a lemaradásokat nem nagyon lehet tanfolyamokon pótolni. Ezt sok-sok együttléttel, sok-sok közös élménnyel lehet.

Ha egyszer beavatkoznak egy ilyen család életébe és a gyereket gyógytornához juttatják, akkor tulajdonképpen személyes felelősséget is vállalnak azért a gyerekért. Egy ember személyes felelősségvállalási képessége nem végtelen. Minden más gyerekért, idegen gyerekért hogy tud felelősséget vállalni?

Szerintem ez lenne a dolga az államnak. A kormánybeszámolónk elején van egy Benetton-reklámnak látszó kép, amin egy gyönyörű kislány van, és a másik oldalon pedig az a kép, amiből photoshopoltuk őt a reklámra. A kislány képéhez nem nyúltunk hozzá, mégis mindenki elhiszi, hogy ez egy Benetton-reklám, annyira gyönyörű és úgy kócos, ahogy azt nagyon sok fodrász nem tudná megcsinálni. Mi ezt alapkérdésnek tartjuk, hogy mi lett volna, ha olyan családba születik, ahonnan Benetton-reklámba lehet kerülni, akkor lenne ügynöke, valaki ott sürögne-forogna, hogy a benne rejlő szépség, tehetség ki tudjon forrni, ő pedig egy hétgyerekes családba született, és ha nem vagyunk észnél, akkor ez a gyönyörűség vagy ez a szépség átokká is válhat a számára. Az alapkérdés, amit egy kormánybeszámolóban fölteszünk, hogy lehet-e ennek a kislánynak ugyanúgy „ügynöke”, hogy iskolába járjon, hogy kitaláljuk az ő életét. Szerintünk ezt át kéne beszélni a társadalommal, a döntéshozókkal, mert enélkül nem fogunk tudni indulni. Ez egy nagyon szimpla kérdés, amit el kell dönteni. A döntéshozók ilyen szempontból nyilván képviselik ideiglenesen a társadalmat, de ha a társadalom nem érti meg azt, amit mi csinálunk, ha erre nem mondja azt, hogy ez végre egy jó gondolat, akkor valószínűleg évek múlva abba kell, hogy hagyjuk ezt.

A társadalomnak hogyan lehet elmagyarázni, hogy emögé álljon oda?

A miniszterelnöki biztosság egy nagyon jól üzenő pozíció a többi döntéshozónak, mert ez azt jelenti, hogy ezért a programért a miniszterelnök személyesen felelősséget vállal. A másik, hogy hála Istennek, most már európai uniós forrásból dolgozunk, most, a harmadik évben váltunk át az európai uniós forrásra, és megelőlegezte a kormány, nem kellett megállnunk, ilyen szempontból kivételezettek leszünk. És hogy a társadalomnak hogyan tudjuk megmutatni? Szokták tőlem kérdezni nagyon gyakran, hogy miért szereplünk ilyen keveset, és tulajdonképpen azért, mert nem tartunk ott, hogy mi magunk erről nagyon sok olyat mondhatnánk, amit a társadalom maga is sikernek érez. Én arra várok nagyon, hogy olyan dolgokat tudjunk mutatni, ami a társadalom szerint is nagyon jó. Ha a számokat nézzük, egyetlen tény: a háromszáz településen lakik háromszázezer ember, ugyanannyi, mint Komárom megyében. Komárom megyében születik egy kicsit több, mint két és félezer gyerek egy évben, a mi háromszáz településünkön születik egy kicsit kevesebb, mint ötezer. Amíg Komárom megyében 31 évesen szülik átlagosan a nők az első gyermeküket, a mi háromszáz településünkön húsz év alatt, s ebben benne vannak a nem roma lakosok is. Ha ezt egy húszéves intervallumra kivetítjük, azt jelenti, hogy hét-nyolc százaléka a magyar társadalomnak itt fog megszületni.

De azt el lehet magyarázni a nem roma többségnek, hogy az jó, ha a főleg roma településeken a megszülető sok gyerek jobb körülmények között nő föl? Ezt az egyszerű kérdést, mit gondol, igennel válaszolják meg?

Szerintem ez egy nagyon hosszú út, és ezt mi is kell hogy tanuljuk. Megszületik egy kisgyerek, nem kap elég segítséget és húszéves korában egy droghasználó, drogkereskedő válik belőle, aki egyébként nem feltétlenül gonosz gyerek, de ez egy nagyon egyenes út. Ezt a társadalom nem fogja elfogadni. Ez a srác nem fogja látni, hogy hogy is van az, hogy ő kicsi korában nem kapott meg egy csomó mindent, miközben, ha egy icipicit több időnk lenne beszélgetni erről, hogy milyen összefüggés van a kora gyerekkori közös játszás meg a mászás kialakulása és a későbbi bűnözés között, ez félelmetesen egyenes vonal. Az a kisgyerek, aki gyerekkorában, mondjuk, nem tudja elkapni a labdát, ha eltalálja, fölborul és ordít, nem tud vele játszani, az húszéves korában a problémákkal nem fog tudni mit kezdeni, hanem ütni fog. Ezt rettentő élesben látni, de akinek ilyen szomszédsága van, azt borzalmasan nem érdekli, hogy a szomszédot gyerekkorában nem szerették. Ő azt érzi, hogy nem tud tőle létezni, hogy agresszív, hogy kibírhatatlan, hogy nem figyel rá. Ezek a konfliktusok itt vannak közöttünk, közelebbről nézve egy végtelenül egyszerű kiindulópontja van. És akkor nem is kell megbüntetni? De, sajnos, meg kell büntetni, mert egyébként nem tudunk működni mint közösség, de azon el kell gondolkozni, hogy milyen formában tudjuk ezt az ördögi kört egyszer valahol elvágni.

Amikor a program sikerességét akarják bemutatni, mi számít eredménynek?

A siker mértékegysége teljesen más, mint, mondjuk, a gazdasági vagy a társadalmi élet más területein. Aki a nyomorúság hieroglifáit nem érti, annak nyilván nagyon nehezen tudunk úgy eredményről beszélni, hogy ő is annak tartsa, de azért mondok néhányat. Fel tudunk egészségügyi rendszereket építeni. Van egy nagyon sikeres telemedicinás személyzeti buszunk, ami körbejárja a településeinket és mindenhol a szemüvegig ér el a program, tehát mindenki megkapja az általa kiválasztott kerettel a szemüveget. Már nagyon sok ezer szemüveget csináltunk, ez önmagában egy hatalmas dolog. Átadtuk az első telemedicinás háziorvosi rendelőt, az oltóprogramot már úgy csináltuk, hogy háziorvosok, akik ráadásul kismamák otthon, adták online az orvosi felügyelet. Ezek nagyon XXI. századi válaszok. Elkészültek az első házak, megvannak az első olyan megművelt területeink, amik már piacképesek. Nagyon fontos dolog, hogy a piac elhiggye, velünk érdemes tárgyalni. A mi romos területeink alatt rendkívül sok föld van és most nagyon felértékelődik, nagyon szeretnénk, ha észrevennék a vállalkozók, hogy nálunk van föld és van munkaerő, elsősorban nagyon jó női munkaerő. Aki három-négy-öt-hat-hét gyereket nagyon kicsi konyhapénzből felnevel vagy életben tart, az nagyon komoly tudással rendelkezik, és ezzel nagyon jó élményeink vannak. Aztán ahol át tudtuk venni az iskolát, vagy erősebb kapcsolatba tudunk kerülni, ott látványosan csökken a lemorzsolódás. Elindítottuk az első műhelyiskolákat, ez kicsit olyan, mint a duális képzés: ahol valami műhelyünk nyílik, ott egyből ez a műhelyiskola-rendszer megjelenik. A sport meg a zene a csoda kategóriába tartozik, ott olyan komoly sikereink vannak, amik már nagyító nélkül is láthatóak. Az MTK rendszeresen odaadja a stadionját, hogy ott legyenek a versenyeink, tornáink, a Danubia Zenekar Hámori Mátéval a Covid alatt úgy felkészítette a gyerekeinket különböző településeken, hogy most már háromszor léptek fel velük a Zeneakadémián, és megyünk Bécsbe októberben és ott is fellépünk. Aki Bécsből hazaér egy fellépésről, a reflektorfényből, az nem ugyanaz a gyerek, mint aki elindult.

Ezt ott elhiszik neki, amikor hazamegy, és azt mondja, hogy a Bécsi Zeneakadémián voltam és nem a nézőtéren?

Az egész falu nézi, és hogy mennyire speciális ez az egész helyzet és milyen megrendítő időnként, arra egy példa: múltkor volt a Zeneakadémián egy gyors riport a gyerekekkel, és akkor az egyik kislány csillogó szemmel mondta is, hogy otthon ül az egész család és engem néz. Akkor egy kicsit megállt, és hozzátette: apa a börtönből néz. De nem az volt a probléma, hogy ő most a börtönt kell hogy említse, hanem hogy apa nincs otthon. És hogy mindez a Zeneakadémián van. És az egész család nézi az ő sikeres gyerekét. Amikor ezekről a gyerekekről Hámori Máté, aki Európa-hírű karmester, azt mondja, hogy neki el kellett jutni Tarnazsadányba, hogy fölismerje ezt az elképesztő lehetőséget, ami a közös zenélésnek a nagyszerűsége, ami legalább annyit ad a Danubia zenekarnak, mint ezeknek a gyerekeknek. Az integráció valahol itt kezdődik. És ilyenből azért egyre több van. Megjelentek az első igazi sikereink a piaci területen, tudunk piacképes, a SPAR-ban kapható termékekből egyre többet mutatni. Olyan varrodáink vannak, amelyek tényleg versenyképesek. Itt van egy nagyon fontos eredmény, amit pénzügyminiszter úrnak kell nagyon sokszor elmondanunk, hogy ma tíz közfoglalkoztatott belekerül az államnak, mondjuk, 15 millió forintba, és a hatékonyság nem mindig kielégítő. Nagyon fontos elem a közfoglalkoztatás, de jó lenne, ha tranzit lenne, egy ugródeszka. Ha a közfoglalkoztatásban valakinek sikerül az elsődleges munkaerőpiacra kerülni, például egy varrodába, az egyrészt nem kerül 15 millió forintba az államnak, és ugyanakkor nem 70 vagy 80 ezer forintot keres, mint a közfoglalkoztatott, hanem 200-at. Ennyit költ el a boltban, ennyi után fizet áfát. Ennek a két vége körülbelül húszmillió forint különbség tíz ember esetében. Tehát egy kicsit, ha deficites ez a program, még akkor is nagyon megérné az államnak. S ami miatt szerintünk nagyon megéri, ez a társadalmi profit, az nem a számokban van, hanem amikor ez az anyuka hazamegy a kétszázezres fizetésével, hogy otthon a gyerekeknek mi jut. El tud menni az osztálykirándulásra, van saját hangszere, ugyanúgy feszül a fenekén a farmer, mint a többieknek és nem marad ki. Ez a fajta társadalmi profit, amit egyébként nálam ügyesebb közgazdászok ki is tudnak számolni, de hogy tulajdonképpen maga az élet mutatja, hogy ezek mekkora előnyök, emiatt éri meg igazán.

Hogyan tudják stabillá tenni ezt az üzleti tevékenységet? Azért az egy külön szakma.

A programnak a lelke az az, hogy az integráció irányát az első lépésben fordítsuk meg. Tehát ne próbáljuk meg egyből a települést valahogy integrálni a nagyvároshoz, hanem a többségi társadalom jelenjen meg a településeken, integrálódjon, ismerje föl az ott lévő lehetőséget, és próbáljuk meg mindazt odavinni, ami ott nincs, ami hiányzik, és szépen majd reményeink szerint, évek, évtizedek múlva már felnőnek mellettünk azok a tehetségek, akik nem mennek el világot látni, hanem otthon maradnak. Vannak iskoláink, ahol már több gyerekünk tanít, tehát aki valamikor hozzánk járt és most már visszajön tanítani, és egyébként van, aki pedig Budapesten ragadt, tehát nem kötelező mindenkinek megmenteni a saját faluját. Nekünk mint szociális szervezeteknek nincs más feladatunk itt, minthogy a közösséggel elhitetni, hogy ők képesek bármire, és a nagy közösséggel, a társadalommal elhitetni, hogy érdemes velünk foglalkozni. Ezek a nyomorba süllyedt települések elsőre tudnak ijesztők lenni, de mi ott vagyunk és jó hangulat van, és láthatóan érezzük a települést. Egy vállalkozó hamarabb ver gyökeret vagy hamarabb hiszi el, hogy ő ott valamit tud csinálni. A múlt héten volt agrárminiszter úr lent Tarnabodon, ott már jó régen ott vagyunk, az előkészítési fázis miatt gyorsabban tudunk haladni, ott megjelentek már a termékek, és nyilván kellett hozzá külső vállalkozó, aki jobban ért hozzá, akinek kapcsolatrendszere van, aki ezt az egészet elő tudja állítani, de az értéket már a helyiek állítják elő. Ennek a tudásnak a birtokában már képesek piacképest termelni. Ebből előbb-utóbb hálózatot kell csinálnunk. A következő évtizedekben nincs olyan megtermelt élelmiszer, amit nem lehet majd eladni. Nekünk pedig van földünk, van emberünk.

Van már ennek piaca? Mert jobb helyzetben lévő vidéki településekről, falvakból is jönnek el az emberek, mert más a boltban megvásárolni a terményt meg a tojást, minthogy ott lenni az állat mellett folyamatosan, mert akkor nincs szabadság, nincs hétköznap, akkor nincs pihenőnap, akkor minden reggel meg kell csinálni.

Nem kell mindenkinek ott lenni az állat mellett. Hogy mindenki a kertjét művelje meg, oda nem lehet visszatérni. Itt olyan technológiákat kell vinni, ami, mondjuk, a hátsó kerteket összeszántva, adott esetben bizonyos alkalmi munkákat kínálva, de nem az egész településnek a munkaidejét igénybe véve tud dolgozni. És nyilván nagyon végig kell gondolni, hogy krumplit vetünk bele vagy egy nagy beruházással, mondjuk, áfonyát vagy mag nélküli szőlőt vagy olyat, ami egyébként most Chiléből jön. Mivel mi a közgazdasághoz, a külkereskedelemhez sem értünk, azt is meg kell értenünk, hogy hol vannak olyan államközi, hosszú távú megállapodások, amit nem lehet fölrúgni, de azért mindenképpen egyetértés van abban, hogy azért azon a trenden, hogy Magyarországon a sárgarépának a nyolcvan százaléka külföldről jön, azért lehet fordítani.

Milyen egyezségeket kellett kötniük a falvak vezetőivel? Volt-e tipikus probléma?

A település vezetőjét a falu választotta, és általában egy büszke ember. Az a jó, ha így van. Ez a mi dolgunk, hogy olyan programokat tudjunk fölállítani, ami valamilyen formában neki is jó. Nem feltétlen azért, mert ő vállalkozó és az is megy előre, de az sem kizárt, miért kéne kívülről hozni, ha valaki ért valamihez? A település vezetőjének a tudásai, háttérkapcsolatai nagyon fontos elemei a mi munkánknak meg a diagnózisnak. Ha jól segítünk vagy ő is azt érzi, hogy akkor itt most kiegyenesedtek a dolgok, akkor ez hosszú távon működik. Azért néhány év alatt az esetek 90 százalékában megtaláljuk ezt a közös utat, és nagyon komoly fejlesztésekbe tudunk kezdeni.

Háromszáz településig akarnak eljutni, de még nem tartanak ott. Kiválasztották már azokat a településeket, ahol előbb-utóbb meg kell jelenni?

Körülbelül egy évvel ezelőtt jelent meg egy kormányhatározatban a 300 település neve. Most ezen a nyáron kell odáig eljutni, hogy a hátralévő 182-t eldöntsük, hogy ki fogja csinálni a következő három évben, ki lép be január 1-jén, melyik a következő hatvan belépő, melyik települések kik fogják csinálni. Ez pályázati formában történik majd.

Tehát belépnek a települések, akkor oda önöknek kell vinniük embert, aki látja, hogy ott mi történik? Van annyi? Ki lehet vonni bármilyen területről annyi embert?

Minket nem szabályoz a szociális törvény, mi nagyon széles körből választhatunk, mi alkalmas embereket keresünk, és mi az első megérkezésünkkor nagyon szeretünk kívülről vinni embert. Ezek többnyire erősen belterjes települések, és ha ott választunk, akár nagyon tehetséges valaki, nem látjuk az első pillanatban, hogy kitől függ, hogy milyen formában része ő annak a közösségnek. Már a második-harmadik évben megjelennek különböző intézmények, különböző kis kezdeményezések, és ott már a helyieket természetesen alkalmazzuk, de az első jelenlét, az első diagnózisállítás, az muszáj, hogy valamelyest független legyen, mert különben folytatódik ugyanaz, ami előtte volt.

Van annyi emberük, amivel a pályázatok után el tudják indítani?

Ez folyamatos küzdelem, mert amikor azt hisszük, hogy van, akkor jön egy konfliktushullám vagy valami, és akkor néhányan elmennek. Nagyon nehezen építkezünk, nem szeretném elhitetni, hogy mindenhol megtaláltuk a top szereplőket, ráadásul közbejött a háború, nagy karitatív szervezetekről van szó, mindegyik részt vesz a mentésben a határszélen, ahol ráadásul nagyon sok településünk van, és ott nagyon keményen a mai napig helyt kell állni, kevesebb hír van róla, de a probléma nem lett kisebb.

Amíg meg nem jön az uniós forrás, addig az állam előfinanszírozza?

Abban reménykedünk, hogy Navracsics miniszter úr rövid időn belül egyezséget köt.

Nincsenek egyedül ezzel a reménnyel.

Igen, sokan. Nekünk, mondjuk, annyi előnyünk van, hogy nem kellett leállnunk, hanem csinálhatjuk. Nyilván úgy költjük a pénzt, hogy ezt majd egy uniós forrásból kell elszámolnunk.

És addig tárgyalnak, hogy mi az, amit az unió finanszírozhatónak lát?

Folyamatos kapcsolatban vagyunk. Érdekes egyébként, hogy a hétköznapokban ezek a konfliktusok, pedig magas szinten tárgyalunk, nem látszanak. Voltam most többször is brüsszeli vezetőkkel vidéken, hogy megértessem, a zöld rendszámos traktor nem biztos, hogy a legjobb ötlet, azért ha megérkeznek velünk Csenyétére, akkor ott nagyon jól tudunk tárgyalni arról, hogy itt esetleg egy kis türelmet nem kaphatunk-e, és nem gondolom, hogy az ütközések az egyetlen módjai. Persze vannak félreértések meg vannak megmosolyogtató viták az első tárgyalási körben. A futballpályáinkat kihúzták, és aztán röviden beszélgettünk, hogy ezek kicsi futballpályák, nem stadionok, aminek egyébként nagyon gyakran jobban örülnek a településen, mint bármi másnak, és nagyon fontos eleme a falu életének onnantól. Ezeket is nagyon gyorsan lehet tisztázni. Úgy érzem, hogy néhány brüsszeli vérbeli politikustól eltekintve a bizottsági emberek, a különböző szakmai vezetők nagyon is szimpatizálnak ezzel a programmal.