1910-ben Norman Angell egy később sokat idézett könyvet adott ki „The Great Illusion” címmel. Ebben azt próbálta bizonygatni, hogy a modern gazdaságban a katonai hódítás már nem hoz gazdasági nyereséget. Angell fő állítása az volt, hogy az egymással pénzügyileg és kereskedelmileg összefonódott országok számára a győztes háború is pusztítóan költséges lehet.

Négy évvel később Európa háborúban állt, Angell érvelésének nyilvánvaló cáfolataként. Hiszen az 1914 előtti évtizedekben az első nagy globalizációs hullám zajlott, amelyet egyszerre jellemzett a bővülő kereskedelem, a tömeges migráció és a nemzetközi tőkeáramlás elmélyülése. A háború tehát nem két elszigetelt gazdaság között tört ki, hanem egy szorosan összekapcsolt világgazdaság két aktora között.

2026-ban hasonló ellentmondás rajzolódik ki az Egyesült Államok és Kína között. A két ország egyre nyíltabban beszél nemzetbiztonsági kockázatokról, exportkorlátozásokról és stratégiai önállóságról, miközben gazdasági kapcsolataik továbbra is óriásiak. 2025-ben a két ország árukereskedelme még a látványos visszaesés után is 414,7 milliárd dollárt tett ki. Az Egyesült Államok 106,3 milliárd dollárnyi árut exportált Kínába, és 308,4 milliárdnyit importált onnan.

Az első nyilvánvaló párhuzam az 1914 előtti Európa és a mai világ között az, hogy a gazdasági összefonódás most sem szüntette meg a politikai rivalizálást. Ezt részben magyarázza persze Dale C. Copeland 2015-ös „Economic Interdependence and War” című könyve, melynek kulcsállítása az, hogy nemcsak a mai kereskedelem nagysága számít, hanem az is, mit várnak az országok ezen volumen jövőbeni alakulása tekintetében. Ha ugyanis a vezetők arra számítanak, hogy a kapcsolat jelentősen gyengülhet, akkor ugyanaz a függőség, amely korábban a békés kapcsolatok felé terelte őket, adott helyzetben stratégiai félelmet kelthet.

Gazdasági gyökerek

1871 után az egységes Német Birodalom néhány évtized alatt Európa egyik vezető ipari központjává vált. Az acél-, vegy- és elektrotechnikai ipar fejlődése mögött egyre nagyobb termelési, kereskedelmi és pénzügyi kapacitás állt. Nagy-Britannia számára egyértelműen kihívást jelentett a sikeres ország, amely a globalizáció lehetőségeit saját relatív hatalmának növelésére használta fel.

A 21. században Kína felemelkedésének politikai jelentősége ugyanezen a logikán keresztül érthető meg. A kínai gazdaság évtizedeken keresztül hihetetlen ipari és technológiai növekedést mutatott. A mostani feszültséget ráadásul fokozza, hogy a két ország közötti munkamegosztás éppen azokban az ágazatokban vált egyre érzékenyebbé, amelyek a digitális gazdaság, a mesterséges intelligencia és a modern haditechnika szempontjából is meghatározók.

A történelmi párhuzam egyértelműen látható a relatív hatalom változásában. A vezető államnak ráadásul nem csupán azt kell mérlegelnie, milyen erős ma a versenytársa, hanem azt is, milyen erős lehet tíz vagy húsz év múlva. A nemzetközi kapcsolatok hatalmi átmenetekkel foglalkozó elméleteinek egyik alapvető problémája éppen az, hogy az eltérő várható növekedési ütemek a jelenben is hatnak a döntéshozókra, ugyanis a jövőbeli erőviszonyok árnyéka rávetül a mai kompromisszumokra.

A 19. század globalizációja ráadásul nemcsak országok között rendezte át az erőviszonyokat, hanem országokon belül is. Az olcsó amerikai gabona, a migráció és a nemzetközi tőkeáramlás különböző társadalmi csoportokat eltérően érintett. Kevin H. O'Rourke és Jeffrey G. Williamson 1999-es „Globalization and History” című könyve azt mutatja meg, hogy a piaci integráció jelentős ár- és bérkonvergenciával járt, és ezen változások politikai nyerteseket és veszteseket eredményeztek.

A 2020-as évek kereskedelempolitikai fordulata mögött is ott húzódik ez a belpolitikai dimenzió, de a hangsúly a munkahelyekről a biztonságra tevődött át. A vámok, az exportkorlátozások, az állami támogatások és a speciális előírások ma már nemcsak azért jelennek meg, hogy védjenek egyes iparágakat, hanem azért is, hogy hosszú távon garantálják a hozzáférést az olyan kritikus erőforrásokhoz, mint a chipek vagy a ritkaföldfémek.

Míg a globalizáció fő kérdése régen az volt, hogy kinél keletkezik a nyereség, addig ma az elsődleges szempont az, hogy mely félnek van jobb pozíciója. Ahogyan ezt Albert O. Hirschman 1945-ben megjelent „National Power and the Structure of Foreign Trade” című könyve is kiválóan megmutatta, a külkereskedelem politikai hatalom forrásává válhat, ha az egyik fél számára sokkal könnyebb helyettesíteni a másikat, mint fordítva.

Piacból hadszintér

Németország gazdasági felemelkedése önmagában nem vezetett volna automatikusan brit-német biztonsági konfliktushoz, a helyzet azonban megváltozott, amikor Berlin a növekvő gazdasági ereje egy részét tengeri katonai hatalommá kezdte konvertálni. Az 1898-as első, majd az 1900-as második német flottatörvény hosszú távú hajóépítési programot indított el. Az 1900-as szabályozás a tervezett csatahajóflottát lényegében megduplázta, és Nagy-Britanniának egyre nehezebb volt a programot pusztán presztízsberuházásként értelmezni.

A mai gazdasági versengésben hasonló átlépés történt, amikor Washington és Peking már nem pusztán a külkereskedelmi mérlegről vagy a munkahelyekről kezdett vitázni, hanem stratégiai technológiákhoz kötötte a gazdaságpolitikai korlátozásokat. Az amerikai félvezető-export kontrollja és a kínai technológiai önellátás gyorsítása ugyanannak a folyamatnak két oldalát mutatják. Mindkét állam olyan kapacitásokat akar birtokolni, amelyek nélkül egy geopolitikai válságban túlzottan függene riválisától.

A száz évvel ezelőtti eseményeket a maiakkal a biztonsági dilemma kapcsolja össze. Egy állam látszólag saját sérülékenységének csökkentésére tesz védekező lépéseket, melyekben azonban riválisa agresszív szándékot lát. Ha Washington azért korlátoz bizonyos technológiákat, mert attól tart, hogy azokat Kína katonai képességekre fordítja, Peking számára ebből az is következhet, hogy hosszabb távon nem számíthat stabil amerikai technológiai hozzáférésre. Copeland fent idézett könyvének logikája működik tehát, azaz a jövőbeli kereskedelmi környezettel kapcsolatos negatív várakozások teszik veszélyesebbé a függőséget.

1906 februárjában Nagy-Britannia vízre bocsátotta a HMS Dreadnoughtot, amely egységes nehézfegyverzetével és gőzturbinás meghajtásával új mércét állított a csatahajók között. A technológiai ugrás különös következménye az volt, hogy nemcsak a külföldi flották hajóit, hanem Nagy-Britannia saját korábbi csatahajóinak egy részét is másodrangúvá tette, vagyis a brit technológiai előny részben lenullázta a brit felhalmozott tőke előnyét is.

A 2020-as években a fejlett félvezetők és a mesterséges intelligencia azért idézik fel ezt a korszakot, mert a technológiai ugrás itt is az egész katonai és gazdasági rendszer hatékonyságát változtathatja meg. Christopher Clayton és társai 2026-os elemzése szerint a kínai vállalatok az amerikai félvezető-korlátozásokra többek között hazai kutatás-fejlesztésük növelésével reagáltak. Vagyis a technológiai elzárás nemcsak lassítja a riválist, hanem önálló alternatívák kifejlesztésére is ösztönözheti.

A dreadnought-párhuzamot persze nem úgy kell érteni, hogy egy AI-chip egyenértékű egy csatahajóval. A lényeg sokkal inkább az, hogy a verseny költségstruktúrája hasonlóvá válhat. Ha ugyanis egy technológiai áttörés rendszeresen elértékteleníti az előző generáció beruházásait, miközben a rivális hozzáférését is korlátozzák, akkor mindkét félnek újabb gyárakra, kutatókapacitásra és alternatív ellátási láncokra kell költenie még akkor is, ha ettől egyikük sem érzi magát tartósan biztonságosabbnak.

1914 tavaszán számszerűen is látszott a tengeri fegyverkezés eredménye. Winston Churchill, a brit Haditengerészeti Minisztérium elsőszámú vezetője 1914. március 23-án a parlamentben azt közölte, hogy április elején Nagy-Britanniának 25 dreadnought, illetve Lord Nelson típusú hajója lesz hazai vizeken, Németországnak pedig 14 dreadnoughtja. Ez is jól mutatja, hogy a két ország éveken keresztül óriási erőforrásokat fordított a versenyre.

2025-ben a világ katonai kiadásai a SIPRI adatai szerint 2,887 billió dollárra nőttek, reálértéken 2,9 százalékkal meghaladva az előző évi szintet. Ez ráadásul már a tizenegyedik egymást követő év volt, amikor a teljes költségszint növekedett. A globális katonai teher így a világ GDP-jének 2,5 százalékára emelkedett. A növekedés 2025-ben az Egyesült Államok kiadásainak csökkenése ellenére is folytatódott, mert Európában, illetve Ázsiában és Óceániában erőteljesen nőtt a katonai ráfordítás.

A hadikiadások növekedése természetesen nem torkollik szükségképpen háborúba. Ám az látható, hogy a gazdasági és katonai döntések ugyanabba az irányba kezdik tolni a rendszert. Miközben drágul a béke fenntartásához szükséges elrettentés ára, addig a riválisok is egyre több pénzt fektetnek abba, hogy egy konfliktus esetén kevésbé függjenek egymástól.

Függőségből fegyver

Az első világháború megmutatta, hogy a globális gazdasági hálózatok, a tengeri útvonalak, a pénzügyi kapcsolatok, a nyersanyagforrások és a kereskedelmi csatornák válság idején hatalmi eszközzé válhatnak. Nagy-Britannia tengeri fölénye lehetővé tette Németország kereskedelmének korlátozását, így a világgazdaság integrációja olyan függőségeket is létrehozott, amelyek értéke háborúban hirtelen előjelet váltott.

Ma ugyanez magyarázza, miért váltak korábban csak a vállalatok számára fontos ellátásilánc-kérdések nemzetbiztonsági ügyekké. Az amerikai földtani szolgálat 2026-os jelentése (.pdf) több tucat olyan ásványi nyersanyagot követ, amelyeknél az Egyesült Államok jelentős importra szorul, miközben a kitermelés vagy a feldolgozás számos esetben néhány országban koncentrálódik.

Hirschman fent is idézett könyve alapján azonban nem önmagában az importhányad a legfontosabb, hanem az, mennyi idő alatt és milyen költséggel található másik forrás. Egy viszonylag kicsi, de nehezen helyettesíthető input politikailag veszélyesebb függőség lehet, mint egy sokkal nagyobb értékű, de egy tucat beszállítótól megvásárolható termék. Azaz a 21. századi gazdasági biztonság valódi mérőszáma az importarány, a beszállítói koncentráció és a helyettesítési idő együttese.

A száz évvel ezelőtti globalizáció végén az államok egyre inkább katonai szempontból kezdték értelmezni az élelmiszer-, energia-, nyersanyag- és tengeri szállítási függőségeiket. Amikor pedig egy gazdasági kapcsolat lehetséges gyenge ponttá vált, megjelent az ösztönzés a készletezésre, az alternatív forrásokra, a saját termelésre vagy olyan szövetségesek keresésére, akik válság idején is megbízhatók.

A 2020-as években ennek modern változatát de-riskingnek, friend-shoringnak, gazdasági biztonságnak vagy stratégiai autonómiának nevezik. Ám a logika ugyanaz, a legjobb beszállító ma már nem feltétlenül a legolcsóbb, különösen, ha hozzáadjuk az árához egy blokád, egy exporttilalom vagy egy politikai konfliktus kockázatát. Ám a teljes blokkosodás állapotát még nem értük el. Az Egyesült Államok és Kína kereskedelmi kapcsolata továbbra is több százmilliárd dollárt tesz ki.

Eközben az ellátási lánc egyik része elmozdult Mexikóba, Vietnámba, Indiába vagy Délkelet-Ázsia más gazdaságaiba anélkül, hogy Kína szerepe teljesen eltűnne. Tatjana Schulze és Weining Xin 2025-ös tanulmánya (.pdf) hat ázsiai gazdaságot vizsgálva Vietnámban talált különösen erős bizonyítékot arra, hogy nem csupán kínai áruk átirányítása történt. A stratégiai szektorokban nőtt a vietnámi hozzáadott érték, részben kínai zöldmezős beruházásokkal együtt.

Száz éve a szövetségi rendszerek katonai logikája fokozatosan a gazdasági kapcsolatokat is átformálta. Ma ennek enyhébb változatát láthatjuk az ellátási láncokban. Most nem az a kérdés, hogy egy ország kereskedik-e Kínával vagy Amerikával, hanem az, hogy mely termékeknél hajlandó politikai kockázatot vállalni. A konnektivitás stratégiája ezért a következő korszak egyik nyertese lehet, ám Schulze és Xin fent idézett elemzése arra is figyelmeztet, hogy az ilyen államok rövid távú nyeresége hosszabb távon növelheti kitettségüket a geogazdasági fragmentációnak.

Amit látunk, az egy veszélyes paradoxon. A függőség csökkentése ugyanis valóban mérsékli annak kockázatát, hogy egy rivális gazdasági zsarolást alkalmazzon, ám közben csökkenhet az a gazdasági veszteség is, amelyet a két félnek egy konfliktus esetén el kellene viselnie. Ha a függőség túl nagy, akkor az állam zsarolható, ám ha túl kicsi, akkor eltűnhet az eszkaláció gazdasági fékje. A biztonság szempontjából ezért nem a maximális önellátás, hanem egy diverzifikált, nehezen fegyverré alakítható kölcsönös függőség lehet a legkedvezőbb állapot.

Tanít a történelem?

Ha a száz évvel ezelőtti eseményekhez hasonlóan alakul a jelen, a következő állomás akkor sem feltétlenül egy amerikai-kínai háború lesz, hanem egy gazdaságilag és technológiailag tagoltabb világ, amelyben mindkét nagyhatalom megpróbálja csökkenteni a másiktól való függését. A legvalószínűbb jövő egyfajta hideg globalizáció. A hétköznapi termékek jelentős részének kereskedelme fennmarad, miközben a fejlett chipek, mesterséges intelligencia, hadiipar, telekommunikáció, energia, akkumulátorok és kritikus ásványok körül párhuzamos vagy részben párhuzamos rendszerek épülnek.

Száz éve a fegyverkezési spirál akkor vált különösen veszélyessé, amikor a stratégák már nemcsak a mai erőviszonyokat, hanem a holnapiakat is számolgatták. Ha egy vezető úgy véli, hogy néhány év múlva rosszabb helyzetből kell majd ugyanazzal a problémával szembenéznie, akkor megjelenhet a preventív logika, mely szerint a későbbi gyengébb pozíciónál vonzóbbnak tűnhet a korábbi cselekvés.

Azaz a jelenben nem az USA-Kína kereskedelem csökkenése lenne a legriasztóbb mutató, hanem az, ha Washingtonban vagy Pekingben meggyökeresedne az a várakozás, hogy a stratégiai helyzet néhány éven belül visszafordíthatatlanul romlik. Copeland idézett könyve éppen erre a várakozási mechanizmusra épít. A negatív jövőkép olyan gazdasági függőséget is konfliktusforrássá változtathat, amelynek megszakítása a jelenben még rendkívül költséges lenne.

1914-ben egy regionális válság találkozott az előző évtizedekben felépült puskaporos helyzettel. A szarajevói merénylet önmagában nem magyarázza az első világháborút. Azért működött katalizátorként, mert olyan nagyhatalmi környezetben történt, amelyben a feszültség és a felkészültség is megvolt, a felek ráadásul attól is tartottak, hogy a késlekedés stratégiai hátrányt okozna nekik.

A 21. században hasonló gyújtópont lehet egy tajvani blokád vagy egy katonai incidens, egy dél-kínai-tengeri összecsapás, egy súlyos kibertámadás vagy egy olyan gazdasági szankció, amelyre a másik fél stratégiai nyersanyagok vagy technológiák korlátozásával válaszol.

A történelmi analógia azonban egy lényeges tényező miatt könnyen borulhat. 1914-ben ugyanis még nem létezett nukleáris elrettentés. Egy közvetlen amerikai-kínai háború ma viszont olyan nukleáris eszkaláció lehetőségét hordozza, amely nagyságrendekkel magasabbra emeli egy totális nagyhatalmi konfliktus várható költségét. Ezért a brit-német párhuzamból nem érdemes erős következtetéseket levonni.

Ráadásul a modern termelési hálózatok is mélyebbek és bonyolultabbak annál, mint amit az 1914 előtti kétoldalú kereskedelmi statisztikák mutattak. Ma egyetlen szerver, autó vagy telefon értéklánca több kontinensen haladhat át. Emiatt egy blokkosodás a saját szövetségeseket is negatívan érintené. Ráadásul ott van a WTO, az IMF, a G20, és számos regionális intézmény, amelyek tárgyalási fórumokat és olyan szabályokat biztosítanak, amelyekből 1914-ben lényegesen kevesebb állt rendelkezésre.

Éppen ezért létezik pozitív forgatókönyv is. Ebben a két oldal elfogadhatja, hogy a legérzékenyebb katonai technológiák terén nem állítható vissza a korábbi integráció, miközben tudatosan megőrzi a gazdasági kapcsolatokat ott, ahol a biztonsági kockázat kezelhető. A valódi szűk keresztmetszeteknél alternatív kapacitásokat hoznak létre, de a teljes gazdasági szétválás nem valósul meg.

A hideg globalizáció más eredményt hozna, mint az 1914 előtti spirál. Az általános kereskedelem, a pénzügyi kapcsolatok és a kevésbé érzékeny értékláncok tovább működnének, csak kevés termék forgalmát korlátoznák. A kritikus nyersanyagoknál sem lenne cél a másik fél teljes kizárása, sokkal inkább a beszállítók diverzifikálása, a készletszintek emelése, a rövidebb helyettesítési idő. Vagyis úgy csökkentenék a zsarolhatóságot, hogy közben nem szüntetik meg a kölcsönös veszteség lehetőségét.

A rosszabb forgatókönyv ezzel szemben egy eszkalációs spirál lenne. Például egy tajvani válságra válaszul bevezetett pénzügyi és technológiai szankció, amit kínai nyersanyag- és ipari korlátozások követnek. A tengeri szállítás zavarai és a félvezetőhiány pedig önmagukban is komoly világgazdasági sokkot okozhatnának.

Itt a veszteséget nem csak a drágább import jelentené. A duplikált gyárak, készletek és állami támogatások mellett lassulna a tudás áramlása is. A fragmentáció hosszú távú költsége lenne az is, hogy kisebb piacokon, kevesebb technológiai együttműködéssel és párhuzamos kutatási rendszerekben lassabban terjednek az új megoldások.

A legvalószínűbb jövő jelenleg nem a globalizáció vége, hanem annak a biztonságpolitikai elvek alapján történő átalakítása. A Schulze és Xin vietnámi példája megmutatja, hogyan kerülhet a termelés egy köztes országba úgy, hogy közben a kínai tőke, az amerikai piac és a helyi hozzáadott érték továbbra is összekapcsolódnak az ellátási láncban.

Egy ilyen forgatókönyv felértékelheti Mexikót, Vietnámot, Indiát, Indonéziát és más közvetítő gazdaságokat, ám növelheti a rájuk nehezedő politikai nyomást is egyben. Minél fontosabb csomóponttá válik egy ország, annál nagyobb lesz mindkét oldal érdeke abban, hogy saját magához kösse. Így akár egy olyan rendszer is kialakulhat, amelyben a két nagy stratégiai magot köztes államok sűrű hálózata kapcsolja össze, és éppen ezek az országok akadályozzák meg a világgazdaság teljes kettészakadását.

Ami igazán számít

Norman Angell 1910-ben „bebizonyította”, hogy nem lesz több háború, majd négy évvel később nevetségessé vált. És most már mindenki tudja, hogy bár gazdaságilag valóban irracionális lehet egy háború, bizonyos forgatókönyvek esetén mégis mutathatja azt a politikai kalkuláció, hogy a békés függőség komoly veszélyforrás.

Copeland elmélete alapján ezért a legfontosabb kérdés 2026-ban nem az, hogy hány százmilliárd dollárnyi árut ad el egymásnak Amerika és Kína, hanem az, hogy mit gondolnak Washingtonban és Pekingben arról, öt vagy tíz év múlva hozzáférnek-e még a másik piacaihoz, technológiáihoz és stratégiai nyersanyagaihoz. Ha akár az egyik fél arra számít, hogy a másik egyszer majd elzárja ezeket, akkor racionálissá válik már ma felkészülni arra a napra, amikor a kapcsolat megszakad.

A gazdasági összefonódás addig működik igazán erős békefékként, amíg a felek elhiszik, hogy holnap is részesedhetnek előnyeiből. Amikor egy chipgyár, a ritkaföldfém-készlet növelése, egy exporttilalom vagy az ellátási lánc átalakítása azt üzeni a másiknak, hogy le akarnak válni róla, akkor a védekezés kölcsönössé válik, a kölcsönösség pedig lassan létrehozhatja azt a világot, amelyet mindkét fél el akart kerülni.

Ma a legvalószínűbb irány a drágább stratégiai önellátás, a párhuzamos technológiai rendszerek, a magasabb katonai és iparpolitikai kiadások, a közvetítő országok felértékelődése és egy olyan globalizáció, amelyben a termék ára mellett egyre gyakrabban szerepel egy másik, nehezebben mérhető tétel is. A politikai zsarolás, illetve egy bekövetkező eszkaláció kombinált költségének várható értéke.

Minél több pénzt költenek a nagyhatalmak arra, hogy önellátóak legyenek, azaz ne fájjon nekik egy gazdasági leválás, annál kevésbé lesz gazdaságilag költséges egy súlyos konfliktus. A száz évvel ezelőtti történelem arra tanít minket, hogy ezt a pontot nagyon fontos lenne messziről elkerülni.

A cikk szerzője Sebestyén Géza, a BCE egyetemi docense, az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője