Képzelj el egy olyan edzőtermet, ahol a fekve nyomó padnál nem állítható a súly. A rúd két végéhez két-két 20 kg-os tárcsa van hozzáhegesztve. Egy fiatal fiú életében először próbálja megemelni. A karja remeg, az arcán feszültség. Mellette egy rutinos, izmos férfi szinte unottan nyomja ki ugyanazt a súlyt újra és újra. Ugyanaz az eszköz, két teljesen különböző történet.

Ha valaki kívülről nézi, azt hiheti, hogy a rendszer igazságos és egyszerű. Mindenki ugyanazzal a súllyal dolgozik. Nem kell tárcsákat cserélni, súlyokat ellenőrizni, mások helyett lepakolni. Másrészt az egységes súlyok nem jelentenek egységes következményeket. Az egyik sportbarát fejlődik, a másik viszont megsérülhet.

A külkereskedelem bővülése

Az eurózóna valami nagyon hasonlót hozott létre. Egyetlen valuta, egyetlen kamatláb, egyetlen monetáris szabályrendszer különböző gazdaságok számára. Az elmúlt húsz évben ez nem csupán gazdaságpolitikai döntés volt, hanem egy nagyszabású kísérlet. A kérdés ma már nem az, hogy működik-e. Hanem az, hogy kinek működik, és kinek nem.

A metafora mögött kemény számok állnak. Az euró egyik legjobban dokumentált hatása a kereskedelem növekedése. Meta-elemzések szerint az euró bevezetése átlagosan 2-6 százalékkal növeli a tagországok közötti kereskedelmet, de egyes esetekben ennél sokkal nagyobb bővülést is mértek. Ez persze várható is. Ha eltűnik az árfolyamkockázat, akkor csökken a tranzakciós költség, és a vállalatok bátrabban lépnek ki külföldi piacokra.

A gazdaságban ez azt jelenti, hogy könnyebb üzletet kötni, könnyebb tervezni, könnyebb integrálódni. Egy magyar exportőr számára az euró megszüntetné azt a mindennapi bizonytalanságot, amit ma a forint árfolyama jelent. Nem kellene fedezeti ügyleteket kötni, nem kellene minden szerződésbe árfolyamkockázati prémiumot építeni.

Növekedési dilemma

De a történet itt nem ér véget. Mert a gazdasági növekedés már sokkal makacsabb kérdés. És az adatok itt jóval kevésbé kedvezőek. Az eurózóna hatása a növekedésre ugyanis negatív képet mutat. Bizonyos országokban a növekedési ütem akár 0,3-0,4 százalékponttal is alacsonyabb lehetett, mint eurón kívül.

Visszatérve az edzőtermi metaforához, az egységes súlynak hátrányai is vannak. A fix súly ugyanis nemcsak egyszerűbbé teszi az edzést, hanem korlátozza is. Ha túl könnyű, nincs fejlődés. Ha túl nehéz, a sportbarát lesérülhet.

Egységes szabály, sokféle gazdaság

Az euró tehát egyszerre növeli a kereskedelmet és korlátozza az alkalmazkodást. És ez a kettő nem mindig esik egybe. Az eurózóna egyik legmélyebb problémája is ebből fakad. Az egységes monetáris politika különböző gazdaságokra teljesen eltérő hatást gyakorol.

Az Európai Központi Bank kamatpolitikája egységes, minden tagállam számára azonos kamatszintet és kamatpályát határoz meg. Ám Németország, Spanyolország, Görögország, vagy Hollandia gazdasági ciklusai eltérnek egymástól.

Mindez persze nem meglepő. Németországban az autó- és gépipar dominál, Hollandiában a logisztika, high-tech agrárium és a pénzügy, Spanyolországban az építőipar, Görögországban a turizmus. Ezek mind-mind más és más tényezőktől függenek, azaz ezen országok reálciklusai, így optimális kamatszintjei is eltérnek egymástól.

Olcsó hitel délen, spórolás északon

A 2000-es évek elején ez drámai módon jelent meg. Németország akkoriban stagnált, magas munkanélküliséggel küzdött. Ráadásul a németek egy nagyon szigorú monetáris politikát vittek a márka idején, így az euró bevezetése magasabb inflációt és így nagyobb kamatokat hozott. Nem csoda, hogy az átlag német kevés hitelt vett fel a szemében magas kamatok miatt, és viszonylag komoly megtakarításokkal rendelkezett ugyanezen okból kifolyólag.

Ugyanebben az időben Spanyolországban, Olaszországban vagy Görögországban ugyanazok a kamatok brutálisan alacsonynak tűntek az átlag állampolgár számára. Ezek az államok korábban megtapasztalták a nagyon magas, sokszor két számjegyű inflációt is, így a stabil árak, alacsony infláció miatti mérsékelt kamatszintek esetükben nagyon olcsónak tűntek. Nem csoda, hogy tömegesen vették fel az ingatlan- és gépjármű-hiteleket.

Azaz ugyanaz a kamat egészen mást jelentett az egyes tagállamokban. Volt, ahol túl magasnak gondolták, mások viszont extrém alacsonynak. Ez az a pont, ahol a fix fekve nyomó súly metaforája új értelmet nyer. Hiszen ugyanaz a súly az egyiknek túl nehéz, a másiknak túl könnyű volt, és nem volt lehetőség a finomhangolásra.

Monetáris zsákutcában

A görög válság ezt a problémát extrém formában mutatta meg. 2015 nyarán Athénban az emberek sorban álltak az ATM-ek előtt. A bankok zárva voltak. A napi készpénzfelvétel limitje 60 euró volt. A bizonytalanság nem elméleti vita volt, hanem mindennapi tapasztalat.

Görögország számára az euró elvesztette az egyik legfontosabb alkalmazkodási eszközt, az árfolyamot. Egy válságban a saját valuta leértékelhető. Ez fájdalmas, hiszen inflációt, vagyonvesztést és reálbér-csökkenést hoz, cserébe gyorsan versenyképessé teszi az exportot, így segítve helyreállítani az egyensúlyt.

Ha viszont egy ország eurót használ, akkor ez már nem lehetséges. Egyetlen út marad, a belső leértékelés. A bérek csökkentése, a kiadások visszavágása, mely természetesen hozza magával a munkanélküliség növekedését. Ez a megoldás lassabb, ráadásul társadalmilag sokkal fájdalmasabb.

Drachma vagy euró?

A görög kormány fejében ezért komolyan megfordult az a lehetőség, hogy visszavezetik a drachmát. 2015-ban a Syriza párt pénzügyminisztere, Yanis Varoufakis ténylegesen dolgozott egy párhuzamos pénzrendszeren. Minden görögnek létrehoztak egy az adószámához társított elektronikus bankszámlát. Ez alkotta volna a kvázi-pénzrendszerük gerincét.

A közgazdászok becslései szerint egy drachma visszavezetése esetén a valuta akár 30-50 százalékkal is leértékelődhetett volna. Rövid távon ez természetesen nagyon jelentős inflációs sokkot, egyben importösszeomlást és reáljövedelem-csökkenést jelentett volna. De középtávon a turizmus és az export fellendülését várták tőle.

Ez volt a görög dilemma. Két rossz opció között választani. Maradni a fix súlynál, és lassan alkalmazkodni. Vagy visszatérni a szabadon cserélhető tárcsás súlyokhoz, és vállalni a kezdeti sokkot. A hellén állam végül az eurozónában való maradást választotta.

Mundell megmondja

Az eurózóna problémája nemcsak gyakorlati, hanem elméleti is. Robert Mundell optimális valutaövezet-elmélete szerint egy közös valuta akkor működik jól, ha a gazdaságok hasonlóak, a munkaerő mobil, és léteznek fiskális transzferek, amelyek kiegyenlítik a különbségeket.

Európában ezek a feltételek csak részben teljesülnek. A gazdaságok szerkezete eltérő, a munkaerő mobilitása korlátozott, és a közös költségvetés viszonylag kicsi. Különösen alacsony a mobilitás a magyarok esetében, akik részben a magas ingatlan-tulajdon, részben pedig az erős nyelvtudás hiánya miatt kevésbé szeretnek és tudnak lakhelyet váltani úgy, hogy közben országhatárokat is átlépnek.

A Hart-kritika

Oliver Hart Nobel-díjas közgazdász még egy lépéssel tovább megy. Szerinte az euró egy hiányos szerződés. Olyan megállapodás, amely nem tartalmaz minden lehetséges helyzetre megoldást. Nincs benne kilépési mechanizmus, nincs rugalmas alkalmazkodási eszköz.

Az edzőtermi metaforában ez azt jelenti, hogy mindenki aláír egy szerződést a fix súlyról. De nincs benne záradék arra az esetre, ha valaki megsérül. Ha egy kezdő jön a terembe. Ilyenkor nincs mód a súly csökkentésére. Nincs könnyített verzió. Amíg minden jól megy, ez nem tűnik problémának. De válság idején hirtelen nagyon is azzá válik.

A magyar dilemma

A magyar gazdaság sajátos helyzetben van. Kereskedelmi integrációja rendkívül magas. Exportunk mintegy 75-80 százaléka az Európai Unióba irányul. Ez azt jelenti, hogy a gazdaságunk részben már eurót használ. A vállalatok egy része euróban áraz, euróban számol, euróban gondolkodik.

Ugyanakkor a makrogazdasági stabilitás hullámzóbb. Az elmúlt években az infláció többször is az uniós átlag fölé emelkedett. A forint árfolyama volatilis. A monetáris politika aktív eszköz a gazdaságirányításban. Magyarország tehát egy érdekes ponton áll az edzőteremben. Nem kezdő. De nem is profi. Elég erős ahhoz, hogy bizonyos előnyöket kihasználjon. De még nem biztos, hogy minden sokkot ugyanazzal a súllyal kezelni tud.

Stabilitás vagy szabadság?

Az euró bevezetése ebben a kontextusban nem egyszerű technikai kérdés. Nem pusztán arról szól, hogy teljesítjük-e a maastrichti kritériumokat. Hanem arról, hogy a gazdaság szerkezete, rugalmassága és stabilitása mennyire illeszkedik egy olyan rendszerhez, ahol az alkalmazkodási lehetőségek korlátozottak.

A vita gyakran leegyszerűsödik. Az egyik oldal szerint az euró stabilitást hoz. A másik szerint elveszi a szuverenitást. Mindkettő igaz, ám egyik sem adja meg a teljes képet. Az adatok azt mutatják, hogy az euró támogatja a nemzetközi kereskedelmet, ám visszafogja a gazdasági növekedést. És bizonyos gazdaságok számára ez utóbbi kifejezetten rossz hír. Azon országok ezek, melyek bérszintben és egy főre eső GDP-ben még nincsenek elég közel a magállamokhoz.

Időzítés és alkalmasság: az euró valódi kérdése

A kérdés tehát nem az, hogy az euró jó vagy rossz. Hanem az, hogy mikor és kinek jó. Ezen kérdés eldöntéséhez a cikk elején látott edzőtermi hasonlathoz érdemes visszatérni. A fix súly önmagában nem probléma. Sőt, bizonyos szinten kifejezetten hasznos. Egyszerűsíti a rendszert, csökkenti a bizonytalanságot, lehetővé teszi a hatékonyabb működést.

De csak akkor igaz ez, ha a terembe nagyjából azonos erejű, azonos felkészültségű sportbarátok járnak. Egy kezdő számára a túl nagy súly sérülést okozhat. Egy haladó számára pedig a túl kicsi súly nem hoz fejlődést. Az optimális edzéshez személyre szabott terhelés kell.

A gazdaságok sem különböznek ebben. Magyarország ma még választhat. Beléphet egy olyan rendszerbe, ahol a súly fix, de a szabályok kiszámíthatók. Vagy maradhat egy rugalmasabb, de bizonytalanabb környezetben. A döntés pedig nem egyszerű.

A szerző Sebestyén Géza, az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője