Van két politikai szlogen, amely minden kampányban újra előkerül. Ez az euró bevezetése és az európai minimálbér. Mindez persze nem meglepő. Szeretnénk azt hinni, hogy elég pár papírt aláírni, és már úgy élnénk, mint a luxemburgi milliárdosok.

A képlet tehát egyszerű, csak éppen hibás. Ha egy magyar kormány túlságosan gyorsan, körültekintés nélkül valósítaná meg ezt a két ígéretet, az olyan gazdasági káosszal és fájdalommal járna, amilyet utoljára a rendszerváltás idején tapasztalhattunk.

A kelet-németek pontosan tudják ezt. 1990-ben 1:1 arányban váltották át az NDK márkájukat nyugatnémetre, szakszervezeteik pedig közel nyugati béreket harcoltak ki nekik. Bár elsőre ez remek hírnek tűnhet, valójában egy teljes régió iparát küldték ezen meggondolatlan lépésekkel a padlóra. Képzeljünk el egy gyárat Lipcsében, amelyik addig stabilan és jó áron szállított a kelet-európai országokba. Ám egyik napról a másikra már nem az olcsó keletnémet márkában, hanem a sokkal erősebb nyugatnémet márkában kell megfizetnie a dolgozóit. Ráadásul magasabb bérrel kell honorálnia ugyanazt a munkát. A jóval magasabb költségek miatt a vállalat immár veszteséget termel, ha erre reagálva árat emelne, azzal viszont a piacai elvesztését kockáztatná.

A kelet-német márka 1:1 arányú átváltása a nyugat-németre ahhoz hasonlított, mintha egy Trabantot úgy kellett volna eladniuk, hogy közben az előállítási költsége egy Porsche árával egyezett volna meg.

A kelet-német cégek költségei az egekbe szöktek, termelékenységük viszont megmaradt a régi szinten. A piac összeomlott, és ezen a gyorsított privatizáció sem segített. Üzemek jelentettek csődöt, gyárkapuk maradtak zárva, munkások százezrei pedig állás nélkül. A szakszervezetek úgy harcolták ki a nyugati szint 70–80 százalékára rúgó keleti béreket, hogy a magasabb bérért cserébe a vállalkozók ugyanazt kapták, mint korábban. Olyan ez, mintha egy futballcsapat Szoboszlai Dominik fizetését adná a negyedosztályban játszó játékosainak. A klub focistájaként ennek akár örülhetünk is, ám ez csak addig tart, amíg a klub csődbe nem megy.

Németországban sem volt ez másként. A keleti tartományokban a munkanélküliség 20 százalékra ugrott. Minden ötödik munkaképes korú ember állás nélkül maradt. Családok maradtak bevétel nélkül. A fiatalok, a tehetségesek csomagoltak, és nyugatra költöztek. Maradtak az idősebbek, a kevésbé képzettek, azok, akik nem tudtak vagy nem akartak máshol szerencsét próbálni. Így a munkanélküliség koncentrálódott, a régiók közötti különbségek pedig évtizedekre kőbe vésődtek. Hiába érkeztek állami transzferek, infrastruktúra-fejlesztések, a magánberuházások inkább új üzemekbe mentek, nem a régi gyárak felújítására.

A jövőt nyugaton építették, nem a romos keleti cégekben.

Mi a német újraegyesítés tanulsága számunkra? Az üzenet világos. Az euró bevezetése azt jelentené, hogy a gyengébb pénzünket egy erősebbre cserélnénk. Ha ez nem járna a termelékenységünk gyors emelkedésével, akkor a nemzetközi, de a magyar cégek számára is sokkal kevésbé lenne vonzó hely hazánk. Ha mindehhez társulna a kötelező európai minimálbér is, akkor pontosan az történne, ami Kelet-Németországban. A bérköltségek hirtelen és meredeken emelkednének, így a magyar vállalkozások versenyképessége hasonló arányban zuhanna.

A német példa világosan megmutatja, hogy a politikai szempontból könnyen eladható álom brutális fejfájással ébredést hozna. Bezárt vállalatokat, magas munkanélküliséget.

Ne feledjük, hogy a gazdaságpolitika olyan, mint egy szimfonikus zenekart vezényelni. Nem elég egy hangszert felhangosítani, harmóniára van szükség az összes zenész tekintetében. A szűk fókusz az euróra és a minimálbérre csak fals hangzást eredményezne. Ha pedig valaki mégis, olcsó politikai haszonra vágyva ezekkel az eszközökkel élne, akkor nem tapsvihar lenne a jutalma a darab végén, hanem maguk a zenészek zavarnák el a koncert közepén.

A cikk szerzője Sebestyén Géza, az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője, a BCE egyetemi docense