Thomas Willis angol orvos 1683-ban megfigyelte, hogy egyes betegei, ha pihennek, azt tapasztalják, hogy lábukat időnként kényszeresen mozgatniuk kell; mint mondták, ez nem fáj, de rossz, furcsa érzés. Az angol doktor ezt valami ördögi hatásnak tekintette és kezelésére ópiumot javasolt. A német ideggyógyász, Theodor Wittmaack 1861-ben ugyancsak leírta ezt a kórt.

Svédországban Karl-Axel Ekbom 1945-ben nyolc esetről számolt be, és ezért a tünetcsoport Wittmaack-Ekbom betegségként ismert. Az Amerikai Szívgyógyászok Kollégiumának hét végén befejeződött kongresszusán Arshad Jahangir bemutatta azt a tanulmányt, amelynek keretében 584 nyugtalan láb tünetek miatt ideggyógyászaton kezelt betegek szívét is részletesen megvizsgálták.

Ultrahang és más módszerrel megmérték a betegek szívének nagyságát, illetve a szív bal kamrájának falvastagságát. A híres Mayo Klinika őrzőszobájában a betegek végtagjának éjszakai mozgását is folyamatosan figyelték.

A betegeket ennek alapján két csoportra osztották. Egyik csoportba azok kerültek, akiknek óránként átlagosan legalább 35 alkalommal mozdult a lába. A másik csoport tagjai éjszaka 35-nél ritkábban mozogtak. Az utóbbi csoport volt kissé nagyobb: a betegek 55 százaléka tartozott ide.

A szakemberek azt tapasztalták, hogy a szív bal kamrája jelentősen megvastagodott azoknál, akiknél a nyugtalan láb tünetcsoport a legkifejezettebben érvényesült. A szívgyógyászatban azt már régóta észlelték, hogy a szívnagyobbodásnak ez a formája gyakran együtt jár szívroham vagy szívhalál megjelenésével.

Ennél még inkább elgondolkodtatónak tartották a kongresszus résztvevői azt az adatot, amely kimutatta, hogy szervi szívbetegség megjelenése, vagy szívhalál kétszerte gyakrabban fordult elő azok között, akiknél súlyos szívnagyobbodást észleltek, vagyis akiknél a nyugtalan láb tünetek a legkifejezettebbek voltak. A vitában az a vélemény született, hogy a nyugtalan láb panaszok miatt orvoshoz forduló betegeknél szívgyógyászati vizsgálat is javasolt.