A református püspök az MTI-nek hangsúlyozta: Isten iránti bizalom kell ahhoz, hogy a feltámadás erői mellett döntsünk akkor is, amikor a pusztító halál jeleit látjuk magunk körül. De az apostolok élete – ha azonosulunk vele – erőt ad, hogy akkor is bízzunk a húsvét, a feltámadás örömében, amikor az életünk inkább hasonlít a nagypéntekez. Mert minden látszat ellenére az életé az utolsó szó.

Balog Zoltán hozzátette: Jézus azért maradt egyedül a keresztfán, hogy attól kezdve soha senki ne legyen egyedül, hogy minden ember maga mellett érezhesse Krisztust, aki együtt szenved vele.

A háborúkról, a válságokról a református püspök azt mondta: „az emberiség mint emberiség soha nem tanul a nagy bukásaiból”, ugyanakkor mindig van egy-egy „kreatív kisebbség”, amely képes a változásra. A koronavírus-járványból például azt lehetett megtanulni, hogy a legfontosabb érték az ember és az emberi kapcsolat, hogy úgy „nem élet az élet, ha a másik embert nem viszed magaddal, nem engeded be az életedbe”. Ezt mi, az egyházban újra és újra tanuljuk – tette hozzá Balog Zoltán.

A háborúkból is tanult az egyház, amely ma már másképpen gondolkodik erről, mint az elmúlt évszázadokban. Ferenc pápa fontos felismerése, hogy az igazságos háború, a iustum bellum – amit a teológia évszázadokon keresztül képviselt – feltételrendszere megváltozott a tömegpusztító fegyverek korában, és hogy

a háború sohasem lehet indokolt.

Nem a fegyverek megáldása, hanem a háborúba kényszerült katonák és az áldozatok lelki támogatása az egyház elsődleges dolga – mondta.

Kitért arra is: „mi, magyarok és ezen belül mi, reformátusok az elvesztett háborúkból és Trianonból egészen biztosan megtanultuk, hogy akkor is a megbékélés gesztusaival, az együttműködés szándékával kell a szomszéd népek felé fordulnunk, ha ott ez nem mindig talál fogadókészségre”.

Balog Zoltán megjegyezte: kárpátaljai magyarok mondták el neki, hogy a háború első napjaiban Kelet-Ukrajnából érkező menekültek, akiknek évtizedek óta sulykolják, hogy a magyarok szeparatisták, nem mertek bekopogtatni Kárpátalján a magyar házakba, hogy kérjenek egy pohár teát. Amikor pedig behívták a gyermekét az út szélén szoptató édesanyát, az sírva kérdezte: „maguk magyarok? Én azt hittem, hogy vademberek.”

Balog Zoltán beszélt a református egyházban 2023-ra meghirdetett lelkipásztori hivatás évéről. Rámutatott:

az egyház szíve a lelkipásztori hivatás.

Ami igazán fontos, az nem pénz, infrastruktúra vagy jogi környezet kérdése, hanem emberkérdés. Ha nem lesznek olyan, lelkileg, szellemileg is stabil lelkipásztorok, akik meg tudják szólítani az egyháztól a nyugati világban egyre inkább elidegenedő embereket, akkor hiába lesznek intézményeink, az egyházi szolgálat „szíve közepe fog hiányozniĎ.

A lelkipásztorokat öt – lelki, szellemi, jogi, anyagi és egészségügyi – szempontból kell megerősíteni. A legfontosabb a lelki megerősítés - mondta, kiemelve a lelkipásztorok családi életének védelmét. Hozzátette: lelkészgyerekként emlékszik arra, milyen, amikor éppen vasárnaponként és az ünnepeken hiányzik a családi asztal mellől az édesapa, aki a templomban szolgál vagy gumicsizmában járja a tanyavilágot, esetleg biciklin viszi az úrvacsorát egy betegnek.

Ugyancsak fontos – folytatta – a lelkipásztorok hivatásának a gondozása. A református egyházban ezért országos lelkigondozói hálózatot építenek, hogy minden lelkipásztor maga mellett érezhesse az egyház támogatását, ha hivatásának gyakorlása közben elfárad, csalódik vagy kudarcot vall.

A lelkészi hivatás szellemi megerősítése a lelkészképzés és továbbképzés területe. Kérdés, hogy mire képezzük a teológus hallgatóinkat. Arra, hogy készek legyenek elmenni egy vidéki gyülekezetbe új lendületet adni a közösségnek, vagy arra, hogy csak nagyvárosokban vállaljanak szolgálatot. Kérdés az is, hogy vajon amit tanul, az valóban arra készíti-e föl, amire az egyháznak, az embereknek szüksége van.

Balog Zoltán jelezte, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet kezdeményezte a lelkészképzés oktatási reformját, és ennek nyomán most elindul az egyházban egy nagy együtt gondolkodás a Kárpát-medencében működő hat, lelkészképzéssel foglalkozó magyar református teológia összes tanárának részvételével.

A harmadik feladat a lelkészek egészségének megerősítése ingyenes szűrőprogramok biztosításával, kötelező szabadságolással.

A negyedik a lelkipásztorság jogi környezetének újraszervezése, hiszen a lelkészek egy választott grémium, a presbitérium élén állnak, ahol lehetnek konfliktushelyzetek, de rendezni kell a lelkészek szolgálatba állításának és nyugdíjazásának jogi kereteit is. A cél egy olyan jogi környezet megteremtése, amely biztonságérzetet ad, egyben átlátható, ellenőrizhető, áttekinthető keretet biztosít a lelkészek munkavégzéséhez.

Végül az ötödik a lelkipásztorok anyagi megbecsülése. A többgyermekes lelkészcsaládok anyagi biztonsága is feltétele annak, hogy a lelkésznek ne kelljen másodállás után néznie, hanem arra a közösségre összpontosíthasson, amelyik rá van bízva.

Balog Zoltán hozzátette: a segítő foglalkozásúak, így a lelkipásztorok egyik legnagyobb terhe, hogy miközben nekik mindenkinek a rendelkezésére kell állni, velük senki sem törődik. Ezért a tematikus évnek már a legelején nagyon nagy visszhangja van az egyházon belül. A lelkészek most „felemelhetik a fejüket”, látva, hogy ők is fontosak.

„A nagyhét és a két nagy ünnep – a nagypéntek és a húsvét – arra is alkalmat ad, hogy megköszönjük lelkipásztoraink odaadó szolgálatát” – jegyezte meg a református püspök.