Budapesten először az újlipótvárosi gettót nyitották meg 1944. november 15-én. Ez volt az úgynevezett kis gettó vagy más néven nemzetközi gettó. Ide a pápai, portugál, svájci, svéd és spanyol védelem alatt álló házakból tereltek át hivatalosan 16 600 zsidót, de a hamis papírokkal rendlkezők miatt ennél kétszer-háromszor többen zsúfolódtak össze.
A nyilas hatalomátvétel után sokakat innen, a Váci út, Victor Hugo utca, Újpesti rakpart, Szent István körút alkotta néágyszögből vittek el, hogy a Dunába lőjék őket.
A VII. kerületi, úgynevezett nagy gettóról 1944 november 29-én jelent meg a Szálasi-kormány belügyminiszteri rendelete. A Dohány, Nagyatádi Szabó, Király, Csányi és Rumbach Sebestyén utca, valamint a Madách Imre út, a Madách Imre tér és a Király körút által határolt mindössze 0,3 négyzetkilomééteres, 162 házból álló területet december 10-én zárták le.
Első körben 40 ezer, végül összesen 80 ezer embert telepítettek ide a kis gettóból és a város úgynevezett csillagos házaiból.
A túlzsúfolt börtönnegyed lakói éheztek és fáztak. Naponta 100-an haltak meg.
A Vörös hadsereg közeledtének hírére a németek és a nyilasok le akarták mészárolni a gettó lakóit, de a szovjet katonák időben odaértek. A gettót 1945. január 17-én szabadították fel. Ez 68 ezer zsidónak jelentette a túléést, de akkor már csak a Klauzál téren 3000 temetetlen holttest hevert.
Megemlékezés
A gyűlöletre és a gyűlölködőkre nem gyűlölettel, hanem méltósággal kell emlékezni - mondta Köves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) vezető rabbija a budapesti nagy gettó felszabadulásának 75. évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen pénteken Budapesten, a Dohány utca 32. számnál található Budapesti Gettó Emlékfalnál.
Köves Slomó úgy fogalmazott: "ahogy nem érdem az áldozatok leszármazottainak lenni, úgy nem dicsőség a tettesek unokáinak lenni sem". Hozzátette: nem az a kérdés, hogy kik voltak a nagyszüleink, hanem hogy a rájuk való emlékezés tud-e "aktuális tanulsággal szolgálni a mi életünkben". Közös feladatunk tartalmassá tenni az emlékezést akkor is, amikor a túlélők, azok, akiknek személyes emlékeik vannak a vészkorszakról, "már nem lesznek közöttünk - hangsúlyozta.
Niedermüller Péter (DK) erzsébetvárosi polgármester arról beszélt: az emlékezés mindig morális és politikai aktus is, a "saját felelősségünkkel való szembenézés". Ami 1944 és 1945 telén a VII. kerületben és egész Budapesten történt, az az "ország szégyene". "Nem elfelejthető és nem is megbocsátható (...), olyan teher, amellyel mindannyiunknak együtt kell élnünk" - fogalmazott a politikus.