Az ombudsman szerint a kisebbségi nyelvhasználat ebből a szempontból tipikusnak tekinthető. A nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló 1993. évi törvény kimondja, hogy "...anyanyelvét bárki mindenkor és mindenhol szabadon használhatja. A kisebbségi nyelvhasználat feltételeit - külön törvényben meghatározott esetekben - az állam köteles biztosítani".

Ezek a feltételek azonban messze nem teljesülnek - mondta a szakember, aki úgy fogalmazott: a jelenlegi szabályozás egy olyan korszak örököse, melyre igaz a kritika, hogy egy jogállam nem engedheti meg magának, hogy "díszítő elemként" szépen hangzó, de gyakorlatilag végrehajthatatlan szabályokat foglaljon magába. A korlátlan nyelvhasználatot garantáló szabály nyilvánvalóan a "díszítő elem" kategóriájába tartozik.

"Nem tudok arról, hogy megindult volna a köztisztviselők tömeges nyelvi képzése, miközben köztudott, hogy a magyar lakosság természetesen beleérve a köztisztviselőket is nyelvi képzettség tekintetében az EU sereghajtója. Arról sincs tudomásom, hogy az állami költségvetés jelentős forrásokat mozgósított volna tömeges méretű nyelvi programok finanszírozására" - jegyezte meg. Kaltenbach Jenő szerint a jogalkotó elmulasztotta az általa alkotott jogszabály érvényesüléséhez szükséges intézkedések megtételét.

Azokban az országokban, amelyekben a nyelvhasználat valóságos ügy, és a jogi szabályozásnak nem "kirakatfunkciója" van, sehol sem található ilyen "bőkezű", általános szabály. A nyelvi jogok vagy személyhez, vagy területhez kötődnek. A földrajzi elv rendszerint a lakosságon belüli arányküszöbbel párosul. Ennek feltétele, hogy a kisebbséghez való tartozás, vagyis a kisebbségi jogok alanyainak köre egy jogállamhoz méltó módon meghatározható legyen, és éppen ennek a hiánya az, ami Magyarországon megnehezíti, sőt lehetetlenné teszi a tisztességes megoldást - jegyezte meg Kaltenbach Jenő.

A szabad kisebbségi identitásvállalást nemzetközi egyezmény rögzíti, amely ugyanakkor azt is kimondja, hogy nem lehet visszaélésszerűen gyakorolni ezeket a jogokat, amelyek a nyelvhez, a kultúrához, a közösséghez tartozást fejezik ki. A kisebbségi identitás nyilvántartása nem lehet önkényes, az érintettet akarata ellenére nem lehet besorolni egy kisebbséghez, ugyanakkor ez nem is lehet az egyén kizárólagos döntése. A magyar szabályozásból hiányzik a közösség részvétele az identitás megválasztásában. Miközben a civil vagy vallási életben magától értetődő, hogy szükség van az egyén akaratán kívül a közösség beleegyezésére is ahhoz, hogy valaki egy egyesülethez vagy felekezethez tartozzon. Ugyanerre a közösségi elfogadást kifejező aktusra lenne szükség a kisebbségi identitásvállalás kérdésében is - fejtette ki a szakember.

Kaltenbach Jenő szerint a magyarországi kisebbségek kivétel nélkül mind az identitásvesztés végpontjára jutottak, tagjaik nem beszélik nyelvüket, nem ismerik saját múltjukat, alig-alig ápolják kisebbségi kultúrájukat.

"Elsorvasztottuk ezeket a kisebbségeket, ez a folyamat még a XIX. század második felében és a XX. század első felében nagyrészt bevégeztetett. Ezt Nyugat-Európában jól tudják, de mi nem szeretünk erre gondolni" - jegyezte meg. Hozzátette: csak nyerhetne az ország a bőkezű kisebbségpolitikával, semmi reális kockázat nincs, hiszen elszakadási törekvésektől, az ország egységét megkérdőjelező autonómiaigényről nincs ok tartani.

A magyar kisebbségpolitikát többek között ehhez a paraméterhez kell mérni, és ennek tükrében is nagyon sok kívánnivalót hagy maga után - vélekedett a szakember.