A nyugdíjak évenkénti emelése nyilvánvaló például magas inflációs környezetben, hiszen ekkor a nyugdíjak vásárlóértéke (reálértéke) meglehetősen gyorsan lecsökkenne, az áremelkedés ugyanis a megélhetési költségeket növeli elfogadhatatlan mértékben. Elég csak például Magyarországot megemlíteni az 1990-es években, amikor a rendszerváltást követő gazdasági átmenet és a Bokros-csomag hatására 20-30 százalékos is volt az infláció, ami 28 százalékkal értékelte le a nyugdíjakat 1997-re.

Azonban még alacsony inflációs környezetben is szükségessé válik a nyugdíjak reálértékének fenntartása, hiszen így is komoly életszínvonal csökkenést könyvelhetnének el a nyugdíjasok hosszabb távon. Az OECD országokban a nyugdíjban töltött átlagos idő hossza 18,3 év a férfiak, 22,5 év a nők esetében. Amennyiben éves szinten 2,5 százalékos inflációval számolunk, akkor a nyugdíjak reálértéke a férfiak esetében 37 százalékkal, míg a nők esetében 43 százalékkal csökken a nyugdíjban töltött időszak alatt, ami nem lehet elfogadható sem a lakosság, sem a politika számára.

A nyugdíjasok relatíve magas aránya miatt ugyanis a politikai pártok számára ez a csoport elsődleges fontossággal bírt egy választás során, ami a rövid távú szavazatmaximalizálás miatt pótlólagos nyugdíjemelésekhez vezethet. Ehhez azonban szükség van a választópolgárokra is, az idősebb generációk ugyanis a szavazások során úgy érezhetik, hogy a saját jövedelmük emelése érdekében a következő generációk kárára megszavazzák a beígért pótlólagos nyugdíjemelést. Éppen ezért a lehetőségekhez mérten a nyugdíjak indexálását a lehető legjobban függetleníteni kell a politikai behatásoktól.

Mihez kötik a nyugdíjak emelését Magyarországon?

Egészen az 1997-es reformig hazánkban a nyugdíjak évenkénti emelését a nettó átlagkeresetek növekedéséhez kötötték, ami a piacgazdasági átmenet csökkenő reálbérei miatt fokozatosan elértéktelenítette a nyugdíjak vásárlóértékét.

Vélhetően ennek hatására váltotta fel a bérindexálást a svájci indexálás, ami 50-50 százalékban a fogyasztói árindextől és a nettó átlagkereset növekedéstől függött. Ez kisebb költséget rótt a nyugdíjrendszerre, mivel alacsonyabb nyugdíjemelést jelentett, azonban a reálbérek csökkenése így kevésbé érintette károsan a nyugdíjasokat.

Az utóbbi években ezen kívül azonban több változtatás is történt, ami kihatott a nyugdíjak emelésére, így például a 13. havi nyugdíj fokozatos bevezetése, valamint a nyugdíjkorrekciós program beindítása. A nyugdíjrendszer fenntarthatósági problémái miatt pedig a legújabb kormánytervezet szerint a GDP növekedéshez kötnék a nyugdíjak emelését, ami alacsonyabb GDP növekedés esetén inkább a árindexálás, míg magasabb GDP növekedés esetén inkább a svájci indexálás felé tolná el a rendszert.

Mi az ár- illetve a bérindex közötti legfőbb különbség?

A világon alkalmazott gyakorlat szerint a nyugdíjakat két fő módszernek megfelelően szokták emelni, az egyik szerint az automatikus nyugdíjemelés az inflációtól, a másik szélsőség szerint pedig a béremelkedéstől függ. A fejlett országokban általában a fogyasztói árindexnek megfelelően emelkednek a nyugdíjak, ennek az az alapja, hogy a nyugdíjak reálértékét akarják megőrizni. (Érdemes megkülönböztetni a fogyasztói árindextől a nyugdíjas árindexet, amit a nyugdíjasok kiadásaihoz jobban illeszkedő fogyasztói kosár alapján számítanak ki, azonban egyedi esetek kivételével a két mutató között szignifikáns eltérésnek nem szabadna lennie.) Ezzel azonban azt vállalják be az országok, hogy a nyugdíjak értéke az aktívak keresetéhez képest fokozatosan csökken, ami azt jelenti, hogy a nyugdíjasok relatív életszínvonala csökken. Az inflációval történő emelés pedig azért lehet kifizetődőbb, mivel jellemzően a béremelkedés meghaladja az infláció mértékét (reálbér-emelkedés), tehát a kormány számára kisebb költséget jelent az árindexálás alkalmazása.

A fejlett országok többségében a nyugdíjalapok le tudják fedezni az indexálási kockázatot inflációkövető kötvényekkel, ami megkönnyíti a nyugdíjalap számára az eszközök és kötelezettségek között a kényes egyensúly fenntartását.

Az árindexáláshoz magasabb kezdőnyugdíj társul, miközben a bérindexálás esetében éppen fordított arányosság érvényesül. Ez azért van, mivel adott összeget kétféle módon fizethetünk ki a nyugdíjasoknak, vagy magasabb kezdőszintről indulva adunk alacsonyabb emelési ígéretet, vagy alacsonyabb kezdőszintről indulva adunk magasabb évenkénti emelést.

Az OECD egyik legfrissebb tanulmányában emellett arra hívja fel a figyelmet, hogy magas reálbér-növekedés esetén van relevanciája a magasabb nyugdíjemelésnek is a nyugdíjasok relatív életszínvonalának megőrzése érdekében - ami a kelet-közép-európai országokban is megfigyelhető volt -, azonban, ha a konvergencia továbbra is folytatódik, és a reálbér-növekedés egy alacsonyabb szinten stabilizálódik, akkor már érdemes megfontolni az árindexálás bevezetését.

Morbid elosztási arány

Nem beszélve arról, hogy a magasabb nyugdíj-indexálásnak morbid elosztási hatásai vannak, hiszen átcsoportosítást hajt végre a szegényebbek felől a gazdagabbak felé. Előbbi csoportok ugyanis alacsonyabb várható élettartammal rendelkeznek, a magasabb bérindexálásból adódó előnyöket már nem tudnák kihasználni.

Emellett a szakértők azért is preferálják az árindexálást, mivel az sokkal nagyobb rugalmasságot ad az egyéneknek a nyugdíjas kor alatt. Az érvelésüket arra alapozzák, hogy a magasabb kezdő nyugdíj és az alacsonyabb nyugdíjemelés miatt az egyének könnyebben takaríthatnak meg a nyugdíjas kor elején, hogy majd abból finanszírozhassák az alacsonyabb fogyasztás-növekedést.

Ellenben a bérindexálás esetén a nyugdíjasoknak nagyobb jövedelem-visszaesést kell elszenvedniük, ami sokkal nehézkesebbé teszi a magas fogyasztás-növekedés fenntartását.