A Rajnát a hatvanas években még ipari lefolyónak tekintették, és ezért gyakorlatilag kipusztult a folyó élővilága. Csaknem hasonló sorsra jutott a Boden-tó is. Szigorú intézkedésekkel azonban mára elérték, hogy mind a Rajna, mind pedig a Boden-tó vize szinte ivóvíz-tisztaságú.

Ennek ellenére a német környezetvédelmi szövetség megkongatta a vészharangot, és felszólította a berlini kormányt, hogy mielőbb gondoskodjon a folyóvizek tisztaságának helyreállításáról. A szövetség nemrég végzett felmérése ugyanis kimutatta, hogy a német folyók kétharmada aggasztóan rossz állapotban van.

Az ipar és a mezőgazdaság nem tartja be az ökológiai előírásokat, de a hajózás is erősen szennyezi a vizet, így rohamosan pusztul a folyók élővilága. Az ezredfordulót követő nagyszabású áradások után sem a Duna, sem pedig az Elba mentén nem léptek életbe az ígért intézkedések. A folyók mentén helyenként magas gátakat emeltek, holott éppen az árterületek nyújthatnak olyan védelmet, amely egyúttal szavatolja a folyók élővilágának fennmaradását is.

Példaként idézik a szakértők az Alpokban eredő és Dunába torkolló Isart, amelynek jó részét München térségében a legkorszerűbb módszerrel szabályozták, hogy olvadás idején senkit se veszélyeztessen, ha kilép a medréből.