1754. február 2-án született Párizsban, elszegényedett arisztokrata családban, szülei a versailles-i udvarban töltötték minden idejüket. Fiukkal nem sokat törődtek, így az négyéves korában leesett egy komódról és eltört a lába - a törés rosszul forrt össze, így egész életében sántított, s csak számára készített csizmában és bottal tudott járni. Fogyatékossága miatt a katonai helyett papi pályára küldték, 1779-ben szentelték pappá. Egy évvel később már a katolikus egyházat képviselte a kormánnyal az egyházi pénzügyekről folytatott tárgyalásokon, de már ekkor - miként egész életében - szabados életmódjáról, a nők, a kártya és a pénz iránti vonzalmáról volt ismert.

1788-ban kinevezték Autun püspökévé, egy év múlva a papi rend küldötteként jelent meg a 175 év után újra összehívott parlament ülésén. A király tehetetlenségét és a polgárság erejét látva hamarosan a harmadik rend termébe vonult át, s a nép barátjaként, a privilégiumok ellenségeként szónokolt. Szerepet vállalt az Emberi és polgári jogok nyilatkozatának megfogalmazásában, ő javasolta a papi tized eltörlését és az egyházi földek elkobzását az állam javára. A hatalmas népszerűségre szert tevő Talleyrand-t 1790-ben a Nemzetgyűlés elnökévé választották, s ő szentelte fel az első, a forradalmat pártoló püspököket. Ezért 1791-ben VI. Pius pápa kiközösítette, ő pedig levetette az amúgy is gyűlölt papi talárt.

1792-ben a forradalmi kormány Londonba küldte, ahol sikertelenül próbálta kieszközölni Anglia semlegességét egy európai háború esetén. A jakobinusok hatalomra kerülése után nem sietett hazatérni, de mint ellenséges állam polgárának Angliában sem volt maradása, ezért áthajózott Amerikába. A Direktórium hatalomra jutását követően barátai és szeretői kegyelmet jártak ki számára, s 1796 szeptemberében hazatérhetett. Bár az új vezetés nem bízott benne, korruptnak és árulónak tartották, 1797 júliusában mégis külügyminiszterré nevezték ki. Tisztségében újrakezdte a pénzgyűjtést, vagyonát főként a diplomáciai szerződések megkötése fejében szedett sáp gyarapította - igaz, ha nem teljesítette vállalását, a felvett összeget visszaadta.

Talleyrand megérezte Napóleon tehetségét és mindenben támogatta a kis korzikait, aki 1799-es hatalomra jutása után meghagyta őt külügyminiszteri posztján. A napóleoni háborúk idején Talleyrand fogalmazta meg a diplomácia nyelvén a francia hódítás utáni tényállást, egyben be is szedte az "illetéket" a legyőzöttektől egy-egy kedvezőbb feltétel fejében. Magának a főkamarási címet és az itáliai Benevento hercege rangot járta ki, és a Becsületrendet is megkapta.

A vég nélküli háborúkat azonban nem helyeselte, ezért 1807-ben lemondott és visszavonult birtokára, amely a császár ellenzékének központja lett. Talleyrand kapcsolatban állt I. Sándor orosz cárral, az osztrák Metternich kancellárral és a Bourbonokkal is alkudozott, Napóleon balul sikerült 1812-es oroszországi hadjárata után informálta a szövetségeseket a császár gyengeségéről. 1814. március végén ő fogadta a Párizsba bevonuló szövetségeseket, s mint az ideiglenes kormány feje minden tehetségével a Bourbonok visszahívása mellett érvelt. Sikerrel, s az új király, XVIII. Lajos megint őt bízta meg a külügyek irányításával.

A napóleoni háborúkat lezáró, az európai rendet konszolidáló 1814-1815-ös bécsi kongresszus Talleyrand pályafutásának csúcspontja lett. A tanácskozásra egy legyőzött állam szavazati jog nélküli képviselőjeként érkezett és a többiekkel egyenrangú európai nagyhatalom képviselőjeként távozott, a legitimitás elvét hangoztatva sikerrel alkalmazta az oszd meg és uralkodj elvét. Napóleon száznapos uralma idején száműzte, de ez csak közjátéknak bizonyult, a waterlooi csata után ismét ő lett a francia külügyminiszter és miniszterelnök. A Szent Szövetség Európájának megteremtőjétől azonban féltek a "semmit sem felejtő és semmit sem tanuló" Bourbonok, így a kongresszus befejeződése után felmentették tisztségeiből.

Főkamarásként, hercegként, főrendiházi tagként ismét birtokára vonult vissza, elkezdte írni memoárjait, az elkészült öt kötet csak 1891-ben jelent meg nyomtatásban. Politikai befolyását még egyszer, a Bourbonok uralmát elsöprő 1830-as forradalom idején nyerte vissza. Az új király, Lajos Fülöp Angliába küldte nagykövetnek, ahol 1834-ig működött, s részt vett az önálló Belgium kialakításában.

A köpönyegforgatás nagymestere 1838. május 17-én halt meg Párizsban. Halálos óráján megtért és papjától bűnbocsánatot kapott - ezzel kapcsolatban terjedt el az a bon mot, miszerint "Talleyrand egész életében becsapta az istent, halála előtt pedig még becsapta a sátánt is".