A leletről a Journal of Vertebrate Paleontology című folyóiratban jelentették meg tanulmányukat a chicagói Field Museum paleontológusai.

A kacsacsőrű dinoszauruszok növényevők voltak a késő kréta kor idején, Laurázsia (a mai Ázsia, Európa és Észak-Amerika) területén. Ezek az állatok a hasonló testfelépítésű, késő jura, illetve kora kréta korban élt iguanodontiák leszármazottai. Egyes nemeknél a koponya elülső része lapos és széles csőrt formázott, amellyel a leveleket és gallyakat csipegették le. A száj hátsó részén rengeteg fog sorakozott. amelyek alkalmasak voltak táplálék megőrlésére. A feltételezés szerint ez döntő szerepet játszott a csoport sikerében a kréta időszak során a szauropodákkal szemben, amelyeknek zúzóköveket (gasztrolitokat) kellett nyelniük az élelem megőrléséhez.

A 79,3 millió éve élt hadroszaurusz két egyedének a fosszíliája került elő két különböző helyen - Montanában és Utahban, ami azt jelenti, hogy a kacsacsőrű dinoszaurusz az adott korban sokkal elterjedtebb volt Észak-Amerika területén, mint négymillió évvel később - olvasható a PhysOrg (http://www.physorg.com) hírportálon.

"Két egyed került elő gyakorlatilag egy időben és viszonylag közel egymáshoz: a két lelőhelyet mindössze ezer kilométer választja el egymástól" - hangsúlyozta Terry Gates, a Field Museum paleontológusa.

A kutatók Acristavus gaglarsoni nevet adták a hadroszaurusznak, ami annyit jelent, hogy csonttaréj nélküli "nagypapa". A későbbi kacsacsőrű dinoszauruszok mindegyike rendelkezett "fejdísszel" (csonttaréjjal) - ezek közül némely üreges volt, s a légzőrendszer része volt, másoké viszont tömör. A paleontológusok szerint a csonttaréj szerepet játszhatott az egyedek "azonosításában".

"A fosszíliák arról tanúskodnak, hogy a hadroszauruszok két különböző stílusú fejdísze fejlődött ki egy olyan őstől, amely nem rendelkezett ilyen ékességgel" - mutattak rá a paleontológusok.