A felfedező levelét "özvegyének" címezte. A dokumentumban követhető, ahogy Scott lassan felhagy a reménnyel, miközben erejét megfeszítve próbálja elérni a következő lerakatot a dühöngő hóviharokban.

A kutató több napon át írta a levelet. A lemondás azután lopódzik be egyre inkább a sorok közé, hogy 1912. március 17-én meghalt barátja és kollégája, Lawrence "Titus" Oates.

"Szegény Titus Oates elmenet; rossz állapotban volt. Mi, a maradék, megyünk tovább, és azt képzeljük, van esélyünk arra, hogy átjussunk, de a hideg idő egyáltalán nem enyhül. Mindössze 20 mérföldre vagyunk a lerakattól, de már csak nagyon kevés élelmünk és tüzelőanyagunk van" - írta.

Dasilia Scott, a felfedező unokája azt mondta, hogy a levélben a kutató mérhetetlen bátorságról tett tanúbizonyságot a reménytelen helyzetben.

A lerakat túl messze volt

A levél része egy nagyjából száz tételből álló iratcsomagnak, amelyet a Scott-család átadott a cambridge-i egyetemen működő, az Antarktiszon életét vesztő felfedező nevét viselő kutatóintézetnek.

A dokumentumok között vannak Scott hároméves fiának apjához írt levelei is. Az egyikben Peter azt tudatta édesapjával, hogy dobos lesz, a másikban egyszerűen csak annyit írt: Szeretlek.

A leveleket már nem kaphatta meg a felfedező, mert mindössze 18 kilométerre a depótól, ahova az ellátmányt raktározták, meghalt.

A levélből kiderül, hogy Scott kapitány gondolatai, amikor megérintette az elkerülhetetlen vég, felesége, Kathleen és fia felé fordultak.

A haldokló felfedező arra biztatta nejét, hogy menjen majd ismét férjhez, amit Kathleen tíz év múlva meg is tett.

A levelet 1913 elején egy brit expedíció fedezte fel, amely az eltűntek után kutatott.

A levelet január 17-én, 95 évvel azután hozzák nyilvánosságra teljes egészében, hogy Robert Falcon Scott és expedíciója elérte a Déli-sarkot.Nem lehetett az első

Scott Hajója, a Terra Nova, 1910. június 1-jén hagyta el London kikötőjét. A kapitány rengeteg tudományos műszert vitt magával, csapata meteorológiai és földrajzi méréseket is végzett, és az állatvilágot is tanulmányozta.

Egy év tájékozódó tudományos munka után döntötték el, hogy öt ember indul a sarkra: Scott, Henry Bowers, Dr. Edward Wilson, Edgar Evans és Lawrence Oates.

A sarkot 1912. január 17-18-án sikerült elérniük, de megdöbbenve tapasztalták, hogy Roald Amundsen már ott járt majd egy hónappal előttük.

Elindultak vissza a bázisukhoz, de az idő rosszabbra fordult és az egész csapat odaveszett.

Scott a sark felé vezető úton élelmiszercsomagokat helyezett el, amelyek visszafelé mindig egy napra elegendő ételt biztosítottak.

Az ítéletidőben napokig még éppen eljutottak a következő csomagig, de amikor a hóvihar még erősebb lett, nem tudtak mozdulni három napig, és élelmük elfogyott. A sátorban ekkor már csak hárman voltak, a bázis pedig egy napi járóföldre volt.

A visszaút korábbi szakaszában meghalt Evans, aki egy zuhanás után fizikailag és pszichikailag is összeomlott.

Meghalt Oates is. A lábán fagyási sérülések voltak, amelyek miatt járni csak fél lábon tudott. Miután állapota tovább romlott, tudta, nem folytathatja az utat, és nem hátráltathatja a többieket.

Saját döntésére elhagyta a sátrat és elindult a viharban. Holttestét sohasem találták meg. Scott naplójában azt írta, Oates minden angol "gentleman" példaképe lehetne.