Arról beszéltek a döntő után, hogy kell egy kis idő, hogy megszépüljön ez az ezüst. Egy nappal később ez egy megnyert ezüst inkább, mint egy elveszített döntő?

Ha azt nézem, hogy milyen nehéz küzdelmek árán jutottunk be a döntőbe, hogy nyolctusos hátrányt kellett Irán ellen ledolgozni, hogy már az olaszokkal kezdtünk a negyeddöntőben, ami évtizedekkel ezelőtt mindenképpen döntő lett volna egy olimpián, akkor igen, akkor ez egy megnyert ezüst. A sportágunk királyai szerezték meg az aranyérmet, most már háromszoros olimpiai bajnokcsapat a koreai. Az egyéni viadalt is Oh Szang Uk nyerte meg, úgyhogy le a kalappal. Ők most vannak a csúcson, csak gratulálni lehet nekik, de azért nem játszottunk alárendelt szerepet, és ha a nüanszok inkább a mi javunkra dőlnek el, akkor alakulhatott volna másképp is ez a mérkőzés. Szívünket-lelkünket beletettük, tiszta lelkiismerettel azt mondhatjuk, hogy ebben ennyi volt.

Ez plusz motivációt ad a folytatásra, hogy elkapják ezt a koreai csapatot a jövőben?

Én annak nagyon örültem, hogy tavaly a milánói világbajnokságon ez sikerült, és úgy lettünk világbajnokok, hogy végre megvertük őket egy döntőben. Ez most még inkább felértékelődik. Rajtunk kívül senki nem verte őket világbajnoki vagy olimpiai döntőben, most nekünk sem sikerült. A jövőről még szerintem korai beszélni. Mindenki hazamegy, pihenünk, aztán majd én is eldöntöm, hogy hogyan fog kinézni a közeli és távoli jövő, de én bízom abban, hogy lesz olyan, hogy magyar férfi kardcsapat áll a dobogó tetején.

Szilágyi Áronnal?

Én nem szerettem volna az olimpia előtt ezzel foglalkozni, kizárólag erre az ötkarikás játékokra akartam koncentrálni, úgyhogy nem tudom még a választ. Hazamegyek, leülünk a családdal, a feleségemmel, megtervezzük a jövőt, és szerintem szeptember környékén eldől az, hogy hogyan tovább.

Hogy éli meg, hogy már ötödik olimpiáján szerepelt, míg mostani csapattársa, Rabb Krisztián azt mondta, hogy abból merített erőt, hogy annak idején 12 éve élőben látta győzni Londonban?

Így öröklődik generációról generációra a staféta. Én 17 évesen bekerültem, Nemcsik Zsolt volt az akkori rangidős, olimpiai ezüstérmes, világbajnok vívó. Nagyon sokat tanultam tőle, ott volt Decsi Tomi, Lontay Balázs. Decsi Tomitól most búcsúzott el a vívósport, és jött egy fiatal titán, aki helyet követelt magának a csapatban, és bizonyította tudását, amikor a legjobban szükség volt rá. Ezt a váltást most egy olimpiai ezüstéremmel ünnepelhetjük. Ez egy pozitív kicsengésű történet. Remélem, hogy ez erőt ad azoknak a fiataloknak, akik be szeretnének törni a magyar csapatba, bizonyítja azt, hogy nem lehetetlen, nincsenek bérelt helyek, a teljesítmény, ha magáért beszél, akkor helyet követel. És gondolok azokra a juniorokra, akiknek kell a lelkesítés, kell a motiváció, mert azt látják, hogy egyre szélesedő nemzetközi mezőnyben egyre nehezebb szép eredményeket elérni. Nagyon nagy szükség van a fiatal tehetségek megtartására és motiválására.

Most így a verseny után talán lehet erről többet beszélni. Hogyan érintette az, hogy a vezetőedző és egyben saját edzője, Decsi András lemondott az olimpia előtt, miután a testvére nem került be a csapat? Mennyire tudták ezt kizárni?

Nyilvánvalóan, amikor a csapathirdetés és a lemondás megtörtént, az törés volt. Nagyon mélyen érintett természetesen engem is, meg a felkészülésünket is, de elég hamar helyre raktuk, kiderült, hogy kik veszik át a stafétát, és csillagos ötös felkészülést vezényelt le Sárközi Gergő és Navarrete Pepe. Nagyon köszönjük nekik ezt a beugrást. Én semmit sem szeretnék erre fogni, főleg nem az egyéni kiesésemet, saját magam vállalom a felelősséget. Kilenc évet volt időm iskolázni Andrissal, nem az volt a feladatom ebben az utolsó négy hétben, hogy megtanuljak vívni, meg hogy helyre rakják a tercemet, ezt meg is beszéltük. Kapcsolatban voltunk, és tudom, hogy nagyon szurkolt otthonról. Persze mindig nehéz megmondani, hogy mi lett volna ha, és ebbe nem is kívánok belemenni. Ezt most így kellett megoldanunk. Bekerült Rabb Krisztián a csapatba, nekünk az volt a feladatunk, hogy csapattá kovácsolódjunk ebben a négy-öt hétben. Ez, azt hiszem, hogy maradéktalanul sikerült. Persze a csapat gerincét ugyanaz a három srác adta, akik eddig is bent voltunk a kvartettben, Csanáddal és Szatyival inkább csak az volt a feladatunk, hogy befogadjuk Krisztiánt, és motiváljuk, segítsük őt, amiben csak tudjuk. Nem nagyon kellett, mert képben van a gyerek… Határozottan jól állt be magától is, úgyhogy a csapategység működött.

Láttuk, hogy mindannyian hogyan tudtak az egyéni verseny csalódottságán túllépni, de fog ez még kísérteni, vagy lezárta ezt az egyéni versenyt már magában, és nem fog ez előjönni?

Ó, dehogynem fog! Hiú ábránd lenne, hogy ez a gyászfolyamat lezárult. Bocsánat, hogy ezt a kifejezést használom, de így szoktuk. Nagyon fájó az, hogy három olimpiai aranyérem utáni ilyen betlivel fejeztem be ezt az egyéni olimpiát. Nagyon nem így terveztem, és nagyon nem így szerettem volna. Vágytam arra, hogy ott legyek a végelszámolásban a legjobbak között, és akár mérkőzhessek az érmekért. Ettől nagyon-nagyon távol voltam. Csalódott vagyok, dühös vagyok magamra, de ezek az érzések majd elmúlnak.

Még egy feladata van Párizsban, hiszen pályázik a NOB sportolói bizottsági tagságára. Hogy áll a kampány, milyenek az esélyek?

Ez az, amihez annyira nem értek, és eléggé vakon vagyok ebben a történetben. Persze, mindent megteszek, eddig is ment egy social media kampány, és most a versenyek végeztével én is egy picit elkezdek erre fókuszálni. Már volt, akivel találkoztam, beszélgettem más sportolókkal. Az is feladatom a hatodikai urnazárásig, hogy meggyőzzem a társakat, hogy én egy alkalmas jelölt vagyok az ő érdekeik képviseletére. Remélem, hogy ezt sikerül. Jósolni nem tudok, hogy most 50 szavazat érkezik rám, vagy 1500, tényleg fogalmam sincs. Ez egy teljesen más feladat, mint amilyen szerepkörben én eddig mozogtam, de igyekszem helytállni.