Ekkor kezdődött az angol klubok egészen az 1985-ös Heysel-drámáig, illetve az azt követő kizárásig tartó diadalkorszaka. 1977 és 1982 között, majd 1984-ben angol csapat nyerte meg a sorozatot, 1985-ben a Liverpool döntős volt. Csak 1983-ban nem jutott el valamelyik angol – hiszen többnyire kettő indult, a bajnok és a címvédő – csapat legalább a fináléig.

Az angol dominancia mellett érdemes kiemelni, hogy – bár korábban, 1973-ban és 1976-ban már elnyerték a „Vörösök” az UEFA-kupát, Rómától Rómáig (1977-ben és 1984-ben is az Örök Városban rendezték a BEK-döntőt) hét BEK-kiírásból négyet megnyertek, s ezzel a sorozat történetének második legsikeresebb klubjává léptek elő, a hatszoros győztes Real Madrid mögé.

A boot room legendája

A Mersey-parti gárda történetében akad egy talán mindennél fontosabb kifejezés és helyszín: a boot room. Mondjuk így: a szertár. Az a legendás hely, ahol a menedzser és segítői évtizedeken át teázgattak, s megbeszélték a taktikát. A Liverpool történetében a boot room még ennél is több volt: egy tradíció jelképe. Az onnan „kiemelkedő” edzők tették naggyá a klubot.

1977-re gondolva érdemes visszamenni 1964-ig, a Bill Shankly irányításával megnyert bajnoki címig. A skót edző akkor már öt éve dolgozott a közben a második vonalat is megjáró klubnál, ő alakította ki a hatvanas évek végén az öltöző melletti szobában a boot roomot, amelyben segítőivel, Bob Paisley-vel, Reuben Bennett-tel, Tom Saundersszel, Joe Fagannal és Ronnie Morannal egész nap a csapatról és a futballról beszéltek. Akkor még létezett klubhűség és hagyománytisztelet: a nagy hatos tagjai összesen 179 évet töltöttek el az LFC szolgálatában.

Shankly tette le az alapokat, ő alapította azt a hagyományt, hogy a „vörösök” élére 1998-ig csak az edzői stábból (Paisley, Fagan, Moran, Evans), vagy kétszer a korábbi játékosok közül (Kenny Dalglish, Graeme Souness) került menedzser. 1973-ban vele lett bajnok és az első nemzetközi sikert elérve UEFA-kupa-győztes a Pool, de a következő évi visszavonulása után az utódjává emelt Paisley irányításával emelkedett Európa első számú futballcsapatává.

Paisley tulajdonképpen kész csapatot vett át Shanklytől, a későbbi nagy sztárok közül csupán Phil Nealt és az Arsenaltól már befutott játékosként megvett Ray Kennedyt kellett beépítenie. Utóbbiért Paisley még hajlandó volt a Kevin Keegan mögötti második számú góllövőt, John Toshacket is háttérbe szorítani.

A jelen szupercsapataival ellentétben a Liverpool alaptizenegye szinte fillérekbe (pennykbe) került. A BEK-döntőben szereplő gárda tagjai közül Ray Clemence-t (Scunthorpe), Phil Nealt (Northampton), Emlyn Hughest (Blackpool), Joey Jonest (Wrexham) és Kevin Keegant (Scunthorpe) ismeretlen játékosként hívták az Anfield Roadra, még akkori viszonylatban is aprópénzért. Tommy Smith és Ian Callaghan, a két „öreg” saját nevelésűnek számított, Case és Heighway fiatal amatőrjátékosként került Liverpoolba. Csak a korábban az Arsenalban már befutott sztárjátékosnak számító Ray Kennedy, valamint Terry McDermott (Newcastle) érkezett élvonalbeli csapatból, előbbi 180 ezer, utóbbi 170 ezer fontért került a Vörösökhöz.

A korszak Liverpooljára mi sem jellemzőbb, hogy Paisley regnálása idején az számított meglepetésnek, ha egy sorozatot nem nyert meg. Az angol élvonalban mindössze egyszer (!) fordult elő, hogy Bob Paisley irányításával a Liverpool nem végzett az első két hely valamelyikén. Viszonylagosan az FA-kupában volt a legkevésbé sikeres, ott „csak” egyszer jutott döntőbe, ráadásul akkor, éppen 1977-ben kikapott a Manchester Unitedtől. Pedig nagyon közel állt ahhoz, hogy sikerüljön a „treble”, amit aztán 1999-ben véghezvittek a „Vörös Ördögök” Sir Alex Fergusonnal.

Emlékezetes meccsek

Az 1977-es esztendőre is jutott jó pár emlékezetes futballmeccs, érdemes közülük kiemelni a nagyszerű Dinamo Kijev tusáit a Bundesliga sztárcsapataival. Az ukránok, miután Oleg Blohin vezérletével 1975 őszén megverték a nagy Bayernt az Európai Szuperkupa-döntőben, 1977 tavaszán a müncheni 0-1 után Kijevben ismét nyertek 2-0-ra a bajorok ellen, ezúttal a BEK-negyeddöntőben. Az elődöntőben otthon, Kijevben, 102 ezer néző előtt elkapták a Borussia Mönchengladbachot is, de az NSZK-beli visszavágón a Gladbach fordított és továbbjutott.

A Liverpool a negyeddöntőben kapta a legnehezebb feladatot, az előző évi döntős Saint-Étienne 1-0-ra legyőzte az első mérkőzésen, majd „csak” 1-2-re állt az Anfield Roadon rendezett visszavágó 84. percében is. Kevin Keegan a második percben onnan szerzett gólt, ahonnan szinte nem is lehet, ám Dominique Bathenay a második félidőben bombalövéssel kiegyenlített. Ray Kennedy okos lövésével visszaadta a Vörösök reményét, de az akkor már a sorozat egyik legnagyobb esélyeseként emlegetett, valóban remek francia bajnok elleni továbbjutáshoz kellett a 20 éves „supersub”, vagyis szupercsere, David Fairclough találata.

A Liverpoolnak az elődöntőben, különösen a Gladbachhoz képest, könnyű feladat jutott, a skót Rangerst, a finn TPS-t és a keletnémet Dynamo Dresden búcsúztató FC Zürich elsősorban szerencsés sorsolásának köszönhette addigi menetelését. A Pool 6-1-es összesítéssel lépett túl a svájci bajnokon.

A BEK-döntőt Rómában rendezte az UEFA, s ez különösen Bob Paisley-nek számított különleges helyszínnek a liverpooliak közül. Emlegette, hogy 1944-ben, a háború alatt katonaként járt ott, már győzött ott – most megint nyerni akar a visszatérésekor.

Ugyanakkor Olaszország rossz óment is jelentett a klub veterán edzőinek, stábtagjainak – beleértve a világbajnok csatárt, Ian Callaghant is. Emlegették, hogy a Shankly-korszak elején, 1965-ben – az első idényben, amelyben a Pool kilépett az európai kupaporondra – a világ akkori legjobbjának tartott klubcsapattal, a milánói Interrel játszottak a San Siróban. Az első meccset 3:1-re megnyerték az Anfielden, de meggyőződésük szerint a visszavágón a spanyol bíró, Ortiz de Mendibil megverette őket (3:0), s kiestek. A spanyol megadott, például, a 8. percben egy olyan gólt, amely előtt közvetett szabadrúgást jelzett. Mario Corso a kapuba emelte a labdát, a bíró pedig közben ráébredt, hogy mégsem közvetett szabadrúgást ítélt, s ez csak egyike volt a mutatványainak…

E botrányos mérkőzés óta a Vörösök 1977-ben kerültek a legközelebb a BEK-serleg elhódításához. Rómában egyik veteránjuk, Tommy Smith az utolsó mérkőzését tervezte játszani, a csapat első számú csillaga, Kevin Keegan pedig nem sokkal korábban bejelentette, hogy az új idényben már az NSZK-ban, a Hamburger SV-ban játszik majd.

A mérkőzésre visszaemlékező játékosok mindenek előtt azt emelték ki, hogy úgy érezték, mintha az Anfielden játszanának, körbenézve úgy látták, legalább 30 ezren mentek el buzdítani őket. Emlyn Hughes, akit Bolond Lónak becéztek, azt mondta: „Az jutott eszembe, Jézusom, mintha otthon lennénk.” A transzparensek, vagy ahogyan a szurkolói kultúrában nevezték, a „drapik” közül az egyik a walesi Joey Jonest, a balhátvédet éltette, s utalt a tavaszi menetelésre, a francia St-Étienne és a svájci FC Zürich elleni mérkőzésre, a Borussia Mönchengladbach elleni döntő előtt: „Joey megette a békalábat, elkészítette a lekváros piskótatekercset, s most elcsámcsog a Gladbachon.” Angolul érthetőbb a kapcsolódás: „Joey ate the Frogs’ Legs, Made the Swiss roll, Now he’s Munching-Gladbach.”

A két csapat korábban találkozott már egymással a nemzetközi porondon, a Liverpool első nemzetközi kupasikere, az UEFA-kupa elnyerése 1973-ban éppen a Mönchengladbach ellen született. Véletlen és igaz: az angoloknál és a németeknél is hat-hat játékos maradt az akkori szereplők közül. A Gladbach menői közül Berti Vogts, Rainer Bonhof, Hertbert Wimmer és Jupp Heynckes világbajnoki címet nyert a Nationalelffel 1974-ben, utóbbi kivételével ott voltak 1976-ban az Eb-négyesdöntőben ezüstérmes nyugatnémet csapatban. A gárda szupersztárja, a dán Allan Simonsen az 1977-es esztendő végén megkapta a France Football aranylabdáját, éppen Kevin Keegant megelőzve.

A Liverpool Terry McDermott okos góljával vezetést szerzett az első félidőben, de a Gladbach Simonsen révén kiegyenlített. A győzelmet a hátvédek szállították: előbb Tommy Smith – aki a győzelem hatására megváltoztatta visszavonulási szándékát, s maradt még egy idényt – fejelt a kapuba, majd Phil Neal értékesített egy tizenegyest. Akadnak megmagyarázhatatlan véletlenek a futballban: a jobbhátvéd a Liverpool mindkét római BEK-döntőjén rúgott egy gólt.

A diadal negyvenedik évfordulóján a Liverpool FC honlapján a hősök visszaemlékeztek a nagy diadalra.

Ray Clemence: „Az első félidőben nagyszerűen játszottunk Rómában, vezettünk 1-0-ra, aztán Simonsen rúgott a semmiből egy csodagólt. Az kicsit megfogott bennünket, a németeknek akadt egy nagy helyzete, amikor Stielike rám hozta a labdát. Sikerült védenem, aztán öszekaptunk magunkat, Tommy Smith fejelt egy gólt, majd jött Phil Neal. Nyertünk, de volt tíz perc, amikor úgy festett, a Borussia akár nyerhet is.”

Phil Neal: „Ha visszagondolunk arra a csapatra, amely Bob összeállított, nem volt benne elöl egyetlen nagydarab fickó sem. Kevin Keegan kihúzódott balra, hogy Vogtsszal viaskodjon, Steve Heighway feltűnt sokfelé, helyet csinált Terry Macnek, vagy akár valaki másnak, hogy bekapcsolódjon a támadásba. Ez egy kötetlen formáció volt, ami bevált. Kevin, mielőtt felrúgták volna a tizenegyesnél, jó hosszú sprintet vágott ki. Én vagy ötven méternyire voltam, volt időm egy kicsit gondolkodni, mire a labdáig értem. Az járt a fejemben, gyerünk, Nealy, fejezd be. A kapusuk, Wolfgang Kneib egy nagydarab srác volt, még magasabb, mint Ray Clemence. Ezért laposan akartam elrúgni a labdát a sarokra. Súrolta a kapufát, de tök mindegy. Hazavihettük a kupát.”

Ray Kennedy: „Az 1977-es BEK-döntő a kedvencem. Az előző hétvégén kikaptunk az FA-kupa döntőjében, korábban már megnyertük a bajnokságot. Tudtuk, hogy Rómában is tudunk majd nyerni, s így is lett.”

Kevin Keegan: „Mit mondjak, ez tökéletes lezárása volt liverpooli éveimnek. A szurkolók csodálatosak voltak. A tiszteletkört soha nem felejtem el.”

Steve Heighway: „Imádtam ezeket az európai kupameccseket, amelyen mást kellett játszanom, mint az angol csapatok ellen. Nem kellett birkóznom a jobbhátvéddel, hanem Bob Paisley utasítására mehettem, amerre akartam, a lényeg csak az volt, hogy csináljak helyet Kevin Keegannek.”

Emlyn Hughes: „Amikor lépkedtem a kupáért, nevek kavarogtam a fejemben. Nem az enyém, vagy Kevin Keegané, a fiúké, akik megnyerték a trófeát, hanem olyanoké, mint Roger Hunt, Ian St John, Ron Yeats, Shankley és Reuben Bennett. Nagyjaink a múltból, akik nélkül mi nem juthattunk volna el idáig.”