2007 tavaszán, amikor legutóbb párba került a Milan és a Manchester United, az első mérkőzésen az angolok nyertek 3-2-re. Akár csak most. S aztán az olaszok jutottak tovább, s nyerték meg a trófeát.

Nehéz lenne azt állítani, hogy most hasonló forgatókönyvre számítani. A két párharc közötti alapvető különbség ugyanis a helyszín: három éve az Old Traffordon játszották az első meccset, s aztán a Milan hazai pályán hengerelt (3-0), most ellenben Sir Alex csapata a San Siróban tudott győzni.

Pedig az első félidőben nem sok jel utalt arra, hogy a Man United előnnyel zárhatja az első meccset. Szinte Milan-góllal kezdődött a meccs: Beckham szabadrúgása után Evra a levegőbe ollózta a labdát, Ronaldinho pedig 14 méterről, kapásból kapura vágta. A labda Michael Carrickről pattant Van der Sar kapujába.

A folytatásban az angol csapat valamivel többet birtokolta a labdát, a Milan ellenben szebben, s helyzetekben gazdagabban játszott. Elsősorban Ronaldinho volt elemében, aki a bal szélről indulva kamatoztatta technikai képességét. A Milan az első játékrészben legalább még két további gólt szerezhetett volna, ám Huntelaar és Thiago Silva kihagyta a lehetőséget.

A másik oldalon Paul Scholesnak nagyobb szerencséje volt: a támaszkodó lábáról pattant a Milan kapujának jobb alsó sarkába a labda. A Man Unitednak szinte helyzet nélkül sikerült az egyenlítés.

A második félidőben aktívan kezdett az angol bajnok, mintha Sir Alex alapvetően más játékra inspirálta volna őket. Ám nem ez volt az első fordulat oka, hanem a csere: a Nani helyére beállt Valencia kiválóan adta be a labdát a jobb szélről, s a Bonerát lefejelő Wayne Rooney a hosszú sarokba talált ívelt fejesével.

A Milant megfogta a gól, s úgy festett, nem csak hogy nem elég kreatív a támadójátéka (Ronaldinho is eltűnt ezekben a percekben), de elfáradtak 30 fölötti védői és középpályásai is. A Manchester United uralta a játékot, mi több, Wayne Rooney újabb gólt fejelt.

Leonardo cserélt: levette a pályáról a rengeteget futó, de a támadójátékban kevésbé aktív David Beckhamet, s Clarence Seedorfot küldte a pályára. A holland jó csere volt: a találkozó hajrájában, Ronaldinho átadása után, látványos gólt szerzett sarokkal.

A Milanban esélye volt még az utolsó percekben az egyenlítésre is, de az ugyancsak pályára kerülő Pippo Inzaghi, majd Thiago Silva sem találta el a kaput. A játékosok egyéni képességét tekintve a Man United egygólos előnye nem ledolgozhatatlan a Milan szempontjából, de tény, hogy akkora vereséget, amivel kiesne Sir Alex csapata, a Vörös Ördögök még soha nem szenvedtek hazai BL-mérkőzésen.

A másik találkozón az Olympique Lyon "pontozással" megnyerte volna az első félidőt a Real Madrid ellen, elsősorban a veterán szélsőnek, Sydney Govounak, vagy éppen Delgado lövésének köszönhetően. Gól azonban nem született. (A Madrid legnagyobb helyzete Cristiano Ronaldo sarkalása után alakult ki, Gonzalo Huiguain előtt.)

A második játékrész ellenben góllal indult, Jean Makoun II parádés lövéssel vette be a 100. BL-mérkőzésén védő (s a találatnál talán túlságosan kint álló) Iker Casillas hálóját. A kapust megzavarhatta a gól, mert meglehetősen bizonytalanul mozgott a folytatásban.

Ettől függetlenül a Madrid nem állt messze az egyenlítéstől, de sem Cristiano Ronaldo, sem a nehéz szögből lövő Higuaín, sem a hat méterről üresen fejelő Sergio Ramos nem tudta bevenni Hugo Lloris hálóját.