Mennyiben tekinthető ez egyfajta összegzésnek? Egyáltalán szereti-e, ha ezt gondolja valaki egy kötetéről, hogy abban összegez valamit?
Ez mindenképpen összegző kötet olyan értelemben, hogy az eddigi életpályámat kicsit összefoglaltam. Volt, aki írta a kommentelők közül valamelyik társasági oldalon, hogy hova összegzek én még 54 évesen, majd ha 80 leszek.
Remélem leszek 80, úgy igyekszem, hogy megéljem.
Azért az, hogy másfél éve volt egy szívrohamom, mindenképpen olyan élmény, és ennek a lenyomata is benne van a könyvben, merthogy életmódváltást hajtottam utána végre, ami esetleg más számára is tanulságos lehet. Az ember az egyetlen haláltudatú lény, és ez nagyon sok mindent meghatároz, az irodalmat biztos, de amúgy is azt gondolom, hogy aki ezen nem gondolkodik el, az nagyon érdekes személyiség.
Van egyáltalán a költőnek, írónak magánélete és magánügye, ami nem tartozik az olvasóra?
Természetesen van, csak azt, hogy melyek ezek a magánzónák, mindenki magának dönti el. Alkattól is függ, bennem van egyfajta egészséges vagy egészségtelen magamutogatás, másfelől egész egyszerűen nem a szó hagyományos értelmében, de izgalmas életet éltem. Extrém sport egy nagy család, hat gyermekkel, öt unokával, és mindig adódik valami hajmeresztő kisebb-nagyobb kaland. Természetesen nem voltam háborúban, meg egy csomó minden nem voltam, de nem is arról írok, ami nem voltam, hanem ami megtörtént velem. Még így is vannak történetek, amik kimaradtak, ami túlságosan bensőségesen szólt volna a családomról, azokat úgy döntöttem, hogy kihagyom, mert nem akartam, hogy kellemetlenül érintse őket. Volt például egy utcán szülésünk, vagy a gyermekeink egy időben kijártak a ház tetejére a tudtunk nélkül esténként, mert hiányzott nekik a kilátás, és megoldották önerőből, és eshettek volna vagy három emeletet, úgyhogy nem voltunk tőle boldogok, amikor kiderült, sőt úgy kellett nekik szólni, hogy jöjjenek be, nehogy megijedjenek, vagy számonkéréstől tartsanak. Nyilván az is csoda, ha az ember gyereke megéri a felnőttkort.
A csodák egy része azért benne van a most megjelent novellákban is, de a családja is jelezte, hogy ők sem szeretnének túlságosan sokat szerepelni az írásokban.
Igen, úgy próbáltam megoldani, hogy ez elsősorban rólam szóljon, másodsorban a családról mint kollektív egységről, hiszen a család mégiscsak egy olyan egység, ahol azért lezajlanak miniben a társadalmi folyamatok, a világháborúk, a választások, a pártokra szakadások és minden efféle. Ha az ember egy családot próbál meg menedzselni, akkor az egész világtörténelemmel találja szemben magát. Nyilván próbáltam megírni a rám eső felét, de így is vannak benne kalandok, amikor egy leguánt kellett hazavinnem a kabátom alatt, merthogy eltévesztettem, egy cuki gekkót kellett volna vennem, és ehelyett egy ilyen igazi punk, tarajos, veszélyes lovagot fogtam. Vagy amikor a karácsonyfánk árasztott elviselhetetlen bűzt, és igazából mire rájöttem, hogy mi okozza, addigra már mindenkit meggyanúsítottam mindenféle lábmosdatlanságokkal, és a mérgemben az ablakon dobtam ki a karácsonyfát, és fölmentem fűrésszel a kezemben, és levadásztam egy élő példányt a szabad természetből. Persze ez ott invazív fa és nem védelem alatt álló, még mielőtt meglincselne bárki a maga zöld lelkével.
Amikor átélte ezeket az eseményeket, gondolta volna, hogy később ezekből novella születik?
Én eléggé szeretek társaságban is mesélni, adomázni, és hát mivel bennem van a kutyavér, ez a szakmám, hogy fikcióval foglalkozzam, mindenki mindig újraépíti, poénosítja az élete kisebb-nagyobb sztorijait. Ha kevésbé szépen fogalmazunk, mindnyájan hazudunk. De nem föltétlenül szándékkal, hanem azért, hogy érthetőbb legyen, ne legyen olyan körülményes, frappánsabb legyen, jobban hangozzék, nagyobb hatást keltsen társaságban, és akkor szembesülünk ezzel, amikor mondjuk történik egy baleset, és aztán tíz év múlva összetalálkozunk valakivel egy társaságban, ahol egyikünk is, másikunk is szívesen elmesélné a történetet, valamelyikünk ezt megteszi, és a másik minduntalan közbevág, hogy ez nem így volt, ez szemen szedett hazugság, és előadja helyette a saját hazugságát, ami persze éppúgy az igazság, mint a másiké, csak egyrészt az igazságnak sok arca van, másrészt pedig mindannyian az időben változóvá tesszük az igazságainkat, és egy kicsit másfelől mutatjuk őket, meg máshogy egészítgetjük ki.
Az emlékezet, az emlékezés képessége változik?
Nem is tudom. Bizonyára változik, mondják, hogy aki például az időskort megéri, az elkezd sokkal jobban emlékezni a gyerekkori dolgokra, és sokkal kevésbé arra, ami tegnap történt vele, ami éppen körbeveszi, az elhalványul, és biztos, hogy áthelyeződik a fókusz. Azt is tudjuk, hogy bizonyos traumák esetén a traumának az időbeli környéke emlékezetblokkolás alá esik, valahogy a lélek önvédelmi folyamata, hogy nem akarja újra meg újra átélni és elviselni ezt a tragédiát, és éppen ezért valahogy az odavezető utat elállja valamiféle akadályokkal. Biztos, hogy minden emlékezetnek van története. Egy kicsit egyrészt a saját felnövésem története áll itt a középpontban, és ez a felnövés összefügg azzal, hogy elég korán elég nagy családot vállaltam. Egyetemisták voltunk mind a ketten a feleségemmel, és ebből adódóan nem is nagyon voltunk eleresztve, mivel bölcsészegyetemisták voltunk, és nagy küzdelem volt az egész, amiben a Jóisten is időnként besegített, mert rábíztunk dolgokat, és ő messze felülteljesített. Nem volt lakásra pénzünk, de lett lakásunk, megszületett dongalábbal az egyik gyermekünk, de meggyógyult és élsportoló lett belőle. Napról napra ilyen csodák történtek velünk, és az is egy nem titkolt célja ennek a könyvnek, hogy ezeket a csodákat bemutassam.
Mindig szükség van az újabbnál újabb csodákra, egy író számára különösen, hogy azokat átadja, és talán tanulságként is az olvasó elé tárja?
Igen, meg nagyon sok olyan traumatikus dolog, édesapámmal kapcsolatos viszonyom, olyan hiányok, amit a házasságunkban egyikünk vagy másikunk élt meg, és hogy hogyan lehet utólag helyrehozni dolgokat, vagy van-e, ami helyrehozhatatlan, és azzal hogyan lehet elszámolni, azt hogyan lehet elengedni. Akár ilyen kis mindennapi apróságok, hogy mi van akkor, ha egy férfi, egy családapa elszörnyesedik, hogy az már katasztrófa-e, mint Gregor Samsa, Franz Kafkának a hőse, aki felébred egy reggel, és undok bogárrá változott. Ilyenkor van módja annak, hogy az ember szépen visszaváltozik. Ez tulajdonképpen egy rutinszerű dolog, hogy az egoizmusába időnként beletekeredik az ember akkor is, ha családban és együttműködő rendszerben él, és szépen ki lehet araszolgatni és ki lehet találni azt, hogy milyen lépőkövek visznek ahhoz, hogy egy viszonylag normális, átlagosan funkcionáló önmagává tudjon válni.
